OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A csillagokig göröngyös az út
2016. február 14.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

A csillagokig göröngyös az út

A fenti mondást egy középiskolai tanárom szokta idézni, aki már nem él. Ő volt az igazgatója is az oroszlányi, akkor még Lengyel József Gimnáziumnak, ahol érettségiztem. Rég volt, azóta már én is középiskolai tanár vagyok, de nincs egyetlen olyan, tanítással töltött napom sem, amikor ne gondolnék rá. Végzős egyetemista voltam, mikor rátaláltam az iwiw-en – hát igen, ebből is látszik, hogy ez már történelem. Amúgy történelmet tanított Hrubi Gábor (1956 – 2010). Megbeszéltük, hogy meglátogatom a zuglói kollégiumban, melynek az igazgatója volt akkoriban. Aztán mégsem látogattam meg. Szakdolgozatot írtam, közben folyt a gyakorló tanítás, halogattam, míg jött egy iwiw-üzenet, melyben a korán elhunyt Tanár Úr temetésére hívtak.

Életem egyik nagy mulasztása ez a jóvátehetetlenül halogatott látogatás. Szerettem volna elmondani neki, hogy azért ő is „tehet róla”, hogy tanár lettem.

Hogy élesen emlékszem az első, gimis tanévnyitómra, amikor szorongva ácsorogtam az aulában, idegenül és ismeretlenül. És akkor az igazgató úr lépett a mikrofonhoz, és már az első néhány mondata után úgy éreztem, itt otthon vagyok. Szavaiból hiányzott minden megszokott, üres frázis, unalmas közhely, fellépéséből a tekintélyt parancsoló modorosság. Hrubi Gábor lényéből annyi intelligencia, humor és könnyed kedvesség áradt, hogy egy pillanat alatt levette a lábáról a hallgatóságot. Szavaitól valahogy oszladozni kezdtek a nyomasztó, szeptemberi felhők.

Hrubi Gábor óráit mindenki szerette. Történelmet tanított, órái mégis ezer szállal kapcsolódtak a jelenhez, az életünkhöz, hozzánk. Nem is a módszereken múlott ez talán, hanem a lényén, a diákjaihoz és általában az emberekhez fűződő, különleges viszonyulásán, érzékeny antennáin, finom, elegáns humorán és mély emberségén, együttérzésén. Nem tudom ennél pontosabban megfogalmazni, de ezek a szavak olyan üresen kopognak ahhoz az atmoszférához képest, ami az óráin érzékelhető volt. A tanár úr mesélt nekünk és reflektált ránk, lebilincselő, könnyed stílusban, különleges képzettársításokkal, a „nagy történetbe” ki-bekanyargó kitérőkkel, egyszerre volt ez a „nagy történet” vicces és megrendítő, általános érvényű és mélyen személyes. Áradó és magával ragadó regény részeiként éreztük magunkat, mely gazdagabb minden fikciónál. Észre sem vettük, és már kicsengettek – és ő sosem tartotta tovább az órát. A szünet a diáké, sóhajtott cinkos mosollyal, és tudtuk, hogy átérzi a szabadságvágyunkat, melynek egyébként épp az ő órái szabtak a legkevésbé gátat. Hrubi Gábor óráin valahogy fel sem merült, hogy ne figyeljünk, és ez a legkevésbé sem tűnt áldozatnak.

A Tanár Úr egyik vezetője és aktív tagja volt az iskolai színjátszó körnek. (Hegyi Mónika ének-zene szakos kolléganőjével vezették a szakkört, magas színvonalon.) Szívesen és lehengerlő tehetséggel játszott együtt a diákokkal, mintha megkönnyebbülés lett volna számára, hogy időről időre „kibújhat” az „igazgatói szerepből”. Mikor először láttam őt élőben a színpadon, a nyárspolgár házmestert, „Témüllert” alakította a Padlás című musical-ben. „Ami eltérő, szabálytalan/ Az a Rendnek csak útban van/ (…) Egyforma házak, és lapos tetők/ Nem tűrjük el a sok különcködőt/ Aki túl sokat ugrál, majd gondom lesz rá,/ Hogy guggoljon szépen a mérce alá….” – elképesztő pontossággal játszotta el önmaga ellentétét.

Hrubi Gábor nem osztogatott intőket – empátiával és humorral kezelte az adódó „helyzeteket”. Ritkán láttam feldúltnak – nagyon is megértette a kamaszokat. A „zsidózáson”, „cigányozáson” és a gyengék megalázás kívül nem nagyon volt, ami kibillentette volna lelki nyugalmából. Jótékonysági előadásokat szervezett, hol árvízkárosultak, hol súlyosan beteg diáktársunk megsegítésére. Eljött velünk a Helikon fesztiválra, ahol a legkülönfélébb művészeti kategóriába nevezte diákjait.

A Tanár Úr népszerű volt a diákok körében, ám a tantestületet egy idő után megosztotta. Nem a szokásos helyekre tette a hangsúlyokat, és ezt nem tudta mindenki elfogadni. Miután elment az iskolából, számomra elszürkült az utolsó, oroszlányi tanév. Többet nem találkoztam vele, csak az iwiw-en váltottunk pár üzenetet, halála előtt egy fél évvel talán.

A napokban egy elsárgult újságcikk került a kezembe, már vagy tizenöt éve, hogy kivágtam a Komárom-Esztergom megyei napi lapból anno. Egy interjú, mely az igazgató úrral készült a gimnázium negyvenedik „születésnapja” alkalmából. „Az én álmom (…)” – nyilatkozta - „egy olyan iskola volt, ahol minden diákban föllelik a tehetséget, és azt gondozzák. Nemcsak a hiányosságait, hanem az erényeit is észre veszik. Segítik, hogy boldog ember legyen. Olyan iskolát kell teremteni, amelyet mindenki a magáénak érez, ahol erény a tudás, és megbecsülik a tehetséget, legyen az bármely területről való. A csillagokig göröngyös út vezet. (…) Nem értem el mindent, amiről álmodtam. De büszke vagyok arra, hogy az oroszlányi gimnázium tanára voltam, vagyok, büszke vagyok azokra a diákokra, akik idejártak. (…) Remélem, nem felejtik! Ad Astra!”

Hrubi Gábor temetésén valószínűtlenül kicsi volt az urna, és én pontosan tudtam, hogy ő nem por és hamu, ő a Láng, ami nem hamvadhat el a holttestégetés szűkre szabott perceiben. Nyár volt, és én akkor már azt is tudtam, hogy szeptembertől egy budapesti szakközépiskolában kezdek tanítani. Kamaszként az ember hajlamos a szélsőséges ítélkezésre – talán idealizáltam őt, és gyengeségeit előbb megbocsátottam, mint azoknak, akiket valamiért kevésbé tudtam szeretni. Ám arra meg mernék esküdni, hogy neki köszönhetően az emberség igaz esszenciáját láttam átderengeni az egyébként elég unalmas és megterhelő, középiskolás hétköznapokon.

Jó lett volna elmondani neki, hogy „léte, ha végleg lemerül”… mindabból, amit tőle láttam, kaptam és tapasztaltam – amennyire korlátozott erőmből, tehetségemből telik -, szeretnék átvinni valamit a túlsó partra.

Sulyok Blanka