OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Mi 54. (Egy osztályfőnök feljegyzései)
2016. március 21.
» Hozzászólások (2)
: Gyakorlat

Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

54. Márciusi kockárdások

2016. március 10.

Hosszú hónapok óta az első olyan hetünk, amikor – bár még mindig nálunk lakik Van Dógom nevű, holland ismerősünk, - legalább viszonylagos a nyugi, nem kell kapkodni.

Izgulni persze még kell, mert a középiskolák nem sietnek kitenni az ideiglenes rangsort, de úgy szép az élet, ha zajlik. És nálunk mindig zajlik! :)

Vége a szóbeliknek, lehet újra a tanulással is foglalkozni. És kell is, mert a szokásos föcin kívül beköszön a német témazáró is. E. néni, aki nem a föci, hanem a némettanár ebben az esetben, úgy döntött, bekeményít. Negyediktől tanítja, de soha nem mondta, hogy a németben egyenes szórend és fordított szórend létezik, sőt! Most elmondta, hogy van ilyen, ha esetleg eddig nem vették volna észre, és ebből lesz a dolgozat. Időben eszmélt, gratulálok! Mindegy, nem számít, van kolléga, aki öt perc alatt megérteti velük, így már nincs is olyan nagy dráma.

A Holokauszt Múzeum munkatársa nagyon szeret bennünket, mert megint jött. Most Radnóti a téma. A szeretet amúgy kölcsönös, mert megint nagyot virít. Kisdedek élvezik az órát, halványan derengeni kezd a már megismert történelmi tényeken alapuló egyéni és csoportos tragédia valósága. Radnóti, Saul fia, megvan az „AHA!” élmény. Alakul… Remélem, olyan mély nyomot hagy, hogy velük, általuk nem ismételheti magát a történelem.

Szerda estére minden eredmény befut. Helye mindenkinek van, kivéve az állam gondoskodását élvező Krisztiánt, akinek nem csak az arca nagy. Ha az egojáról az IQ-jára találna esni, mentőhelikopter kellene az ellátáshoz. Most szembesül először azzal, hogy vannak „objektív” mérések, ahol, ha nem teljesít megfelelő szinten, akkor elbukott. Ahhoz, hogy a vágyott iskolába mehessen, az előtte végzettek felének ki kéne esni. A másik három iskola/tagozat szóba sem jöhet, annyira gyengén teljesített. Mondjuk, a gyermekotthoni nevelője egyszer sem kérdezte meg, hogy mi újság, kell-e segítség, örülnek, hogy van egy hülye, aki helyettük mindent megcsinált. A gyámjával sem mentem sokra, mert akkor találkozott először a gyerekkel, amikor bejött aláírni a papírokat. Akkor már egy hete ő volt az új gyám.

Kristóf, az, akit az utóbbi időben gyakran rángat az élet, ő is elszállt a központival, de nagyon bíztató, hogy minden szóbelije szuperül sikerült. Neki még van sansza, elég jó!

Odettet oda is felvették, amiért 20 fillért nem adtunk volna, Marci már rég tudja, hogy rendben, mert olyan jó eredményt vitt, hogy nem kellett szóbeliznie sem. „Látatlanban” megkapta az érte járó maximális pontot. Somát is sikerül érettségire felkészítő suliba küldeni, pedig a nagyijának meggyőzése nem volt egyszerű mutatvány! De sikerült, ez is, az is! Vannak persze olyanok is, akiket nem az elképzelt iskola várja, de úgy tűnik, hogy mindenkinek jó helye lesz. Katát elkérte anyukája, hogy elmenjenek szóbelizni abba az iskolába, ahol semmi esélye, mert nem írt központit, holott a suli kérte. Szóval, elindult Kata de nem sikerült odaérniük. Miért nem vagyok meglepve?

Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy nincs kockás kokárdánk, pedig pénteken lesz az ünnepély a suliban. Kokárdánk persze van, de 2006 óta csak szalagot tűzök a tündérkéimre is, mert az a kokárda, ami egykor olyan szép jelkép volt, már nem az enyém, nem a mienk.

Elkezdtem keresgélni, ki lehet az, aki hajlandónak mutatkozik 30 darab kockásat gyártani. Azonnali hatállyal, SOS! Persze, megtaláltam! Így aztán csütörtök este 7 órakor már harminc darab kockárda boldog tulajdonosa voltam. És milyen jó, hogy ennyit rendeltem! Több kolléga is ráugrott, boldogan tűzte ki és viseli majd a 15-i tüntetésen is. De ezt megelőzően még pénteken délben a nyolcadik talpig kockárdában ünnepelt. Büszke vagyok rájuk, mert megbeszéltük: nem kötelező, aki nem akarja, az kap hagyományos, nemzeti színűt. De mindenki bekockásodott.

Négy nap, sulimentesen. Remélem, pihenni fognak. Rájuk fér. Ránk fér.

Azért az edzettségemet is segítik fenntartani. Kedden reggel elmentem Kristóf anyuval a szállóra. Vittük az orvosi papírokat, de persze, mivel szegény embert az ág is húzza, szombaton sikeresen elhagyta az összes iratát és pénzét, így újabb kihívásnak néztünk elébe. A személyiről volt fénymásolat, mert a GYÁO-ba az kellett, ez némileg megkönnyítette a helyzetet. A szálló vezetője nagyon rugalmas volt, mindezek ellenére fogadta anyát. Amikor azt hittük, ez rendben, akkor kiderült, hogy vár bennünket a Dankó utca, ahol azt ellenőrzik, van-e lakótárs a fejbőrön, a hajban. Rohanás a Dankóba, mert még fél óránk van, hogy odaérjünk, aztán majd rohanás vissza a szállóra. Nekem délben nőnapi köszöntés a suliban. És bár én nem vagyok egy nemzetközi nő, azért illene megjelennem. De anya ügye eggyel fontosabb. Fél egyre értünk vissza a szállóra, már igazolással a „tisztaságról”, de még hátra volt egy közel órányi adminisztrációs projekt. Ezt ki kellett hagynom, mert fél kettőkor más a kisdedekkel kell lennem. Gyors bemutatkozás az ottani szociális munkásnak, anyától könnyes búcsú, rohanás a suliba. Célfotóval, pontban fél kettőkor érkezés.


Talpig kockárdában

--