OFOE | Nyomtatóbarát oldal: PSZICHOháttér - 2. Motiváció
2016. április 19.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

PSZICHOháttér

2. Motiváció

A „szívd fel begyem” működésmód

Az agyban igen határozott működéseket találtak a kutatók a tudásvágy megalapozására. Az úgy nevezett „nucleus basalis” az agy azon része, amely a figyelmet fókuszálja. Amikor ez bekapcsolt állapotban van, a tapasztalatokat könnyedén befogadjuk, erőfeszítés nélkül történnek az agyban a változások, vagyis a tanulásra készen áll az egyén.

Kicsi gyerek korunkban a „szívd fel begyem” üzemmódban vagyunk. A természet ezzel biztosítja, hogy a „környezeti alapcsomagot” megkapjuk. A kisgyerek ugyanis még nem tud válogatni, hogy adott környezeti ingerek közül mi fontos, mi nem fontos a túlélésben. Ezért mindenevő. Az agya, mint a szivacs, a lelke, mint a mágnes. Minden vonzó és érdekes, ami körülötte van. Nagyjából nyolc éves korban ez a rendszer záródik. Az addig megszerzett tapasztalatok alapján ekkor már dönteni tud a gyerek, hogy mire van szüksége. Ettől kezdve már válogatós lesz az agyunk. Akkor nyílik meg a nucleus basalis, és válik a tanulás hatékonnyá, ha valami érdekes és/vagy újdonság, és így megragadja a figyelmet. Ezen jellemzők hiányában csak hiábavaló küszködés a tanulás.

A kíváncsiság lohasztása

Elvben tehát lehetetlen, hogy egy kisgyerek nem szeret rajzolni, énekelni, biciklizni, bármi tudásnövelő tevékenységet végezni. A kisgyerek agyának neurológiai alapprogramja, hogy tevékenykedjen, mindent kipróbáljon. Mégis, számos példa hozható fel, hogy sokan már óvodás korban elkerülik ezeket a viselkedéseket. Ezzel azonban nem cáfolhatók a „csodálatos nucleus basalis”-ról leírtak. A tevékenység gátlása, az érdeklődés hiánya nem belülről fakad, hanem akár már a bölcső felett megjelenő túl korai teljesítményelvárás és a minősítés hozza létre. Ezek szeretettel és megértéssel cukrozva sem okoznak kevesebb kárt.

A kisgyerek, aki örömmel firkál, alkot, egy pillanat alatt befékezhető már azzal a megjegyzéssel is, hogy „hú, milyen szép, de ugye tudod, a kutyának négy lába van?”. Máris megtanulta a gyerek, hogy van megfelelően és nem megfelelően rajzolt kutya. Jó esetben számára lényegtelen ez a megjegyzés, de főleg az igényes gyerekeket földbe döngölheti.

Az apa, aki szeretné már látni a fiát vagányul kerékpározni, kitartóan tologatja őt a biciklin. A gyereknek olyasmit kell tennie, amire még nem alkalmas, és az apa kitartása elvárást közvetít felé. Szerencsés eset, ha a gyerek már közel volt ahhoz, hogy amúgy is elinduljon két keréken. Így csak kis szorongás kapcsolódott a tanuláshoz. Gyakran azonban hosszú félelmes tanulási idő előzi meg, míg egy-egy területen eredmény születik.

A kisgyerek még folyton kérdez, de hamar le lehet erről szoktatni, (1) csak rendkívül hosszú és bonyolult választ kell adni a kérdésére, (2) leszólni, hogy még ezt sem tudja, vagy (3) megmondani neki, hogy ezt ő nem értheti meg.

A gyerekek nemcsak rajzolni, énekelni, kerékpározni és beszélni tanulnak meg, hanem közben azt is megtanulják, hogy mi az a tevékenység, amely örömet okoz, és mi az, ami kudarcos. Egy idő után a tanulásról is kialakul a képük, vagyis tudják majd, hogy a tanulás mit hozhat számukra. Ha gyakran kudarc és szorongás kapcsolódik a világ megismeréséhez, akkor elkerülik ezt.

A tudásvágyat, amelyet a túlélés érdekében kaptunk, felülírhatja a biztonságérzet hiánya. A kudarcok ugyanis azt üzenik: nem vagy elég jó, nem tudsz megoldani helyzeteket, veszélyben vagy. A logikus belső válasz: olyasmit kell keresnem, amiben biztosan jó vagyok.

Ennek a folyamatnak az eredményeképpen a gyerekek a legtöbb olyan tevékenységet kerülik, amelyeket fontosnak tartunk, amelyeket csiszolunk bennük, és amelyeket igyekszünk teljesítményekben látni. Ezzel szemben olyan tevékenységeket űznek örömmel, amelyeket nem tartunk sokra, mert nem erőltettük. Ha ezeket a tevékenységeket leszólja a környezet, akkor a gyerek megtanulja, hogy a tevékenykedést teljesen el kell kerülni, és ezután semmivel nem lehet majd az érdeklődését felkelteni.

A hozzáértés öröme a motiváció

A tanulásra motiválásról szóló tanulmányok tömege íródott már meg. Pedig a tanulásra nem kell motiválni, csak a tanulási motivációt nem kell kiölni azáltal, hogy saját hozzáértésünket akarjuk érezni a gyerek teljesítményein keresztül, és – ha kell, ha nem – tanítjuk ahelyett, hogy hagynánk tanulni.

A tudásvágya kielégítésével az ember önmagától fejlődik, nem kell tanítani. Ráadásul közben a tudásvágya fokozódik. A megfigyelés, az utánzás, a próbálkozás a kisgyerek módszere, ezeknek érdemes teret és eszközt adni. Ha megtapasztalhatja saját hatékonyságát, vagyis azt, hogy mások segítsége és beleszólása, irányítása és tanítása nélkül sikerül tanulnia, fejlődnie, akkor tudatosan is tanulni akar majd. A hozzáértés öröme újabb és újabb tevékenységre sarkall. Ugyanis azt az érzést adja, hogy bármi legyen, meg tudok oldani helyzeteket, biztonságban vagyok.

A hozzáértés örömét a legkönnyebben azokban a tevékenységekben érheti el az ember, (1) amelyek érdeklik, és (2) nem kívánnak korai teljesítményt. A legbiztosabban és legerőteljesebben a „legközelebbi fejlődési zónában” tartott egyén fejlődik. Ez az a terület, amelyet hamarosan el fog már érni, csak némi tevékenységre, vagyis tapasztalatszerzésre van szüksége. Ez az a terület, amelyre az érdeklődése és a kérdései irányulnak, és amelyre már elég felkészültnek érzi magát.

A hatékony tanítás és fejlesztés az érdeklődésre és a hozzáértés örömére épít.

Gyarmathy Éva

--