OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Remény az életre 4. - Mami – megtérés - csalódások
2016. augusztus 17.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Remény az életre

4. Mami – megtérés - csalódások

A nevelőotthonban a nevelő és a diák közötti kapcsolat sokszor elmélyülhet, és gyakran a diák intézményből való kikerülése után sem szűnik meg. Nekem is volt „jelöltem”, akiről azt gondoltam, hogy a mi kapcsolatunk ilyen lesz. Ez a hölgy az irodalom tanárom, és egyben osztályfőnököm volt, aki mindig kedves volt velem, támogatott, számíthattam rá. Épp ezért érintett mélyen, amikor csalódnom kellett benne, többször is.

Nem gondoltam volna, hogy van ilyen felelőtlen ember, bár lehet, hogy egyszerűen csak magasról tett mindenre. Az volt számára a lényeg, hogy ő jól érezze magát. Néha elmentünk moziba az osztállyal, és az egyik ilyen alkalommal, míg ültünk a teremben a filmre várva, látom, hogy a kísérő tanárral csókolózik. Néztem hülyén, hogy ez most mi. Egy világ omlott össze bennem. Tudtam ugyanis, hogy mindkettőjüknek van párja, emiatt sem értettem igazán a dolgot. A mozi után rákérdeztem, hogy vajon jól láttam-e, amit láttam. (Nem mintha közöm lett volna hozzá, de nekem ez csalódás volt.) Természetesen tagadott mindent. Ez még inkább rosszul esett. A későbbiekben nyilvánvaló lett mások számára is a titkos kapcsolat, többször lebuktak.

Ez a hölgy egy jutalomtábor alkalmával, reggelente úgy ébresztett minket, hogy fölül egy póló volt rajta, alul pedig csak egy bugyi. Kívánatos volt, mit ne mondjak! Fiatalok voltunk, , akkor nem zavart minket sőt élveztük ezt a látványt. De így utólag visszagondolva nem tartom jó ötletnek, hogy egy tanár így menjen a gyerekek közé. Kíváncsi lennék, mi volt ennek az oka. Más nevelőkkel előfordult, hogy érzelmi kapcsolatba kerültek diákokkal, ami olykor „elfajult”.

Akadt azért olyan felnőtt is, akivel a mai napig kapcsolatban állok, és igen nagy hatással volt életem akkori és későbbi szakaszára. Szeretnék most róla írni egy kicsit. Mikor engedélyt kértem tőle, hogy megemlíthessem írásomban, annyit kért, írjak róla 180 oldalt. Sajnos ezt nem ígérhettem meg, bármennyire is megérdemelné. Ő egy „angyal”, aki szárnyak nélkül létezik ebben a világban, és remélem, teszi ezt még sokáig, nagyon sokáig. Ő Mami (ez a beceneve), aki 12 éves korom körül érkezett az otthonba, takarítónőként. Első pillanattól kezdve rokonszenves volt nekem, mindig kedves, és végtelenül türelmes volt. Komolyabban ott kezdődött a barátságunk, amikor elé álltam, és bevallottam neki, hogy mit is érzek iránta. Csak mosolygott a vallomásomon, és gyengéden „visszautasított”. Sokat beszélgettünk, és megtudtam, hogy hisz Istenben.

Egy alkalommal segítségért fordultam hozzá. Pénz kellett volna, ő viszont annyit mondott: imádkozom érted! Na, mondom, ez aztán a segítség! De bejött!!! Onnantól kezdve érdekelt az „isten dolog”. Mami nem messze lakott az otthontól más lányokkal, akik szintén hívők voltak. Sokat voltam náluk, néha kilógtam, csak hogy ott lehessek. Furcsa volt nekem az ott tapasztalt szeretet, amivel irántam voltak. Vittek gyülekezetbe, de én egy istentiszteletet sem tudtam végigülni, és nem is akartam. Viszont az emberek, akik körülvettek, mintha nem is ebben a világban éltek volna. Többekkel közülük összebarátkoztam, és élveztem, hogy olyannak fogadtak el, amilyen voltam. Nagyon szerettem azt a közeget. Néha hétvégén Maminál voltam, és hétfőn onnan mentem vissza az otthonba. Utáltam ezeket a hétfőket, szerettem volna örökre ott maradni Mamiéknál.

Sok-sok beszélgetés után egy szép napon ott ültem az intézmény egyik lépcsőjén, és a semmiből jött a felismerés, hogy Jézus igenis szeret, és meghalt értem, és akartam, hogy bennem éljen. Nem volt mennydörgés, nem jöttek angyalok, hogy körbe táncoljanak, nem volt tűzijáték, csak egy csendes, de durván érzékelhető békesség volt bennem. Hálás voltam, és vagyok ma is, hogy van egy személy, aki elfogad engem feltétel nélkül, és ami a legfontosabb: SZERET!

Ezek után sem vált belőlem angyal, de volt valami az életemben, ami attól kezdve kitörölhetetlen volt. A társaim nyilván jókat röhögtek ezen, még a bibliámat is széttépték, de ez nem számított, hiszen én tudtam a tutit. Mamival rengeteget lógtam, annyira figyelt rám, annyira éreztette, hogy szeret. Még a szüleihez is elvitt vidékre, Úristen, de szerettem ott lenni! Ezek az alkalmak feltöltöttek, más embernek éreztem magamat. Aztán Mami elment az otthonból, már nem volt szükség a munkájára, ám a kapcsolat nem szakadt meg közöttünk. Én éltem bent az életemet továbbra is, bár Isten egyre inkább távolodott...

Az utolsó intézeti évben bekerültem egy elég rossz társaságba. Úgy éreztem, elfogadtak, szerettek. Azonban rengeteg butaságot csináltam. Telefonfülkéket fosztottunk ki, mindig mentünk valamerre, ha meg a „góré” lakhelyén voltunk, egy valódi nyomortanyán, akkor piáltunk, verekedtünk a szomszéddal. Szerettem velük lógni, elfogadtak, vigyáztak rám, fiatalon ez jó volt, de azért csalódás is akadt. A „góré” megpróbált testileg kihasználni, amit én nem engedtem. Ilyenkor mindig felfújta magát, de sosem bántott. Ennek ellenére szemen tudtam volna köpni. Nem tudom miért, de mindennek ellenére szerettem velük lenni. Igen, én is képes voltam bármire, hogy elfogadjanak, szeressenek!

Anyáméknál a helyzet mit sem változott, minden maradt ugyanúgy, mint azelőtt. Ez az időszak volt a „mindent leszarok” időszak...

--