OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Remény az életre - 5. Az utolsó állomás
2016. augusztus 25.
» Hozzászólások (1)
: Háttér

Remény az életre

5. Az utolsó állomás

15 évesen, amikor hazajárós lehettem, vagyis suli után minden nap hazamehettem, és az éjszakát otthon tölthettem, egyáltalán nem tanultam. Semmi egyebet nem tettem, csak a frissen szerzett barátaimmal lógtam. Ez meg is látszott a jegyeimen, csak osztályozó vizsgával tudtam befejezni az általános iskolát.

Nevelőotthoni életem utolsó állomásaként, sok társamhoz hasonlóan átkerültem Kőbányára. Nem féltem az új helytől, azt gondoltam: elég vagány vagyok, nagy baj nem érhet, úgy folytatódik minden, mint az előző évben. Tévedtem. Ez az otthon nem olyan hely volt, ahol nem figyelnek az emberre.

Már a bemutatkozásom is bámulatosra sikeredett. Álltam anyámmal a bejárat előtt várva a patronálómat, aki az ügyeimet intézte. Rágóztam, dohányoztam, és figyeltem az előttem lévő kisbusz motorterében tevékenykedő férfit, ahogy szerel. Hamarosan lemászott a kocsiról, és kérdezte, hogy segíthet-e. Úgy nézett ki, mint egy indián: hosszú haj, mélyen ülő szemek, baltával vágott arc. Válaszoltam is rögtön, hogy „köszönjük nem”, mire rám szólt, hogy köpjem ki a rágót, ha vele beszélek. Azt hittem, rosszul hallok! Ki ez a mókus? Mindegy – gondoltam, és kiköptem. Nem kell a baj!

Elmondtam, mi járatban vagyunk, azután ő is bemutatkozott, és kérte, hogy kövessük. Bementünk az otthonba. Átmentünk az előtéren, át egy irodákkal teli folyósóra, és az egyik ajtónál megálltam. Az ajtón álló feliratot olvasva leesett az állam. Összeállt a kép: az igazgatóhelyettessel sikerült összeakadnom, rögtön az elején.

Közben megérkezett a patronálóm is, elintézték, amit kell, és már robogott is el sok szerencsét kívánva. Ott ültem anyámmal az irodában remélve, hogy csütörtök lévén még haza mehetek hétvégére, majd hétfőn beköltözöm. Esélyem se volt erre. Az „indián” közölte, hogy én most szépen itt maradok, anyám pedig majd behozza a cuccaimat, és két hétig ne is álmodjak arról, hogy hazamehetek.

Dührohamot kaptam, mondtam rá mindenfélét. erre ő higgadtan csak annyit mondott, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy így beszéltem vele. Anyámtól elköszönve felkísértek a csoportomba, aminek egyszerű neve volt: 3-as csoport. Itt nem voltak női nevelők, csak férfiak, azok se feltétlenül érző szívűek. Legalábbis akkor ezt gondoltam.

A beilleszkedés nem ment nehezen, ezerszer csináltam már ilyet, szépen eljártam suliba Kispestre. Lakatosnak tanultam. Az iskolának elég rossz híre volt, ennek ellenére sosem volt semmiféle összetűzésem senkivel, az osztályban is elég tűrhetően éreztem magamt, az osztályfőnökünk meg egyenesen jó fejnek bizonyult.

Az első év lement gond nélkül, másodikban kaptunk azonban egy új osztályfőnököt egy fiatal hölgy személyében, akin látszott, hogy világmegváltó tervei vannak. Köztudott volt, hogy honnan járok oda, nem is szimpatizált velem, fogalmam sincs miért. Biztos azt gondolta, hogy csak rossz lehet az, aki állami gondozásból jön, de mindegy, nem érdekelt.

Az osztályból néhány sráccal jóban lettem, meglátogattak még az otthonban is. Nem éreztem, hogy másként néznének rám. Alkalomadtán még buliztunk is együtt. Aztán szép lassan elkezdtem kimaradozni a suliból, helyette inkább hazamentem. Ezzel viszont annyi hiányzást szedtem össze, hogy fegyelmi tárgyalásra került sor.

Az otthonban nem tapsoltak a teljesítményemhez. Ha nem megy, akkor csinálok mást, amúgy is utáltam ezt a szakmát, az osztályfőnökömet, mindent. Ketten voltunk fegyelmin egy osztálytársammal, aki folytathatta a sulit, én azonban nem. Majdnem ugyanannyi hiányzásunk volt, minimális eltéréssel. Elmondtam az „indiánnak”, hogy mi történt, nem volt meglepődve, kérte hozzak neki két doboz cigit, addig ő felhívja az osztályfőnökömet. Visszaérve a boltból, épp hallottam még, amint az osztályfőnökkel beszél. Úgy kiosztotta, azt hittem, megeszi telefonon keresztül. Így ért véget iskolai pályafutásom.

Egy időre bekerültem a munkaoktatóba. Aki nem tanult, az dolgozott, állandó nevelők felügyelete alatt. Itt rengeteget szívtam a munkával, semmi tapasztalatom nem volt a lapátról, ásóról, gereblyéről, kaptam is az ívet rendesen. Nem voltak velem elégedettek, a nap végén általában elmondták miért vagyok „béna”. Baromi rosszul viseltem! Csak utólag látom, hogy a nevelőkben nem volt bántó szándék, csak a javamat akarták. Időre volt szükség ahhoz, hogy megtörjön a jég, valóban elkezdjek fejlődni.

A nevelőkkel egyre jobb lett a kapcsolatom. Mindenben a mi érdekeinket tartották szem előtt, és bizony olykor le kellett törniük a szarvainkat. Idővel az „indiánnal” is megbékéltem. Jobban megismerve őt kiderült, hogy nem is rossz arc, de tudtam: nem érdemes packázni vele. Bármivel odamehettünk hozzá, érdekelte, amit mondunk, valóban figyelt ránk. Ugyanezt elmondhatom az összes nevelőről, akik ott dolgoztak, igazi profik voltak valamennyien. Bárcsak mindenhol ilyen nevelőim lettek volna! A munkánkat kisebb pénzösszeggel honorálták, de ezt nem adtak a kezünkbe, hanem a csoportnevelőinkre bízták, tőlük kellett kérni, ha szükségünk volt valamire,. Ilyenkor vagy áldásukat adták a kívánságunkra, vagy nem. De nem szenvedtünk hiányt semmiben.

Nyaranként kétszer két hetet nyaralt az otthon összes lakója. Ezek a nyaralások mindig nagyon jól sikerültek, máig kedves emlékek. Az egyik evezős túra alkalmával megbeszéltük egy barátommal, hogy ahol megállunk több napra, becsajozunk, és a csajoktól emlékbe egy gyűrűt kérünk. Jól teljesítettünk, úgy jöttünk haza, mint egy ékszerbolt. Az otthonnak volt egy nyaralója a Tisza mellett. Imádtuk. Sikerült jó benyomást tenni a település lakóira, sok barátság született, visszajártunk később is hozzájuk. Itt ismertem meg életem egyik nagy szerelmét.

A hétvégeket otthon töltöttem anyáméknál, ahol a helyzet semmit sem változott. A barátaimmal néhányszor házibulit rendeztünk, ami általában balhéba torkollott. Sosem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért kerültem állami gondozásba, és ha ittam, ez mindig ki is bukott belőlem. Többször nekimentem anyámnak a választ követelve. Ha nincsenek ott a barátok, talán agyon is verem. Ilyenkor nem gondolkodtam.

A nevelőapám már nem járt kezelésekre, elkezdett inni, így a viselkedése teljesen kiszámíthatatlanná vált, Állandóan résen kellett lennem, még éjszaka is. Gyalázatos körülmények között éltünk. A házba nem volt bevezetve a csatorna, csak emésztőnk volt, és amikor megtelt, nevelőapám nem engedte, hogy kiszivassuk. A végén már nem ment le semmi a vécében, minden visszajött. Erre ő kitalálta az okosat: „nagy dolognál” bilit tesz be, és abban elvégezve a dolgát a cuccot kidobja az emésztő tetejére. Csodálatos megoldás volt, mondhatom. Fürdés után a kádból ki kellett merni a vizet. Nem nagyon mertem vendéget hívni, szörnyen szégyelltem az állapotokat. A ház kezdett teljesen lepusztulni.

A nevelőapámnak a testvérével folytatott harcai sem értek véget, a viták többször is verekedésbe torkolltak. Nagyon élénken él bennem az egyik ilyen eset, de be kell vallanom, nem vagyok büszke arra, amit akkor tettem. Anyámmal hazafelé tartottunk a dokitól, és már távolról láttam, hogy nevelőapám testvérének a felesége spicces állapotban áll a házunk előtt. Anyám előttem ért oda, azonnal veszekedés tört ki, majd elcsattant az első pofon az anyám arcán. Nekem sem kellett több, nekiestem a nőnek, és ütöttem, rúgtam, ahol csak értem, míg végül lekerült a földre. Annyira ideges voltam, hogy arra gondoltam, egy nagyobb kődarabbal véget vetek ennek az egésznek. Épp ütöttem volna a fejére, mikor az egyik szomszéd szétválasztott minket.

Mi anyámmal bementünk a házba, a nő kinn maradt az utcán, de nem adta fel, csöngetett, kiabált. Meguntam, és kimentem. Mondtam neki, hogy tűnjön el, de ő minden áron be akart jönni. Győzködött, hogy nem csinál balhét. Beengedtem. Egy darabig normális is volt, de olyan dologról kezdett beszélni, amihez nekünk igazán nem is volt közünk. (Ez volt nevelőapám és az ő testvérének az örökségi ügye). Azután a nő ismét belendült nálam pedig elszakadt a cérna, lerugdostam a lépcsőn, nem érdekelt a szenvedése, ő kereste a bajt. Sörös üvegeket törtem szét az udvaron, hogy a csonkkal leszúrom, ha nem takarodik el. Levittem a földre, végigvonszoltam a törött üvegeken, át az udvaron a kapu felé, közben jól kiosztottam. Egyszer csak megjelent a lánya, meglátta, ahogy vérzik, sikoltozni kezdett. Elmondtam neki, mi történt, erre elvitte az anyját, aki még mindig nem adta fel. Őrület volt!

A nevelőapám ekkor nem volt otthon, még dolgozott, csak később értesült a dologról, és nagyon örült neki. Nem is értette, mért nem öltem meg a nőt. Pár héttel később a nevelőpám testvére átjött, és anyámat szinte félholtra verte a konyhában. A nevelőapám eközben a szobában olvasott, nem látta mi történik, hallani meg végképp nem hallhatta, hisz süketnéma. Anyám szerencséje az volt, hogy a dulakodás közben be tudott nyitni a szobába, de nevelőapám nem esett neki a testvérének, csak anyám elé állt, és próbálta csitítani.

Én nem voltam otthon – szerencsére.

--