OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Remény az életre - 6. Az utolsó állomás 2
2016. augusztus 29.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Remény az életre

6. Az utolsó állomás 2

Nevelőapám mindig keményen lépett fel, ha velünk volt baja, de másokkal szemben valahogy elveszítette az erejét. Egyetlen esetre emlékszem, amikor a védelmemre kelt. Nem tudom hány éves lehettem. Az egyik télen az utcában lakó többi gyerekkel próbáltam szánkózni, de ők valamiért nem láttak szívesen. Az egyik sráccal összeakaszkodtam, mire mindannyian nekem estek. Nem lett komolyabb bajom, csak nagyon rosszul esett. Otthon elmeséltem a történteket, mire az öreg úgy berágott, hogy fogott, és mentünk megkeresni a kis bandát. Mikor megláttak minket, mindenki szétspriccelt, szaladtak, ahogy bírtak, mi ketten meg utánuk. A főkolompost ugyan nem értük utol, de az öreg elkapta a leghátul loholó srácot, kirúgta alóla a lábát és úgy üvöltött vele, mint a sakál. Majd akkorát öklözött az arcába, hogy azt hittem ott hal meg. Ennyi történt, azután hazamentünk. Akkor éreztem először és utoljára, hogy van apám, még ha nem is az igazi.

Az előző otthonokban volt egy bevett szokás. Ha valaki eltáv közben megbetegedett, nem volt kötelező visszamennie, ha a család a betegség idején gondját tudta viselni. Csupán értesíteni kellett az intézményt. Néhányszor én is éltem evvel a lehetőséggel, és próbálkoztam ezen az új helyen is. Hétvégére hazamentem, hétfőn meg betelefonáltam, hogy beteg vagyok. Szegény portás tudomásul vette, gondolom, nem is tehetett volna mást.

Arra gondoltam, hogy ez tök jó lesz, egy héten át azt csinálok, amit akarok. Volt egy lány barátom (az egyetlen barátom az utcából), vele lógtam legtöbbször. Most is vele tartottunk valahova, amikor a faterja megállt mellettünk a kocsijával, és mondta, hogy keresnek engem az otthonból. Elkerekedett a szemem, nem értettem miért keresnek, hisz bejelentettem, hogy beteg vagyok. A barátnőm apukája rám bízta a döntést: vagy azt mondja, hogy nem talált meg, vagy visszavisz kocsival a házunkhoz. Gondolkodtam, mi is legyen. Nagyon akartam maradni, de tudtam: oltári balhé lesz, ha nem megyek vissza. Kiadhatják a körözést, ami a lehető legrosszabb, hiszen nem életbiztosítás, ha a rendőrök kerítenek kézre. Beültünk hát, és indulás haza.

Mire odaértünk, a nevelő már a házban volt, és nevelőapámmal próbált beszélni. Magával hozta azt a srácot, akivel a leghamarabb megtaláltam a hangot. A nevelő rögtön a lényegre tért: ez náluk nem szokás, betegen is vissza kell menni az otthonba. Megkért, hogy szedjem össze a cuccaimat és induljunk. Oltári hisztit rendeztem, sehova sem akartam menni, főleg az otthonba nem. A szobában ahol anyámékkal aludtam, az ágyam feletti polc tele volt a számomra kedves autókkal, amikre nagyon vigyáztam, és mindig rendben tartottam. De most úgy sodortam őket le, hogy a polc is repült velük, miközben üvöltöztem. A haverom próbált nyugtatni, kérlelt, hogy ne nehezítsem meg a dolgomat. Időbe telt, mire lehiggadtam, és „megadtam” magam. Elindultunk a kocsihoz, a szomszédok némelyike leste, mi történik. Le se szartam őket, csak túl akartam lenni az egészen. A kocsiba beülve még láttam, hogy a nevelőapám röhög rajtam, és ahogy elindulunk, még integet is. Ekkor végérvényesen meggyűlöltem.

Az esetnek nem lett komolyabb következménye, én viszont rájöttem, hogy nem csinálhatom mindig azt, amit akarok. Nem volt könnyű elfogadni az új helyzetet, de idővel beláttam: bármit megkaphatunk, aminek tényleg értelme van, de ehhez a játékszabályokat be kell tartani. Minden úgy működött, hogy az a mi fejlődésünket, javunkat szolgálja. Voltak nehéz pillanatok, de ha az ember józanul gondolkodott, általában jól jött ki ezekből a dolgokból. Itt nem volt verés vagy megalázás, általában érvekkel is tudtak hatni ránk. Ennek ellenére akadtak, akik álomvilágban éltek továbbra is.

Egyszer például egy vacsora alkalmával arról volt szó, hogy mi lesz velünk, ha kikerülünk innen. Mindenki elmondta, mik a tervei, mitől fél, mitől nem stb. Akadt közöttünk olyan is, aki nagy mellénnyel állította, hogy kőgazdag lesz, senki nem fog az útjában állni, kemény lesz, mint a kád széle. Utáltam az ilyen brutál beszédet. Volt, aki innen ment katonának, de mentálisan nem bírta, és megszökött. Én baromira féltem: mi lesz, ha kikerülök innen. Persze ugyanakkor izgatott, hogy akkor majd bármit csinálhatok, ami csak jólesik.

Az otthonban mindent elintéztek helyettünk, könnyű volt nagyszájúnak lenni. Örültem, hogy olyan nevelők vettek körül, akiktől lehetett tanulni. Volt olyan is, aki bevont a családjába, játszottam a gyerekeivel, közösen csináltunk programokat, együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Ez akkora erőt adott, amit elmondani nem lehet, csak megélni. Egy ilyen alkalommal figyeltem fel egy óriási könyvszekrényre, és elkezdtem nézegetni a könyvcímeket. Megakadt a szemem Leon Uris Meghalsz, tengerész című könyvén. Megnéztem a tartalmát, nagyon érdekes volt. Ezt a regényt többször is elolvastam, sok nehéz időszakon átsegített. A mai napig ez a kedvenc könyvem. Ettől fogva faltam a könyveket, és ez előnyömre vált.

Aztán szép lassan eljött a nap, amelyen 18 éves lettem. Csak ültünk a szoba közepén, guns n’ roses-t hallgattunk. A legjobb barátomtól kaptam egy Zippo öngyújtót... Annyira boldog voltam! Tudtam, hogy nemsokára kikerülök az otthonból, és a saját lábamon kell majd megállnom. Nem akartam, hogy ez bekövetkezzen...

H.R.

(A két kép Truffaut Négyszáz csapás című filmjéből való)

--