OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Remény az életre 8. – A "nagybetűs Élet"
2016. szeptember 22.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Remény az életre

8. A „nagybetűs Élet”

A diákmunka nem tartott túl sokáig, nem volt rossz, de az éjszakázást nehezen bírtam. Elkezdtem rendes munkát keresni, találtam is egyet, egy összeszerelő csarnokban kezdtem „élesben” dolgozni. De ez sem tartott sokáig, nem bírtam az egy helyben állást. Mozognom kellett. Édesanyám felvetette az ötletet, hogy jelentkezzek oda, ahol ők dolgoztak nevelőapámmal. Nem repestem az ötlettől, de a semminél jobb volt.

Jelentkeztem hát, és láss csodát, raktáros lettem. Ezen a munkahelyen a dolgozók többsége, valamilyen fogyatékossággal élő volt: többnyire vakok és siketek. Furcsa érzés kerített hatalmába, hogy ilyen emberek között kell megfelelnem. Semmi alázat nem volt bennem, de ahogy telt az idő, csodálni kezdtem ezeket az embereket, Gyakran időztem egy-egy műhelyben figyelve a munkafolyamatokat. Az állam leesett például a vakok precizitásán, lenyűgözött, hogy a fogyatékosságuk ellenére sok egészséges embert lepipáltak volna. Nagyszerű emberek dolgoztak ott, tényleg szívvel, lélekkel. Olykor, szégyelltem magam mennyire nem tudom megbecsülni azt, amim van. Nem állítom, hogy nem voltak súrlódások, mégis jó szívvel gondolok vissza az ott eltöltött időre.

Otthon nem változott semmi, de már kezdtem megszokni, ez lett a normális számomra. Nem mindig adódott balhé, de a nevelőapám kiszámíthatatlansága miatt sosem lehetett tudni, mi fog történni a következő percben. Legjobban az éjszakák zavartak, mert sűrűn előfordult, hogy az öreg az éjszaka közepén felkelt, kiment az előszobába, és beszélt magában. Vagy kiabált, vagy csapkodott, vagy felkeltett, és nekem mondta a dolgait. Olykor sajnáltam, tudtam: beteg, ráadásul még siket is. Nem volt szívderítő, amit a gyerekkoráról tudtam. A legdurvább, amiről tudomásom volt az, amikor csecsemőként hagyták a szülei sírni, miközben a füle annyira be volt gyulladva, hogy folyt belőle a genny. Oda se bagóztak. Szerintem mire felnőtt, totál kiégett ember lett belőle. Adódtak pillanatok, amikor annyira jó fej volt, egyenesen szerethető. De annyi kínt okozott nekem, hogy, még ma is fáj. Biztos kereste a saját boldogságát, de úgy láttam, nem találta meg, és talán sosem fogja. Saját börtönében élt, és ott él azóta is.

Közben én rendszeresen jártam gyülekezetbe. Összeverődtünk néhányan. fiatalok, konferenciákra jártunk, meg minden olyan programra, amire lehetőség volt. Imádtam. Ez volt a nagy katyvaszban az egyetlen „otthonom”. Szerveződött egy kórus is, leginkább fiatalokból. Nagyon sokat énekeltünk, karácsonyra átvedlettünk angyalkórussá. Hatalmas élmény volt!

Otthon néha tartottunk házibulit, ami sok esetben zárult rosszul. Az egyik ilyen bulin sikerült rendesen eláznom, és ekkor újra előtört belőlem a kérdés: Miért lettem én állami gondozott? Miért adtak intézetbe? Ezen rágódtam, sajnáltam magamat rettentően. Anyám kijött hozzánk megnézni mit csinálunk. Azonnal neki estem a kérdéseimmel, amikre nem érkezett egyértelmű, őszinte válasz. Fenyegetődzni kezdtem, próbáltam megütni, de elvétettem, és anyám helyett a mögötte lévő üveges ajtóba csaptam bele. Az egyik cimborámnak kellett megpofoznia, hogy lehiggadjak.

Néhány nap múlva elvittem a keretet egy üvegeshez, aki két napos határidőt mondott a munkára. Telt az idő, nem lett meg, és a nevelőapám berágott, elment az üvegeshez, és fenyegetésül ellopta a kukáit. Ma sem értem az összefüggést az üvegezés meg a kukák között. Mindegy is, lett az ügyből balhé rendesen, az üveges meg a fater kis híján egymásnak estek. Végül elsimult a dolog, mindenki megkapta, amit akart, és úgy véltem, ezzel le is zárult az incidens. Egy éjszaka azonban arra ébredtem, hogy a nevelőapám egy seprűnyéllel üt. Felkeltem, menekültem ki a szobából, de nem jutottam messzire, az ütések elértek. Csak később derült ki, hogy a törött ablakos balhé miatt büntetett.

Éppen december 24. éjszakája volt. Napközben szóba sem kerültek az éjjel történtek, csak én éreztem a nyomait a testemen. Csodás karácsony lesz! Úgy utáltam megint az egész készülődést, amit ennyi idősen sem engedtek nézni, mindig el kellett mennem közben otthonról. Közös családi vacsora? Felejtsd el, mindenki ott evett ahol akart. Nem volt ez sem több egy közönséges hétköznapnál, ünnepi menüvel. Ennyi.

Nagyszerű élet, vajon lesz valaha jobb?

H.R.

A kép A hosszútávfutó magányossága című angol filmből való.

 

--