OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Merre tovább? 2. - Korán felnőni. De így?
2016. október 3.
» Hozzászólások (4)
: Háttér

Merre tovább?

2. Korán felnőni. De így?

Az utóbbi évben néhány halmozottan hátrányos helyzetű fiúval találkoztam rendszeresen. Cigány fiúk, 15-16 évesek. A fiam révén kerültem velük kapcsolatba, és lassan kialakult, hogy egyre többet beszélgettek velem. Végül kettejükkel maradt meg a kapcsolatom.

Beszélgettem a nagydarab (185 cm, 110 kg), iskolaréme gyerekkel a szerelemről, udvarlásról és a szexről, védekezésről. Sírta el magát előttem, mert összeveszett a barátnőjével, vagy félreértettek egy puszit, amit a haverja barátnőjének adott. Vagy, hogy mennyire szégyelli magát, mert már megint „köcsög” volt az anyjával. Meg, hogy dühös az apjára, aki feléje sem néz már mióta, mindig csak ígérget.

Aztán a legnagyobb szerelemről beszél, amit átélt, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a nyílt utcán alázza meg a barátnőjét. Sokat beszéltem neki, hogy ha lenézi a nőket, akkor az anyját, vagy engem is lenéz. Azon elgondolkodott, hogy az életében az érte ténylegesen tevő emberek mind asszonyok voltak. A férfiak meg több bajt okoztak, mint nem. Persze ettől nem fog megváltozni a férfi-női szerepekről alkotott felfogása, de talán eszébe majd egyszer, amiről beszéltünk.

Amúgy meg meglehetősen agresszív, vad fiú, nehezen fékezhető, képtelen megragadni egy iskolában, bár talán idén végre meglesz a nyolcadik osztálya. De alig várja már, hogy dolgozhasson végre valahol. De vajon lesz e kitartása hozzá?

Ki tudja mi lesz a sorsa, nem sok jó van neki kilátásban, pedig van benne sok-sok érzelem, amire építeni lehetne, ha lenne, lett volna valaki...

A másik fiú különösen szerencsétlen sorsú. A család szó legszorosabb értelmében nyomorog. Az apja börtönben, a bátyja börtönben, az anyja meg küzd. A srácban mindennek ellenére van valami eredendő tartás, valami mély vágy a jóra, jobbra. Máshogyan akar élni, mint ami a szocializációjából következne.

Egyszer kijött hozzám a konyhába, és lehorgasztott fejjel elkezdett mesélni. Nem beszélgetni akart, csak beszélni, valakinek elmondani, hogy egyszer az apja feküdt a kádban, „teljesen kivolt”, és őt (az akkor 11 éves kölyköt) kérte meg, hogy lője be neki a drogot, mert már erre sem volt képes. És, hogy mennyire félt, de hát az apja kérte, meg kellett tegye, és jött a vér, és nagyon rossz volt.

Elmondta, és a reakciót ki sem várva bement. Szerintem még soha, senkinek nem mesélte el ezt a történetet. Aztán elmondta azt is, hogy az apja melyik testrészébe és hogyan szúrt, s hogy mennyire dühös arra a nőre, aki egyszer félreszúrta, szegény apjának pedig egészen feldagadt a keze.

Aztán mesélt arról is, hogy az apja hogyan vitte magával lopni, betörni, hogyan vitte ki Görögországba, ahol lányokat futtatott.

És állandóan kavarog benne az apja hiánya és az iránta érzett gyűlölet. Hónapokig nem volt hajlandó szóba állni vele, bemenni hozzá beszélőre. Sokat beszélgettünk arról, hogy miként választható külön a tett és a személy, hogy miként szeretheti tovább az apját anélkül, hogy a tetteivel azonosulnia kelljen.

Aztán egy időben folyamatosan a halálról, az emberi lét végességéről beszélgetett velem, mindezt egy erősen korlátozott nyelvi kóddal. Nagyon nehéz volt úgy fogalmaznom, hogy megértse a mondandómat.

A gondolkodásában néha egészen kisgyerekes jegyeket tapasztalok, hasonlókat ahhoz ahogyan például a filmekben a színész és a karakter, valamint a fikció és a valóság összemosódik.

A világképében egy archaikus transzcendencia létezik. Teljes komolysággal jelenti ki például, ha valaki valami rosszba keveredik, hogy az „ördög dolgozik benne”. Aztán egyik délután Isten létéről, illetve nemlétéről beszélgettünk. Feltette a kérdést, hogy vajon tényleg létezik-e? Vagy az emberek találták ki? Ha igen, akkor miért?

A nők családban belüli feladatairól ő is a másik sráchoz hasonlóan gondolkodik, de sokkal több a tisztelet benne. Sokkal inkább beszél arról, hogy a férfi feladata a család eltartása, és ezért akar több szakmát is szerezni. Azt is mondta, hogy ő soha, de soha nem ütne meg lányt, nőt.

Múltkor mesélte, hogy egész nap nem dohányzott, mert nem volt a társaságban senkinek cigije. Csak egy lány kínálta meg, de hát „Zsuzsa néni, egy lánytól cigit soha nem fogadnék el, hát milyen lenne az már!” Ahogy a lányokról beszél, valami nagyon gyermeki tisztelet és naivitás van benne, mindez keveredik a józsefvárosi vagány és a mai tinédzser nézeteivel.

Ez a srác 16 éves és hetedikes egy Híd programos osztályban.

Szeretném hinni, hogy meg tudja haladni a családját, ki tud lépni az ördögi körből. A világ keményen ellene dolgozik, de van benne erő, ami talán felül tudja írni ezt. Nagyon remélem!

Számomra ezeknek a beszélgetéseknek a legfontosabb tanulsága az, hogy a legkönnyebb egyszerűen lemondani ezekről a nehézsorsú, aluliskolázott, tanítási helyzetben kezelhetetlen gyerekekről. Pedig bennük is ugyanazok a kérdések mozognak, mint bármely másik 15-16 kamasz fejében, ugyanúgy meg kell, hogy válaszolják az identitásukra vonatkozó kérdéseket, az élet nagy kérdéseire nekik is meg kell adniuk a maguk válaszait. Csak velük soha senki nem beszélgetett ilyen dolgokról, sőt semmilyen más elvontabb kérdésről sem. Most még van erre vágyuk, igényük, de csak bizalmi helyzetben képesek megnyílni. Az iskolában kellene helyet és embert találni erre a feladatra, és akkor talán valami elindulhatna. Valami egészen pici, de az egyes fiatalok számára létfontosságú változás.

Gyulai Zsuzsa

--