OFOE | Nyomtatóbarát oldal: OFOE Filmklub: Reményvasút – Train to Adulthood
2016. december 2.
» Hozzászólások (0)
: OFOE

OFOE Filmklub

Reményvasút – Train to Adulthood

Az OFOE Budapest Film Zrt-vel közösen szervezett Filmklubjában legközelebb egy 2015-ben készült, magyar dokumentumfilmet nézünk meg: Trencsényi Klára Reményvasút című alkotását. A nemzetközi forgalomba került film angol címe: Train to Adulthood (vonat a felnőttkorba) jelzi, hogy ezúttal is felnövekvés történetet (coming of age) láthatunk, hasonlóan olyan a filmklub keretében korábban látott filmekhez, mint – többek között – a Sráckor, a Csajkor vagy a Madárkák.

Reményvasút címmel nemzetközileg díjazott dokumentumfilmet készített az HBO, ami látszólag a Széchenyi-hegy és Hűvösvölgy között közlekedő legendás Gyermekvasútról szól, ám valójában az ott dolgozó nehéz sorsú magyar gyermekek szívhez szóló történetét mutatja be. Trencsényi Klára dokumentumfilmjének főszereplői olyan kiskamaszok, akik szerint a legjobb dolog a világon a Gyermekvasúton szolgálni. Vajon mi örömüket lelik ezek a fiatalok abban, hogy az egykori Úttörővasúton vaskos egyenruhákba bújva dolgozhatnak? A Lipcsei Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon Arany Galamb-díjat nyert film arra keresi a választ, hogy anyagi és érzelmi nehézségekkel küzdő mai kamaszok miért találnak menedéket ebben a múlt történelmét hordozó, ám hiánypótlóan szeretetteljes és biztonságot adó intézményben (tv24.hu).

Időpont: december 6., 17.30
Helyszín: Kino Café Mozi
Jegyár: 700 Ft, a négy alkalomra érvényes bérlet ára: 2000 Ft
A vetítést követő beszélgetés vendége a film alkotója, Trencsényi Klára, és a filmben szereplő gyerekek. A beszélgetést Kovács Gellért vezeti.

Interjú Trencsényi Klárával (részlet)

Trencsényi Klára szabadúszó rendező és operatőr. A budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen végzett operatőr szakon. Legújabb egész estés dokumentumfilmje, a Reményvasút (Train to Adulthood, 2015) az 58. Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon Lipcsében debütált, ahol egyből az Arany Galamb díjjal jutalmazták.

A fiatal alkotót Amszterdamban kerestem meg, amikor az IDFÁ1-n mutatkozott be.

Sok nemzetközi produkcióban dolgoztál operatőrként magyar és külföldi rendezőkkel egyaránt, és rengeteg díjra is jelöltek már. Mégis milyen érzés volt átvenni az Arany Galambot Lipcsében, hiszen az egy nagy múltú fesztivál, és a Next Masters szekció elismerése komoly eredmény?

A lipcsei díj (DokLeipzig, Next Masters Competition) nagyon nagy boldogsággal töltött el mindannyiunkat – mert a fesztiválon nemcsak a stáb legkitartóbb tagjai, hanem a film három főszereplője közül kettő is velem volt. Valójában a film készítése közben folyamatosan azon aggódtunk, hogy vajon a külföldi közönség fogja-e érteni a film magyar vonatkozású poénjait, a szereplők “nagyon magyar” problémáit és egyáltalán – a film díszletéül szolgáló úttörővasút-gyermekvasutat. Nagyon jó volt látni a világ minden tájáról érkező közönség reakcióit, és hallani a filmet követő beszélgetések közben elhangzó mondatokat, amik arról tanuskodtak, hogy más országokban is értik a filmet és együttéreznek a szereplőimmel.

Honnan jött egyébként az ötlet, hogy a Gyermekvasútról forgass filmet? – volt vagy van valami kötődésed hozzá?

Három éve találtam rá a Gyermekvasútra, mert mint olyan sokan itthon, én sem tudtam, hogy az egykori Úttörővasút még ma is létezik, sőt több gyerek dolgozik ma rajta, mint fénykorában, akár az ötvenes, akár a hatvanas években. Amikor először találkoztam – véletlenül – az itt dolgozó nagyon felelősségteljes, komoly, ugyanakkor nagyon is mai, „facebookozó” kamaszokkal, akkor már egy ideje tudtam: a mai tizenévesek világáról, problémáiról szeretnék filmet csinálni. Ehhez választottam aztán díszletül a vasutat. Persze, a filmben is és az én életemben is a vasút aztán sokkal több lett, mint díszlet: engem teljesen levett a lábamról az a szeretet, közösségépítő erő, összetartás, amit a vasúton találtam – a filmben pedig egyfajta szimbólum lett a vasút. A fel nem dolgozott múlt, a rajtunk átsuhanó érzelmek szimbóluma (4cut.hu).

Részletek a filmről készült írásokból

Úgy ültem, be a Reményvasút sajtóvetítésére, hogy majd biztos egy keserédes retrómaratont kapok, amiben idős MÁV-osok mesélnek 75 percen át arról, milyen jó dolog volt az Úttörővasút, aztán meg a rendszerváltás után született fiatalok mondják el csillogó szemekkel, hogy milyen szuper dolog ez most is, hogy már Gyermekvasútnak hívják. Aztán úgy jöttem ki a moziból, mint akit fejbe vertek. A Kádár-nosztalgia valóban rátelepedett az HBO új dokumentumfilmjére, a Reményvasútra. De nem abban a vidám formában, mint Papp Gábor Zsigmond retrófilmjeiben, ahol a beton virágtartó is ugyanolyan szép, mint a pöttyös bikinik, hanem inkább nyomasztóan: például hogy a Gyermekvasúton még mindig ugyanazok a váltók és telefonok vannak rendszeresítve, amik valószínűleg az 1948-as megnyitáskor kerültek oda, sőt, az egyik-másik állomáson még a táborozó úttörők is ott vigyorognak a falakon (Szűcs Gyula: Jól fejbe kólintott minket a gyermekvasutas film, Index).

Lehet, hogy csak én vagyok naiv, hogy egy Reményvasút című, gyermekvasutasokról szóló filmtől előzetesen valami pozitívat vártam, valamint azt, hogy majd sok érdekességet megtudhatok az évtizedek során ott dolgozó gyerekekről. Trencsényi Klára rendező nem így gondolkodott. A Wikipédia Gyermekvasútra vonatkozó szócikkének elolvasásából sokkal több izgalmas infót tudunk meg a témáról, mint a Reményvasút című film másfél órájából, de ezt nem szeretném hibaként felróni. A vasút ugyanis csak a kiindulópontot jelentette a rendező számára ahhoz, hogy bemutasson néhány nehéz sorsú, jellegzetesen magyar háttérrel bíró, a Gyermekvasúton szolgáló gyereket, valamint a családjukat, és ebből egy erős szociodrámát építsen fel. Persze vannak a filmben régi, még rendszerváltás előtti híradós/propagandafilmes bejátszások is, amelyekből megtudhatjuk, hogy míg nyugaton a kapitalista gyerekek éheztek, addig nálunk vígan vasutasdit játszottak, de ezek egyáltalán nem dominálnak, inkább csak színesítik és egy kis humort csempésznek ebbe az amúgy meglehetősen depresszív történetbe.(Tócsa: Zakatolás felnőttlét és gyerekkor között – ütős film a budai Gyermekvasútról, Nők Lapja Café)

A film központi tere és motívuma maga a Gyermekvasút, melyet az alkotás metaforává emel: az átmenetiséget, a megdermedt időt jelképezi. Néhány felhasznált archív felvétel tanúskodik arról, hogyan vált az átkos Rákosi-korszak talán egyetlen, mai napig jóváhagyott és támogatott vívmánya, az Úttörővasút a mai Budapest közlekedési látványosságává. A Gyermekvasút tehát egyrészről a szocializmus továbbélő szellemeként is értelmezhető, mely napjainkban kellemes nosztalgiával és a retró érzéssel „kísért”. Valami olyan felemelő közösségi tudat hatja át, mely a gyökereiben talán tényleg jellemezte a régi rendszer ideológiáját. Másrészről a Gyermekvasút a gyerek- és felnőttkor közötti ingoványos, átmeneti időszakot is megjeleníti: fegyelmezetten menetelő, apró felnőttek tisztelegnek, vonatot menesztenek és jegyeket kezelnek fáradhatatlanul. Erre a bizonytalanságokkal és szorongással teli periódusra utal a doku angol címe, a Train to Adulthood, illetve az egyik főszereplő, Viktor filmindító monológjának egyik mondata is, mely a plakátra is rákerült: „Se felnőtt, se gyerek nem akarok lenni.” (Petz Anna: Sínen vannak? Filmtett).

Nézői vélemények

Ajánlom a filmet minden szociálisan érzékeny, mások életére kíváncsi embernek. Nem mintha ezen meg kéne lepődni, de egyre jobb magyar dokumentumfilmek készülnek. Szívesen csatlakoznék egy közösségi finanszírozási kampányhoz, ahol mondjuk a film alkotói valami más témát dobnak fel. Szerintem fontos munkát végeznek, és még sok a téma...

Szíven ütött nagyon ez a doku. Végigkísérni - akárha virtuálisan is - egy háromgyerekes család kilakoltatását, amikor ott ülnek a csomagjaikon a lakásuk előtt, amiből immár végleg kizárták őket, a tudattal, hogy ennyi volt, vége, nincs többé biztonságos meleg otthon, ahová haza lehet menni, és egyáltalán, sehová nincs hazamenni ezután... hát, mit mondjak, erre nem számítottam az ismertető alapján...

Sőt, az ismertető alapján nem is igazán vonzott a film, de az Aranyélet aktuális epizódjára várva gondoltam, jobb híján belenézek, azután ott ragadtam, de nagyon. Hihetetlen jó lett, és el nem tudom mondani, mennyivel többről szól, mint a volt Úttörővasút, ma Gyermekvasút kis rajongó „dolgozóiról”, csak ajánlani tudom mindenkinek megtekintésre, de főleg elgondolkodásra - pl. arról, hogy mennyire nem az ismert sztereotípiákban kell gondolkodnunk akkor, amikor nehéz sorsokról beszélünk, mert a nehéz sorsok gyakran itt vannak a közvetlen szomszédságunkban (port.hu).

1International Documentary Film Festival Amsterdam (IDFA) a világ legnagyobb dokumentumfilm fesztiválja, amelyet 1988 óta Amsterdamban rendeznek meg.