OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Éljenek a fontatlanok!
2016. december 9.
» Hozzászólások (7)
: Háttér

Éljenek a fontatlanok!1

előrelátó vagy de mégis
  nézz uram a hátad mögé is 
ott is lakoznak 
s örülnének a mosolyodnak
  (Kányádi Sándor)

Lázár János úr kedvéért hadd tisztázzam: amikor Kányádi Sándor egy örömtelen, sötét korban ezt a verset írta, nem őrá gondolt, az idézetben szereplő úr nem ő, és bizony sokan nem az ő mosolyára várunk...

Szégyellem, hogy Lázár pont az én városomban, édesapám egykori szószéke mellett fogalmazta meg kormánya álláspontját arról, kiket tart az oktatás legfontosabb szereplőinek.

Nem tett mást, csak definiálta a mindenki által ismert gyakorlatot. Egy olyan iskolában, ahol nem először járt, ahol megfordult már Balog Zoltán, Czunyiné Bertalan Judit, talán még Orbán Viktor is – ami önmagában persze nem baj, viszont elgondolkoztató, hogy egyiküknek sem jutott eszébe száz métert sétálni, hogy állami főpapként, lévitaként legalább egy pillantást vessen hulló vakolatú állami iskolámra... Csak a látszat kedvéért. Gesztusból. A kevésbé fontos, a fontatlan, sőt, a fölösleges vagy éppen pokolba kívánt gyerekek, tanárok, állampolgárok iránti érdeklődés behazudásáért. (Bár én szívesebben találkoznék egy erre tévedő szamaritánussal...)

A történetben nem Lázár izgat. Nem is a kormány. Ők olyanok, amilyenek már sokan voltak a történelemben: nem hiszik el, hogy előbb-utóbb lejár az idejük.

Engem a „legfontosabb” szereplők hallgatása izgat. Hiszen számtalan normális gondolkozású „legfontosabb” kollégát ismerek országszerte. Olyanokat, akik már a rendszerváltás előtt is közel álltak a hithez, olyanokat, akik varázsütésszerűen, egyik napról a másikra lettek „legfontosabbak”, sőt, olyanokat is, akik szándékuk ellenére váltak azokká. Nem hiszem, hogy ne szégyellnék magukat ilyenkor. Nem hiszem, hogy ilyen segítséggel szeretnének fontosabbak lenni nálunk. Nem hiszem, hogy ne akarnák megóvni tanítványaikat a politikai eszköz, a díszlet szerepétől. Akkor miért nem szólalnak meg? Legalább utólag, ha már az ünnepségen csak az üres tekintettel lehetett kifejezni a véleményt – amit szívből köszönök!

És hol van az egyház? Amely megvan évezredek óta, és amelynek sokkal nagyobb távlatokban kellene gondolkoznia, mint egy alig hat éve meglévő rezsim elévülési ideje.

Az evangelizáció nem könnyű út. Hiteles emberekre van szükség, akiknek élete egybevág az általuk hirdetettekkel. Hiteles, korszerű mondanivalóra. Szeretetre. Türelemre. Alázatra. Egyenes mondatokra. És végtelen sok munkára. Tévúton jár, aki a könnyebb utat választja, aki elfogadja a hatalom nászágyát, aki öntelten jár-kel a hamis fényben, barokk pompában.

Hogy milyen jogon merek ebben a témában állást foglalni kívülállóként?

Egyrészt elfogadom, hogy belső emberként nehéz megszólalni, annyi a kötöttség, talán félelem is. Vannak persze, akik nagyon pontosan látnak. Egy távoli város lelkésze azt írja nekem, hogy megpróbálta ugyan megváltoztatni iskolája nem igazán rendben levő lelkiségét, de falakba ütközött... Másik levelében pedig ezt: „A gyülekezeti élet durván alulfinanszírozott. Kiszúrja az állam a szemünket az intézményekkel, miközben gyülekezetek százai szűnnek meg.”

  Másrészt nem vagyok teljesen kívülálló, örökölt keserűségem is érthető. Nagyapám kákicsi lelkészként az Ormánságból küldte megrázó írásait, és elképedve látta, hogy az egyházi közéletet a nép nyomorúságos pusztulásánál jobban érdekelte a papi ruha stílusa, az egyházi számadóívek színe.2 Édesapámat saját egyháza betegítette meg: megoldást kellett találnia lelkésztársa sírkőlopására, szembesülnie kellett az egyházvezetés méltatlan eljárásaival. Megrendítő, hogy eközben milyen mélységben meg tudták tartani hitüket.

Véletlenszerűen kiválasztottam édesapám interneten fellelhető szövegeiből néhány részletet reménységként, hogy a református egyházban van más mentalitás is, mint amit Mezőtúron láthattunk a napokban:

„Fiak vagyunk, tehát senki sem lehet kitaszított, az élet javaiból kirekesztett, a kapun kívülre vetett.” (A „kevésbé fontosak” sem!)

„Krisztusról csak úgy tudunk bizonyságot tenni, ha mi magunk is Krisztusban vagyunk. Mert ha mi úgy beszélünk Krisztusról, hogy nem vagyunk Krisztusban, megszégyenülünk.”

„Nem ok nélkül állapította meg valaki a közelmúltban, hogy a keresztyénség elsekélyesedett és felhígult. Vajon nem ítélet ez rajtunk? És ez az ítélet nem válik-e még súlyosabbá azzal, hogy az elsekélyesedés éppen akkor mutatkozik, amikor Isten kegyelme új lehetőségeket nyit az egyház előtt?”

Ha az Úristen olyan, amilyennek felmenőim hite tartotta, akkor előbb-utóbb meghallja Kányádi Sándornak a hozzá intézett szavait, és a háta mögötti fiaira is lesz gondja.

Ha nem olyan, akkor viszont fölösleges az ifjúságot őfelé (illetve Lázár János felé) terelni.

Achs Károly másodrendű fontosságú tanár

1(Az írás – néhány mondat eltéréssel – a Magyar Nemzet december 3-i számában jelent meg Másodlagos fontosságú tanárok címmel)

2Kiss Géza: A lélek harangja Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1984 102. o