OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Homályos emlékek - Egy kosár szilva
2016. december 12.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Homályos emlékek

Egy kosár szilva

Még hogy homályos? Addig homályos, míg bátorságot merítesz az emlékezéshez. A bátorság fénybe borít.

Súrlófényben a legkisebb egyenetlenség is látszik, gyakran nagyobbnak, mint a valóságban, miközben árnyékban marad a látvány fele. Szemből megvilágítva határozott körvonalak, teljes részletgazdagság, s ha a fény természetes, a színek is igazak. Ellenfényben a tiszta körvonalakat gyakran veszik körül további fénylő karikák, a részletek felfedezéséhez azonban gyakran kell belső utakat bejárnunk: a kép titkolja önmagát.

Az emlék tehát nem homályos. Legfeljebb ahányszor előhívod, annyiszor másként látod a rávetülő fény irányától függően.

A nyeszlett, gyakran beteg kislány áll a sírok között. Unatkozik. A temető nem szomorú – unalmas hely. Olvasni még nem tud, a számokat sem ismeri. Ha tudna, ha ismerné, se mondanának neki semmit a nevek és a számok. Ő itt nem emlékezik. Pusztán létezik. Vár, amíg a felnőttek „kiemlékezik” magukat. Közben toporog, fel-fellép a dombocskákra. Felötlik benne a mondóka:

„Egy kis dombra lecsücsülünk.” Le-leguggol.

Nagyanyám feleszmél, könnyei közt is meglátja, amit csinálok:

– Jenő, szólj már rá arra a gyerekre! Nézd, mit csinál!

Apám nem szól. Megfog. Felemel. Letesz a földre két domb közé. Ekkor mondja:

– Nem szabad! Azok is sírok.

Jeltelen, kőtelen, süppedő sírok. Nagyanyám talán meg tudná mondani, kik fölött lépegettem, színesítve a gyorsan sötétedő, szürke novemberi estét. Nem mondja, nincs miért. Nem mesél. Nincs történetem, amelyet közvetlenül tőle hallottam volna. Róla is csak keveset.

A szép árva. Akit a mostoha az első adandó alkalommal, tizenhat évesen férjhez adott. Aki az első szülésbe majdnem belehalt. Ahogy az utolsóba, az ötödikbe is kis híján.

Vitte a terhet – gyerekekét, háztartásét, parasztgazdaságból mindazt, ami női dolog volt. Nem volt segítsége se közel, se távol. nagynénje, egyetlen élő vér szerinti rokona a szőlőhegyen túl lakott. Messze.

Kemény fából faragták vagy csak megkeményedett? Nem tudom. Szűk keretek, kemény korlátok, A természet törvényei, a az időjárás és a gazdaság szabta tennivalók, a falu szája.

Mikor ott álltam, már jó helyen, nem síron, hanem a sírok között, nem láttam mindezt, csak a fekete vállkendős öregasszonyt, akit a fia kitámogatott a temetőbe, a férje sírjához.

„Tornai nagymama” ¬ így emlegettük, ha nagy ritkán szóba került. Anyám sose említette anyósát, apám csak ritkán az anyját „kedvezsanyámat”.

Tíz év múlva távirat jött. Apám nevére, da anyai nagyanyám felbontotta. Elolvasta, kezembe adott egy forintost meg a lapot.

– Menj, telefonálj apádnak, és ezt olvasd fel neki!

Mentem. Találtam működő telefont. Felolvasni azonban nem tudtam. Annyit mondtam:

– Táviratoztak, meghalt az édesanyád.

Nem, nem tudtam kimondani, hogy meghalt a nagymama. Még úgy sem, hogy meghalt a tornai nagymama. Nagymama él, pár perce küldött ki telefonálni. Aki meghalt, az az apám anyja. Mézeskalácssütés, tehénfejés, libatömés, csupasz kézzel csalánszedés s ki tudja, milyen fortélyok szálltak vele sírba.

De nagymama nem halt meg. Vár engem otthon.

Apám a haláláig felemlegette, megrovón:

– Nem voltál képes azt mondani, hogy meghalt a nagyanyád.

Nem. Ma is nehéz. Pedig lassan húsz éve már. Annak is.

Valaki kérdezte, nincs folytatás? Hogyne lenne.

Számtalan új év kezdődött el azóta. Apró tudásmagvak szökkentek szárba. Bújtak, dideregtek a földben, majd az eső vagy a napsütés hatására kicsíráztak.

Az egyik így: Nagyanyámnak nagyokat kellett hallgatnia. Az ura apja lehetett volna. Rá biztosan. Ha élt még anyósa, rá is, tőle is. Hiszen ha nem is ahány ház, de biztosan ahány falu, annyi szokás. Másfél megyényi távolság – még a néprajzban is érzékelhető lenne. Hát még a mindennapokban. - Lányom, mi ezt… Mifelénk ezt... Minálunk így...

Apai nagyapám anyjáról már szinte semmit nem tudok. Tudott-e bölcsen hallgatni, türelemmel megmutatni, vagy csak szúrós szemmel mustrálni, megróni, parancsolni, szapulni. Falatnyi tudásom külsejére vonatkozik. Ha úgy tetszik, külsőnkre. Fekete haj – mint nekem. Villogó, sötétbarna szem – mint nekem. ... mint nekem, ... mint nekem.

Nagyanyám pedig nekem már nyugodtan mondhatta, s mondta is: a cigányok hagytak el a kordéról. Engem, a kirívót, a mást, a feketét a szőkésvörösek, a kreolt a szeplősök közt. Engem, aki annyira hasonlított, s így talán emlékeztette is őt, az anyósára.

Szabó Anna