OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Aleppóról van szó
2016. december 16.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Aleppóról van szó

Még nem nyitom ki a szemem. Ami a fülemen bejut, az több az elégnél. Szól a rádió. Közpénzen. Alepporól van szó. Hogy van ott romlás, pusztulás és halál, de nincs háború, nincsen polgárháború.

És igen, hát elpusztult a város. Egyik fele. Na de ám a másik. Az egyenest ünnepel. Mert a kormánycsapatok ilyen sikeresek. Ha nem így lenne, hangzik tovább az okfejtésnek szánt nem-is-tudom-mi, akkor az emberek nem adnák önként és boldogan ötödik éve gyerekeiket katonának a szír kormány seregébe. Márpedig adják. Önként. És ünnepelnek. A város egyik felében. Hát a másikban tényleg romok és halál, na de ebbõl még azért ne általánosítsunk. Hiszen a városnak van egy másik fele. Ahol ünnepelnek.

Még mindig nem nyitom ki a szemem. Látom Budapestet. A Gellérthegyrõl nézem Pestet. Örömkönnyeimen át a pusztulást. Orromban az égõ romok és bomló hullák idáig érzõdõ szagával nagyon örülök, hogy fiam a pusztításban részt vevõ csapatban harcol. Talán. Még, ha meg nem halt. De micsoda dicsõség egy hõsi halott anyjának lenni. Vélhetõen meghaltak már a rokonaim, aki a város másik oldalán, ahogy a gyerekek, akikkel annyi évig, ahogy… ahogy.

Szemem még mindig csukva, így igazán könnyû nézõpontot váltani. Így könnyû csak igazán. Nem zavar a valóság. Most a pesti rakpartról nézek át Budára. Nehéz tájékozódni a Jánoshegyi kilátó és a tévétorony híján, de azért megpróbálom. Füst, füst, füst. Szerencsére nem mindenütt. Így jól látszik, hogy a budai oldalon nem csak az emblematikus épületek pusztultak el: nem maradt épen semmi. Én azonban tiszta szívembõl örülnék, hogy a kormány csapatai ilyen sikeresen rombolnak, vállvetve az ellenséggel.

Tudnám, hogy mivel a magyar nép éppen olyan összetartó, mint a szír, hiszen mostanában kovácsolódott az össznépi egység, s így nem 50 év, csak 5-10 kellene, hogy újjáépítsük a túloldalt. Azt, ahol nincs más, csak romok és halál. Jó, a műemlékeknek végleg annyi, de érjük be annyival, ... amennyivel lehet.

Miért gondolom én ezt az embertelenül sok, embertelen hülyeséget? Mert egy pillanatra elképzeltem, hogy itt van Aleppo, amirõl a szakértõként kérdezett férfi beszél. Hogy ez itt Aleppo. Hiszen véletlen csupán, hogy õk ott, én meg itt. Hogy ott az, itt meg ez. Errõl nem beszél senki. Veszélyes már a gondolat is - együttérzésre sarkall.

Kinyitom a szemem. Kimegyek a konyhába, van víz a csapban. A konyhában meleg, a kertben hideg. Ép a házunk, s az összes a környéken. Működik a hűtőszekrény, van benne étel, ahogy a kamrában is. Készítem a reggelit. Ahogy sok százezren velem egyszerre ez idő tájt, errefelé. Most még.

Megérdemlem én ezt? Megérdemeljük mi ezt? Megérdemlik ők azt? Ők azt érdemlik?

Szabó Anna