OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Visszatekintés 2016-ra - Remény az életre
2017. január 9.
» Hozzászólások (0)
: OFOE

Visszatekintés 2016-ra

Remény az életre

H. Róbert egy félévvel ezelőtt azzal a kéréssel keresett meg bennünket , hogy valamilyen formában megoszthassa az állami gondozásban eltöltött évei tapasztalatait és az azt követő időszak nehézségeit, kihívásait. „Ezzel az a legfőbb célom – írta –, hogy példát mutathassak azok számára, akik hasonló helyzetbe kerültek, vagy épp már kikerültek az állami gondozásból”. Mivel a témát és a célt magunk is fontosnak tartjuk, úgy döntöttünk, hogy közre adjuk a történetét.

Köszönjük Hasenfratz Róbertnek a bizalmat és az őszinteséget.

1. A kezdetek

1979. februárjában születtem Esztergomban. Születésem után csecsemőotthonba kerültem, amennyire tudom, a nem megfelelő otthoni körülmények miatt. Valószínűleg közrejátszott az is, hogy egyedülálló és hallássérült édesanyám volt. Kétéves koromban kerültem vissza hozzá Dorogra egy igen kicsi lakásba, mely nem állt másból, mint egy pici szobából, és egy pici konyhából…

2. Állomások 1.

Anyám elköszönt, és elment. Sírtam… Este, miután lefeküdtünk, a párducomat szorongatva aludtam el úgy, hogy közben egy szót ismételgettem: anya. A sors fura fintora, hogy a párducom mellkasára az volt írva, hogy „Szeress engem!”. Ragaszkodtam a párducomhoz, nevezhetjük ezt szeretetnek. Közben pedig úgy éreztem, engem nem szeret senki...

3. Állomások 2.

Ekkor kezdett el komolyabban érdekelni a futás. Rövidtávon eléggé jó voltam. A tornatanárom elkezdett foglalkozni néhányunkkal. Eljutottunk országos versenyekre, ahol mindig jól szerepeltünk. Élmény volt ezeken a versenyeken részt venni. Máshogy néztek ránk, és jó volt megtapasztalni az egymás iránti kölcsönös tiszteletet. Komolyan terveztem, hogy ennek szentelem az életemet: atléta leszek. Jártam a Vasasba és nagyon élveztem, hogy nem sok riválisom akad...

4. Mami – megtérés - csalódások

Az utolsó intézeti évben bekerültem egy elég rossz társaságba. Úgy éreztem, elfogadtak, szerettek. Azonban rengeteg butaságot csináltam. Telefonfülkéket fosztottunk ki, mindig mentünk valamerre, ha meg a „góré” lakhelyén voltunk, egy valódi nyomortanyán, akkor piáltunk, verekedtünk a szomszéddal. Szerettem velük lógni, elfogadtak, vigyáztak rám, fiatalon ez jó volt, de azért csalódás is akadt...

5. Az utolsó állomás

Már a bemutatkozásom is bámulatosra sikeredett. Álltam anyámmal a bejárat előtt várva a patronálómat, aki az ügyeimet intézte. Rágóztam, dohányoztam, és figyeltem az előttem lévő kisbusz motorterében tevékenykedő férfit, ahogy szerel. Hamarosan lemászott a kocsiról, és kérdezte, hogy segíthet-e. Úgy nézett ki, mint egy indián: hosszú haj, mélyen ülő szemek, baltával vágott arc. Válaszoltam is rögtön, hogy „köszönjük nem”, mire rám szólt, hogy köpjem ki a rágót, ha vele beszélek. Azt hittem, rosszul hallok! Ki ez a mókus? Mindegy – gondoltam, és kiköptem...

6. Az utolsó állomás 2.

Egyszer például egy vacsora alkalmával arról volt szó, hogy mi lesz velünk, ha kikerülünk innen. Mindenki elmondta, mik a tervei, mitől fél, mitől nem stb. Akadt közöttünk olyan is, aki nagy mellénnyel állította, hogy kőgazdag lesz, senki nem fog az útjában állni, kemény lesz, mint a kád széle. Utáltam az ilyen brutál beszédet. Volt, aki innen ment katonának, de mentálisan nem bírta, és megszökött. Én baromira féltem: mi lesz, ha kikerülök innen?

7. Névtelen 1.

Teljesen összeomlottam, hisz még csak 18 éves voltam. Annyi kérdés üvöltött a fejemben. Például mi lesz, ha aids-es vagyok? Ennyi volt a pályafutásom? Persze tudtam, hogy megérdemelném, mert azért volt egy-két átlagosnak nem nevezhető szexuális kapcsolatom, aminek egyenes következményeként… szóval teljesen kész voltam. Ez volt az a pont, amikor visszafordultam isten felé, kértem, hogy bocsásson meg, és adjon kegyelmet...

8. A „nagybetűs Élet”

Ezen a munkahelyen a dolgozók többsége, valamilyen fogyatékossággal élő volt: többnyire vakok és siketek. Furcsa érzés kerített hatalmába, hogy ilyen emberek között kell megfelelnem. Semmi alázat nem volt bennem, de ahogy telt az idő, csodálni kezdtem ezeket az embereket, Gyakran időztem egy-egy műhelyben figyelve a munkafolyamatokat. Az állam leesett például a vakok precizitásán, lenyűgözött, hogy a fogyatékosságuk ellenére sok egészséges embert lepipáltak volna...

9. A „nagybetűs Élet” 2.

A kedvesemmel jól haladtunk, egy év után kitűztük az esküvő időpontját. Ezzel én még azért vártam volna, de némi szülői nyomásra mégis így maradt. Aztán jött a hideg zuhany: az esküvő előtt egy héttel visszatáncoltam. Voltam minden, csak ember nem. Megértettem őket, de nem lett volna őszinte részemről a döntés. Visszakaptam a gyűrűket, nem adtam fel azonban a kapcsolatunkat. Szerettem a lányt, és el is akartam venni, csak kicsit később. Kaptam ezért persze hideget-meleget. Ment minden tovább a maga útján, és láss csodát: közel egy évre rá összeházasodtunk...

10. Család

A lagzi nagyon jól sikerült. Másnap furcsa volt felkelni újdonsült feleségem mellett. Minden más volt, csak magunk voltunk, magunkért feleltünk, én meg mindkettőnkért. Az első évek, azt gondolom, jól teltek, éltük a fiatal házasok izgalmas életét. Aztán jött az első új családtag: egy kutyus. Feldobta a napjainkat, az első pillanattól valódi szerelem volt számunkra.

11. Új helyek

Az új kapcsolatom is tele volt problémákkal. Az anyós jelöltemtől többször a szememre vetette, hogy a lánya számára én nagyon „rossz parti” vagyok. Hát igen. Nem volt megfelelő családi hátterem, ami segíthetett volna abban, hogy lakásunk, kocsink, jó megélhetésünk legyen. Utáltam magam. Úgy éreztem, hogy az életem nem is valódi élet, hogy a nevelőotthonos múltam meghatározza a jelenemet és a jövőmet. Fogalmam sem volt arról, mit hogyan kellene csinálnom...

12. A jelen

A mindennapok munkával, iskolával (érettségire készülök) telnek. Hétvégenként a gyerekek, barátok és a család szeretetét élvezem. Hogy mit hoz a jövő? Nincsenek világmegváltó terveim, de az biztos, hogy amennyire csak rajtam áll, szeretnék nyugodt, harmonikus életet élni, segíteni azoknak az embereknek, akik hozzám hasonló módon nevelkedtek.