OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Csak egy vicc
2017. február 21.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Csak egy vicc

Első óra. A tegnapi szülői értekezlet utáni feddések és szülői retorziók következményeként hőbörögnek, háborognak. Nem mindenki, csak két 17 éves leányzó. Ma nem hozhatták magukkal a mobilt, elvonási tüneteik vannak. Nem fogják vissza sem a hangerejüket, sem a trágárságot, a gyűlölet csak úgy fröcsög belőlük. Célpontjuk az osztályfőnökük, aki éppen nincs jelen.

Rám zúdítják minden vélt vagy jogos sérelmüket. A hangnem alpári. Nincs mese, végig kell hallgatnom őket, képtelenség így órát tartani.

Eddig a történet szokványos. Innen viszont váratlan fordulat következik. Leányka vádolni kezdi osztályfőnökét azzal, hogy őt az osztályfőnök könnyű erkölcsűnek nevezte (virágnyelven fogalmazva), az ő szexuális életéről valótlanságokat állított a szülőknek. Konkrét neveket mond, ami az osztály többi tagját is érinti. Az osztály fölhördül. Ez már nem vicc.

Figyelmeztetem, hogy amennyiben kitaláltak az általa elmondottak, annak súlyos következményei lehetnek. Tovább fröcsög. Leállítom.

Második órán robban a bomba. Osztályfőnök elképedve hallgatja a sértéseket, vádakat. Egyik érintett fiú az igazgatónő segítségét kéri.

Kiderül, kamu az egész, amolyan tehetetlenségből fakadó kis bosszúhadjárat.

Igazgatónő közli, megkeresi telefonon a szülőket, majd személyesen fogják tisztázni a dolgot a szereplők jelenlétében.

Hetedik óra. Újra én vagyok az osztályban. Kisleány megszeppent arccal kérdezgeti: akkor most tényleg felhívják a szüleit? Tényleg, mi lesz ez után? Kirúghatják? (Van már némi előzmény is, beírások, igazolatlan órák, stb.)

Újra elismétlem, amit első órán elmondtam neki: már nem gyermek, a tetteinek következményei lesznek, amiket vállalnia kell.

Védekezik, ő csak „hülyéskedett”, viccelt.

Nem hat meg. Kínjában velem is fellengzősködni és pimaszkodni kezd, bár tőlem tart kissé. Szinte érezni lehet a belőle sugárzó félelem szagát.

Nem mer hazamenni. De még mindig nem fogja fel, mit művelt.

Nem kímélem. Mert ez bármikor, bármelyikünkkel előfordulhat egy kelekótya leányka jóvoltából.

– Ha apád fülébe jutna az, amivel telekürtölted az iskolát, hogy az egyik tanárod lekurvázott, a fiú osztálytársaid meg... apád mit tenne?

Néhány percnyi csönd.

– Bejönne és szétverné a pofáját.

– Na és mit tehetne az a tanár, akinek apád a te hülyeséged miatt ártatlanul szétverné a pofáját?

Csönd. Gondolkodik. Válasz nincs. De még próbálkozik.

Mit kell ezt izélni.... hülyéskedtem... már hülyéskedni se lehet? Ilyen egy fogyatékosokat!

Az osztályban már csak ketten maradunk. Tomi, aki nem akar fagyoskodni a következő helyijárat indulásáig, na meg én, aki rakosgatom össze a holmimat.

– Zsóka néni! Mért nem vágta szájon?

Rámeresztem a szememet:

– Tomikám, már tudhatnád, hogy nekünk nincs jogunk megütni se kicsi, se nagy gyereket.

Pfeifer Erzsébet


A szerző rajza