OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Öregszem
2017. március 22.
» Hozzászólások (1)
: Gyakorlat

Öregszem

Nemrég fültanúja voltam két férfi beszélgetésének. Röviden: Egyiküknek volt egy munkatársa, aki mindenkivel alpári hangon beszélt, túl sok mindent engedett meg magának. A munkatársak besokalltak, a főnök behívatta, kispajtásnak útilaput kötöttek a talpára.

Cirkusz az iskolában. Egyik szakiskolás leány órám elején megemelt hangon közölte, nem fog tanulni, fáj a feje, elege van mindenkiből, csapkodni kezdett, stb. Kérdeztem, van-e konkrét oka, hogy így kikelt magából. Kiderült, hogy előző órai szünetben a tornaterem előtt várakozva nyakon vágta egy nyolcadikos srác. Kérdeztem, szólt-e a testnevelő tanárnak vagy az osztályfőnökének. Vállát rángatta, minek, úgyis kiiratkozik, dögöljön meg mindenki, ez a rákos iskola is.

Óra vége fele jártunk, amikor a lány anyja és a lány már felnőtt nővére berontott a tanterembe. Magukból kikelve közölték, hogy viszik a lányt ebből a „rákos” iskolából, most azonnal kiíratják, mit képzelünk mi, minek vagyunk itt, szart se érünk stb.

Tömören: Egyik barátnő segítőkészen és empatikusan felhívta a szülőket, akik előbb termettek a helyszínen, mint ahogy mi tudomást szerezhettünk volna a történtekről. Már hárman próbáltak szót érteni a feldühödött asszonyokkal: az osztályfőnök, a testnevelő és az intézményvezető. Törvények, egyéb érvek leperegnek róluk. Már a megoldást is megtalálták: dolgozni megy az „injekciógyárba”.


(forrás: internet)

Becsengetnek. Ismét én tartok órát ott. Az osztály vidul: végre, megint balhé. Rövid utasításokat adok, önálló munkát, nincs most szükség beszédre. Bevillan a két férfi beszélgetése. Aztán az „injekciógyár”. Hallottam már róla. Szaktudást nem, de pontosságot, fegyelmet igényel a betanított munka. Steril körülmények. Van „feketeöltöző”, meg „fehéröltöző”. Na meg monotonitás 8 órában, minimum. Nem lehet közben rágót durrogtatni, előkapni egy félig rágott almát, kimenni csak úgy pisikélni majd bagószagúan és vigyorogva visszamenni, kurvaanyázni és lerákosozni a munkahelyet.

Vége az órának. Nincs semmi konszenzus. Meglepődve látom, mennyire hasonlítanak egymásra anya és lányai. Kimozdul alólam az idő. Már nem tudom, az anyát látom-e fiatalon, vagy a lányt idősen (?), fogatlanul, ápolatlanul, alkoholtól felpüffedt arccal.

Hazafelé baktatok. Az eső már nem esik, de a szél kegyetlen. Az egyik középiskola sarkánál diákok cigiznek. Jókedvűek, egy-egy szavukat elkapom. „ ja, a köcsög...” Nevetnek.

Köcsög: „ Cserépedény, általában tejet, ....” Régen börtönszlengben használták. Ma a suli sarkánál, vagy a tanteremben. Már fel sem tűnik.

A lépcsőházban összefutok a szomszéd 10 év körüli kisfiával. Nem köszön. De legalább a kutyája megugat. Ez is valami.

Azt hiszem, végérvényesen megöregedtem, begyöpösödtem. Kezdek olyanokat mondogatni, amit régen én is utáltam hallani: „Ezek a mai fiatalok...!”

Kezdek azon gondolkodni, hogy nagyon elszúrtunk valamit. Kezd nagyon viszketni a tenyerem, amikor egy taknyostól azt hallom, hogy „mer az a hülye anyám”, vagy amikor beszól a kollégámnak, hogy „be lehet fogni”.

Kezdem azt hinni, hogy a kordé végérvényesen elkerüli a szamarat. Mi pedig lelkesen asszisztálunk hozzá.

Pfeifer Erzsébet