OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A romaügy mint magyarügy
Archív
: Elmélet

Kronstein Gábor

A romaügy mint magyarügy – megkésett szemléleti fordulat

Európában nyolcmillió roma él. Sokfélék. Csak a külső szem látja egyformának őket. Minden tizedik roma magyar állampolgár – négyötödük magyar anyanyelvű. Többségük most magyar akar lenni: kiszabadulva az informális gettóból, fokozatosan válva elismerten egyenrangúvá. Első lépésben annyival is megelégednének, hogy a közvélemény, majd mindinkább az egész társadalom is, fogadja el őket magyarnak.

Elvben van másik lehetőségük is – követni a roma liberális nacionalizmust. Ennek bázisa, hogy május 1-jétől minden harmadik roma az EU állampolgára (is). Szervezeti téren mind az ENSZ-ben, mind az EU-ban vannak elismert képviseleti szervezeteik. Ezek azon dolgoznak, hogy mindkét fórum ismerje el az európai cigányságot „állam nélküli nemzet”-nek. Mindenesetre az Unión belül és kívül rendkívül jelentős szervező és felvilágosító munka folyik, hogy a roma etnikum iskolázottsága emelkedjék, kulturális–nyelvi hagyományait jobban ismerje meg, ismertesse meg a nem romákkal is, és élénküljön tovább a mai cigány kulturális élet. Varsóban nemrég nemzetközi tanácskozáson bemutatták, hol tartanak az egységes, modern tartalmak kifejezésére is alkalmas roma irodalmi nyelv kifejlesztésében. Ez a nyelv a rromani. (Ők két rr-el írják.)

Magyarországi alkotó értelmiségieknek (is) köszönhetően van már ezen a nyelven Shakespeare-összes, és megszólalt a Biblia is, számos fordításban. Számos nyelven írnak roma szerzők – egyre gyakrabban rromani nyelven is. A roma szellemi cselekvési kedv megfigyelhető a művészetben is. Magyarországon különösen a zene, az ének, a tánc és a festészet területén.

Közbevetőleg, mindez a 15–17. századi magyar nyelvi folyamatokra emlékeztet. A Vatikán által támogatott vállalkozást, a teljes jelentéstani nyelvújítást a latin nyelvben nemrég fejezték be. E tény csak tovább nyomatékosítja a szememben, hogy a roma kulturális reneszánsz szükséges, hasznos és rokonszenves folyamat. Gazdagodik általa minden érintett ország többségi kultúrája is. És könnyebbé válik mindenütt a cigányság polgárosodása.

A magyar történelem 20. százada sok szempontból keserves emlékeket hagyott a cigányok kollektív emlékezetében. Már 1907-ben országosan összegyűjtötték a cigányokat, igaz, hogy átmenetileg. Internálták őket. A húszas évek közepén bevezették az évi kétszeri razziát, hivatkozva a vándorcigányokra. A második világháború alatt kiterjedt a jogfosztás. 1944-ben bevezették számukra a fegyvertelen katonai szolgálatot, ők is munkaszolgálatosok lettek. Nem teljes következetességgel ugyan, de rendszeresítették az üldözést. Felálltak a cigánygettók. Megszerveztek részükre több gyűjtőtábort (koncentrációs lágert). Munkaképes férfiaikat és asszonyaikat német munka- és megsemmisítő táborokba szállították. 1945 első hónapjaiban a Dunántúlon néhány tömegmészárlásra is sor került.

Az áldozatok számáról nem készült hivatalos statisztika. A népirtás körébe tartozó veszteséget (leszámítva a bombázások és földi harcok roma polgári áldozatait) különböző becslések 5–50 ezer fő közé helyezik. Az 1945-ös félhivatalos összeírás 28 ezer fős veszteséget valószínűsít. 1944-ben 200 ezernél valamivel kevesebb roma élt a trianoni határok között, veszteségeik aránya tehát meghaladja a teljes országnépesség háborús veszteségeinek átlagát, a – hadifoglyok és kényszermunkások veszteségeit beleszámolva – 9 százalékot.

A háború után az üldözés megszűnt, kimondták a jogi egyenlőséget. Az áldozatok és hozzátartozóik azonban nem kaptak kárpótlást, és az egész cigányságot kizárták a földosztásból. Hagyományos foglalkozásaik lehanyatlottak, néhány teljesen elsorvadt. Helyzetükön az iparosítás segített. A férfiak négyötöde, a nők egyharmada álláshoz jutott. Szinte kizárólagosan a képzetlen munkások között. Mint kollektívumot egy 1961-es törvényerejű rendelet nem ismerte el nemzetiségnek, még kevésbé nemzeti kisebbségnek.

1889 után a korábbi jó kezdeményezésekre támaszkodva (mert ilyenek is voltak) kiszélesedett az iskoláztatási, kulturális, egészségügyi, szociálpolitikai gondoskodás – mondom, gondoskodás –, sőt, megnyílt az önszerveződés lehetősége is. A cigányság mint etnikai kisebbség jutott törvény által garantált jogokhoz. Ezek egy részével élhetett és élt is. Eközben azonban a munkahelyek elbocsátották a legtöbb romát, átadva őket a bizonytalanságnak és nagy többségükre vonatkozóan a mélynyomornak. A társadalom peremére lökve, a romák körében az országos átlaghoz képest megugrott a bűnözés. Ez a tény, valamint az, hogy lélekszámuk 1945-höz képest legalábbis megháromszorozódott, általánossá tette az előítéletességet a lakosság körében. Ez többnyire hangulat, kisebb mértékben beállítódás és még kisebb mértékben program. Gyakorlati síkon van hallgatag szegregáció, elfedett vagy nyílt hátrányos megkülönböztetés. Az évek során a krónikák számos etnikai incidenst is följegyeztek.

Minthogy időközben kialakult a roma értelmiség – a roma vállalkozói réteg és a roma közéleti vezetők tábora –, a sérelmek és eredmények tudatosultak a cigányságban: a roma éntudat, közösségi öntudat és a politikai – olykor tömeges – érdekkifejezés a társadalmi élet mindennapos jelensége lett. Az egymást váltó kormányzatok tudtak valamit javítani a cigányság társadalmi és kulturális helyzetén, de nem oldódott meg, hogy ne a cigányság legyen a rendszerváltozás „abszolút vesztese”. Az utóbbi években megélénkült politikai diskurzus végre túllépett a látszatokon. Vannak a parlamentben roma származású képviselők, az államapparátusban főhivatalnokok. A közélet és a kulturális élet el- és befogadta a cigányság reprezentánsait.

A kormányzat átlátta, a politikai elit tudomásul vette, hogy EU-tagként a cigánypolitikának új szakasza kezdődik. A romaügy uniós szintre került. Az új tagok kormányaival szemben e téren Brüsszel és Strassburg magasabb követelményeket támaszt: sürgeti a gyorsabb előrehaladást az egyenjogúság gyakorlati megteremtése érdekében. A nemzeti romapolitikáktól határozottabb, egyben a többi érdekelt országgal összehangolt lépéseket vár el. Magyarország elkötelezte magát, hogy nemzetközi fórumokon is erélyesen képviseli a határon túli magyar közösségek érdekeit: megbarátkoztathatja törekvésével a többi tagállam képviselőit, ha napirenden tartja az autonómia-gondolat általános támogatását, és érdemben javítja a magyarországi kisebbségek helyzetét, adott helyzetben uniós segítséggel is. Ettől függetlenül versenyakadály – a gazdasági fejlődés szűk keresztmetszete –, hogy a munkaképes lakosságnak alig több mint a fele áll munkaviszonyban, s tartja el a többieket. Tehát munkahelyeket, munkahelyeket és munkahelyeket kell teremteni, és olyan képzést, amely a mainál nagyobb számban bocsát ki szakképzett, helytállásra képes fiatalokat. Mégpedig elsősorban a fizikai munkakörök számára.

A cigányság számára mind a roma tanulók helyzetbe hozása, mind munkaalkalmak teremtése a felnőtteknek társadalompolitikai értelmet is hordoz. Sok apróbb-nagyobb lépés: a cigánytelepek felszámolása, a diszkrimináció ellen való határozottabb fellépés – új jogszabályok által is alátámasztva, a cigányosztályok lehető felszámolása, de még a rromani nyelv teljes jogi elismerése is, amelyen most dolgoznak (tanulható, tanítható lesz, beszámít majd a felsőoktatási teljesítménybe, akkreditálható lesz a doktorképzésre, akár jelenleg már a lovári nyelv) – emberibb életet teremt a cigányságnak. Ez természetesen a lakosság többségi részének is érdeke, mert a társadalmi békét mozdítja elő.

A magyar politikai elit a holokauszt 60. évfordulóját használta fel arra, hogy – jelen összefüggésben – a romákkal szemben fogalmazza meg önbírálatát, s vallja be felelősségét, talán nem csupán a népirtásért. Mindenesetre már idén is jelen voltak iskolások különböző kegyeleti rendezvényeken, tisztelegtek, koszorúztak a roma áldozatok emlékművei, emléktáblái előtt. Számos egyéb vonatkozásban is – kulturális rendezvényeken, szellemi versenyeken – jelen van a roma kultúra az iskolákban is. Úgy is mondhatom, hogy a népismeret terén talán kimozdultunk a holtpontról.

Amikor számos közéleti vezető szájából elhangzott, hogy a holokauszt során magyar emberek okoztak tragikus veszteségeket, súlyos lelki károkat más magyar embereknek, fölcsendült az a motívum, hogy a roma – minden feltétel nélkül, minden vonatkozásban – magyar, megtoldva azzal a többlettel, ami a cigány közösségi életben, kultúrában, nyelvben érték. Ez egyelőre annyit jelent, hogy az elit és az értelmiség erre vállalkozó része hozzálát ezt a gondolatot elfogadtatni a társadalommal is. A roma értelmiség pedig fokozza tevékenységét, hogy a roma szellemi és közéleti ébredéshez közreműködésre nyerje meg a cigány közösségeket. Hosszú, visszaesésekkel tarkított folyamat lesz ez, amely máris tele van összeütközéssel. De végigjárható. Most csak azt a szempontot szeretném a kollégák figyelmébe ajánlani, hogy a megkezdődött szemléleti fordulat idején sok esetben nem lehet folytatni a nevelést a cigánykérdés korábbi beidegzéseivel. Reálisnak tartom, hogy az érettebb gondolkodású diákok között e téma nem szokványos szóba hozatala hozzá tud járulni az osztályfőnöki órák színvonalasabb erkölcsi neveléséhez. Sok iskolában pedig segít azt ismét megalapozni.