OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A csillag és a kisfiú
2018. február 14.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

A csillag és a kisfiú

A kisfiú tartogatta markában a csillagot. Jó szorosan rázárta az ujjait. Ez volt az utolsó csillaga, a többit már elosztogatta. Ez az utolsó különleges volt. Ahogy szúrták az ágai, eszébe jutott, amint kapaszkodott érte, fél kézzel fogva a létrát, ahogy kinyúlt érte messzire, s még úgyis alig érte el.

Egy este a testvérével mentek hazafelé. Szép lenne azt mondani, hogy a nővére kezét fogva, de nem lenne igaz. Szaladgált a lány mellett, mint egy szaglászó kiskutya. Néha pár lépéssel előre futott, máskor lemaradt. Egy pillanatra megállt, felnézett, és tátott szájjal nézte az eget. Tiszta, mélyfekete égbolt, benne a hideg estében ragyogó csillagok. A nővére is megállt, megfogták egymás kezét. Nem mondták, hogy szép. Csak tudták. A kisfiú nem határozta el, hogy csillagász lesz. A nővére nem magyarázott neki légkörről, világegyetemről, fényévekről. Csak annyit mondott egy idő után:

- Induljunk, mert megfázol!

Nem fázott meg. Csak álmodott. Álmodott a galérián, ahol ő feküdt lábtól. Álmában kilopózott a házból, talált egy lépcsőt, amely felfelé vezetett. Egyre keskenyebb, egyre meredekebb, egyre vékonyabb fokai mentén csúszós korláttal. Ahogy kapaszkodott felfelé, azt gondolta magában:

- Ez már nem is lépcső, hanem létra.

Felért a legfelső fokára, s már az égbolton járt. A zsebét teleszedte csillagokkal. Gondosan válogatott, nem ám csak úgy vaktában tömködte őket a zsebébe. Sietnie nem kellett, nem voltak sokan az égi mezőn. Sőt, nem volt ott rajta kívül senki. Nem sokat akart hazavinni, hanem a legszebbeket. Így is tele lett a zsebe, mire lemászott a létrán, amely, hogy, hogy nem, éppen az ágyánál ért véget. Arra ébredt, hogy valami szúrja az oldalát. Hát ahogy éjszaka forgolódott, a csillagok kipotyogtak a zsebéből és szétszóródtak az ágyában. Összeszedegette őket, és lemászott az ágyról.

Juhász Henrietta: Csillaghullás (Igazgöngy Alapítvány)

Az elsőt az édesanyjának adta. Ő cserébe rámosolygott és barackot nyomott a fejére. A másodikat a nővére iskolatáskájába tette. A többit pedig begyömöszölte a táskájába, és magával vitte az iskolába. Adott egyet a portás néninek, egyet a takarító néninek, egyet az osztálytársa kezébe tett, aki a szeme előtt hosszasan forgatta az ajándékot, majd megkérdezte:

- Csillag, ugye?

- Az hát – felelte.

- Köszönöm.

Az utolsóval a tanító néni elé lépett, és kinyitotta markát:

- Tessék! – mondta csillogó szemmel.

Mit akarsz? Mit mutogatod itt nekem a koszos kezed? Eredj, és mosd meg!

Ránézett a tenyerére. Nem volt éppen makulátlanul tiszta, de közepén ott ragyogott a csillag. A csillag, amelyért éjszaka az égbe ment. Elszontyolodva gondolta: Szegény tanító néni még rosszabbul lát, mint Tünci, az osztálytársam.

A csillagot eltette a tolltartójába, és amikor megérkezett a másik tanító néni, elővette, elé állt, és csukott markát odatartva azt kérdezte:

- Mit hoztam neked, Lili néni?

- Ne bohóckodjál már, menjél kezet mosni, mindjárt ebédelünk!

Kinyitotta a markát, de a tenyerén ragyogó csillagot nem látta a tanító néni. Talán azért, mert már oda se figyelt rá.

- Megvan – csapott a homlokára. – Ő is nagyon rosszul lát. Szegény. – gondolta. Vissza akarta rakni a csillagot a tolltartójába, de nem találta. Kereste egy darabig a földön, hátha leesett, de nem került elő. Elmentek ebédelni, utána sem találták meg.

Néhányan azonban látják, hol van az a csillag. Ott fénylik a kisfiú homlokán, éppen ott, ahova csapott a tenyerével.