OFOE | Nyomtatóbarát oldal: PSZICHOháttér 36 – Amikor az agyad hazudik
2018. február 14.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

PSZICHOháttér

36. Amikor az agyad hazudik

Hihetünk-e az agyunknak? Támaszkodhatunk-e az automatikusan adódó gondolatokra, amikor egy-egy helyzetet értékelünk? Általában igen, de mindig érdemes az automatizmusokat ellenőrizni és ha kell, korrigálni. A döntés mindig azé, aki a kontrollt gyakorolja. A kontroll fáradságos munkáját nem váltják ki teljesen a legjobb automaták, de még a robotok sem. Ugyanez a helyzet az automatikus megoldásokat adó agyunkkal. Az agyunk ugyan kiváló eszköz a gondolkodásban, de nem lehet ráhagyni a döntéseket. A tudatos kontroll azt jelenti, hogy az automatizmusokat rendszeresen ellenőrizzük.

Az agyunk ugyanis becsaphat minket. Ha a betáplált adatok tévesek, akkor ennek megfelelően fog működni, és folyékonyan tud hazudni. Ez a veszélyes folyamat a gondolkodási mintázatok torzulása révén valósulhat meg.

A személyiség iránytűje

Mindenkinek van gondolkodási mintázata, amely segít az életben tájékozódni és dönteni. Ez a mintázat befolyásolja érzelmi állapotunkat és viselkedésünket, vagyis fontos útbaigazító funkciója van. A gondolkodási mintázatot nem készen kapjuk, hanem a tapasztalataink alapján magunk építgetjük. Sémáink, mintáink segíthetik és gátolhatják a harmonikus személyiségfejlődést és a mindennapi kihívásokkal való megküzdést.

A tapasztalataink tehát nem csak konkrét információkat biztosítanak, hanem ennél sokkal mélyebb hatásuk is van, mert megalapozzák a világról alkotott képünket. Ez a világkép lesz aztán az iránytűnk. Kialakulnak a személyiségünknek megfelelő automatikus reakcióink, amelyek meghatározzák a világunkat, minthogy a helyzetekre adott válaszaink jelentősen befolyásolják a válaszainkra adott reakciókat. Vagyis könnyen hitelesítjük az iránytűnket. Például ha úgy viszonyulunk a világhoz, hogy az ellenséges, feltételezhetően már eleve összehúzott szemöldökkel nézünk másokra. Ez viszont legalább akkora eséllyel elutasítást vált ki a környezetből. Ugyanez érvényes – éppen ellenkező előjellel – a mosolyra is. Nem véletlen, ha erről az „adjon Isten - fogadj Isten” jut az eszünkbe.

Az iránytűnket magunk kalibráljuk, vagyis magunk választhatjuk meg az attitűdjeinket. Ugyanakkor – mint ez az égtájakat mutató okos kis eszköz esetében is megtörténik – erős környezeti hatások valamilyen irányban befolyásolhatják az iránytű mozgását, ami folyamatos torzítást okoz, s így eltévedhetünk.

A meghekkelt kognitív iránytű

A kognitív torzítás vagy gondolkodási hibák az automatikus reakcióinkban jelennek meg. Sokszor nem is tűnnek fel, mert éppen úgy, mint a mágnessel meghekkelt iránytű esetében történik, attitűdjeink is egyértelműen és következetesen működnek. Csak épp becsapnak.

A kognitív hekkelést kisgyerekkorban követi el a környezet. Lehetnek kisebb-nagyobb traumák az okozói, de legjellemzőbb a nevelés során átadott kognitív sérülékenység. A szorongásra építő oktatás/nevelés maga is torz világot közvetít, amelyben a gyerek irányítandó lény, aki jutalmazásra, de főleg büntetésre, megfélemlítésre indul be. Ha semmi más lelki megterhelés nem érne egy gyereket, csupán a számonkérő/büntető/bizalmatlanság alapú nevelés és oktatás, az is elég, hogy felcseperedvén természetesnek vegye a kapott gondolkodásmódot. Ez pedig minden ízében hordozza a kognitív torzulást.

A kognitív torzulások annyira gyakoriak és egy kaptafára működők, hogy jól körülírt mintázatot képeznek, és a sérülékeny személyiség kognitív működésének hátterét adják. A sérülékenység alapja, hogy nem reálisan, hanem valamilyen irányban torzítva viszonyul az egyén a világhoz. Ez jellemzően a „sötét szemüveg” szokott lenni, ami aztán a depresszió kialakulásának alapja lehet. Valamivel kellemesebb a helyzete, de szintén sérülékeny, aki mindent a „rózsaszín szemüvegen” keresztül lát. A környezetnek a fentiekben bemutatott tükörreakciója pozitív választ ad a pozitív viszonyulásra, de ha a sokszínű valóságnak nem megfelelő az észlelés, akár a rózsaszín szemüveg miatt is sérülékennyé válhat a személy. Az iránytű metaforájával azt lehet mondani, hogy a rózsaszín szemüveg legalább nem visz a jégre megfagyni, hanem kellemes melegben sütkérezhetek, mondjuk a délszaki tengereken. A kontroll azonban nem az enyém, a külső torzítást elfogadva annak fogok megfelelni, és a torzításnak megfelelő irányban haladok, ami előbb vagy utóbb szintén hajótöréshez vezet.

A tipikus torzítások

A gondolkodási hibáknak hosszú listái vannak, és egyre bővülnek, ahogy egyre inkább azonosításra kerülnek a maladaptív, vagyis kognitív sérülékenységet okozó attitűd darabkák. Az életben mindenhol lehet példát találni a torzításokra, és amint tudjuk, hogy mit is keresünk, máris könnyebb megtalálni. A gondolkodási hibákat megtalálni szó szerint életmentő, mert ezek tudatosításával lehet megkezdeni az irányváltást. A depresszió, a kilátástalanság, az értéktelenség érzése sok életet elvett már. Az öngyilkosság csak egy a következmények közül. Lelki és testi betegség, elpazarolt, nem megélt élet a kevésbé látható ára a torzítás terjedésének.

Aki szeretné az iránytűjét rendbe szedni, annak először is önmegfigyelésbe kell kezdenie. Saját kognitív hibáink felismerése az első lépés ahhoz, hogy átalakítsuk a torzító gondolatokat, és ezzel megváltoztassuk érzelmeinket és viselkedésünket.

Néhány példa:

1. Minden vagy semmi gondolkodás

A világot feketén-fehéren látó attitűd lényege, hogy az illető két kategóriát használ: valami vagy jó, vagy rossz; vagy ez, vagy az. Minden kategorizáció leegyszerűsítő. Esetenként segítheti is a gondolkodást, de önmagában sok tévedéshez vezet. Az észlelés két szélső kategóriára csökkentése pedig biztos út a pszichés zavarokhoz.

Példák: „Vannak jó tanulók és rossz tanulók.” „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” „Ha nem vagyok szent, akkor gonosz vagyok.” „Ha egy akció nem teljes siker, akkor tökéletes kudarc.”

Nagyon egyértelműen hamis szemlélet, mégis a leggyakoribb gondolkodási hiba. Kimondva vagy kimondatlanul ott van mögötte az a naiv hit, hogy a dolgok pólusokra egyszerűsíthetők. A dichotóm besorolás azonban megakadályozza a több szempontú értékelést és megakadályozza a helyzetek megoldását.

2. Túláltalánosítás

Az információk torzításához vezet, ha egyetlenegy, vagy nagyon kevés eset alapján általánosít valaki.

Példák: „Elejtett valamit a gyerek, jobb, ha nem adunk semmit a kezébe, mert mindig mindent összetör.” „Egyest kaptam, soha nem fogom tudni megoldani ezeket a feladatokat.” „Tévedett a tanár – nem is ért a tantárgyához.” „Sikeresen megoldottam egy feladatot – király vagyok.”

A túláltalánosítás támogatja a „minden vagy semmi” gondolkodást, mert elégtelen információ alapján szélsőséges következtetésekhez vezet.

3. Címkézés

A túláltalánosítást lehet még pusztítóbbá tenni, ha nevet is adunk a nem megalapozott véleménynek. A bekategorizálás nagyon bevett torzítás, főleg a nevelésben. A lényege, hogy az egyént minősíti és nem a tettét.

Címkézés: „Ügyetlen vagyok.” „Okos vagy.” „Felelőtlen a fiad.” „A polgármester szent ember.” „A főnök igazságtalan.”

Nyilván magát a tettet lenne logikus minősíteni, ha már minősíteni akar valaki: kiöntöttem a vizet, gyorsan és hibátlanul kiraktad a puzzle-t, nem tartotta be az ígéretét, stb. Akárhányszor is leírták már a legkülönfélébb szakemberek, mégis dívik a nevelésben a címkézés, ami pusztítja az önértékelést, akadályozza a változtatásra irányuló erőket. A címke nevet és identitást ad, s bár nem olyat, ami elég finom lenne ahhoz, hogy valódi visszajelzésként működjön, de legalább nem kell érte sokat tenni. Ezért az öncímkézés legalább annyira elterjedt, mint mások címkézése.

4. A pozitívum diszkvalifikálása

A hibás gondolat lényege, hogy ami pozitív, az nem fontos, nem számít. A pozitívumok leértékelésével megerősödhet a negatív önkép, amelyet a környezet már megalapozott, és ennek a negatív képnek az igazolása történik nap mint nap.

Példák: „Most sikerült, de csak véletlenül.” „Nem nagy dolog, sokan képesek erre.”

5. Nagyítás, katasztrofizálás illetve kicsinyítés

A sarkos ítéletalkotáshoz elegendő, ha valaki az adott eseménynek, tettnek a valós méretét eltorzítja, és ezáltal a kognitív sémájához könnyebben illeszthetővé teszi. Sokszor a kicsinyítéssel a pozitívum leértékelését sikerül elérni, a nagyítással pedig előtérbe kerülhetnek a negatívumok. A bolhából elefánt gyártással megint csak félelmetessé válik a világ.

Nagyítás: „Kutya nagyságú patkányokat láttunk”. „Iszonyú nagy kárt okoztál a pohár összetörésével.”

Katasztrofizálás: „Rossz jegyet hoztál, meg fogsz bukni.” „Hazudtál, nem lesz belőled már rendes ember.” „Ha idegenekkel szóba állsz, majd elrabolnak.”

Kicsinyítés: „Ötöst kaptál? Nem nagy dolog, még legalább tízen kaptak ötöst.” „Köszönöm, hogy segítettél, bár ez igazán nem volt nehéz.”

Van, amikor önigazolásra való a nagyítás és kicsinyítés. Csak az előjelet kell megfordítani: „Egész életemet feláldoztam a családomért.” „Alig tett valamit hozzá a munkához.”

6. Alaptalan következtetések

Ennek két fő formája van, a „gondolatolvasás” és a „jövőbelátás”. Mindkét esetben arról van szó, hogy valaki kivetíti a feltételezéseit és ténnyé tesz olyasmit, ami nem is létezik. Anélkül, hogy az állítást ellenőrizné, tényként kezel gondolatokat.

Gondolatolvasás: „Tudom, hogy gyűlöli a szókimondásomat.” „Tudom, hogy vesztesnek tartasz.” „Látom, hogy a tanár lenéz engem.”

Ha a jövő beszűkül, az alternatívák helyett egyféle kimenet van, és ez természetesen bénító hatású.

Jövőbelátás: „Biztosan nem fog sikerülni a vizsgám.” „Úgyis el fog hagyni a barátom.” „Látom előre, hogy majd mindnyájunkat kisemmiznek.”

7. Érzelmi érvek

A saját érzelmek bizonyítékként kezelése primitív csapda, mert nem lehet rajta fogást találni, hiszen végletes egyszerűséggel jelzi a kognitív torzításban a logika teljes hiányát.

Érzelmi érvek: „Értéktelen vagyok, hiszen érzem, hogy az vagyok.” „Félek a kutyától, persze, hogy veszélyes.” „Érzem, hogy haragszom erre a gyerekre, szóval van is miért haragudnom.” „Kövér vagyok, mert kövérnek érzem magamat.”

Valamit önmagával megokolni annyit jelent, hogy nincsen menekvés, az érzelem vezérel, a józan ész hallgat. Számos pszichés zavarban, különösen a kényszerekben nagy szerepe van ezeknek a torzításoknak.

8. Hibáztatás

A hibáztatás lényege, hogy a történtekért valakit felelőssé tesznek. Az érintett olykor magára vesz olyan felelősséget, ami nem az övé, illetve azzal menti magát, hogy másokat jelöl meg okozóként.3. kép

Hibáztatás: „Miattam vesztette el az állását a barátom, mert túl sok időt töltöttünk együtt.” „Az anyám miattam lett depressziós, mert annyi bajt okoztam neki.” „Az én hibám, hogy meg kellett vernie.” Illetve ezek fordítottja: „Miattad vesztettem el az állásomat, mert túl sok időt elvettél.” „Miattad kellett állandóan idegeskednem, annyi baj volt veled, ezért lettem depressziós.” „A te hibád, hogy meg kellett verjelek.”

A kognitív torzítások nagyon elterjedtek, különösen a propagandában és a médiában, ahol sok esetben politikusi, újságírói, riporteri fogásnak tekintik ezeket, de a manipuláció egyéb terepein sem nehéz nap mint nap észlelni a logikai hibákon alapuló kognitív torzítást. Bár nem lehetnek igazak az ilyen leegyszerűsítő állítások, de igen gyakran van némi igazságalapjuk. Így keletkeznek a csúsztatások, a féligazságokra építő hazugságok is, amelyek már tudatosan használják az egyébként nem tudatos kognitív torzítást.

A gondolkodási hibák esetén az agya csapja be az embert. Ez azért történhet meg, mert nem tudatosítjuk az automatizmusokat, amelyek így átveszik a gondolkodás feletti irányítást. Ezért használhatják sikeresen a manipulátorok a kognitív torzítást.

Aki torz kommunikációban nőtt fel, annak az lesz a „normális” gondolkodásmód, amit a pszichológia egyébként kognitív torzításnak nevez. Minthogy ez a gondolkodásmód „énazonos”, nem is vesszük észre, hogy milyen betegítő attitűd ez. Van is nagy fogadókészség a leegyszerűsítő, logikailag hibás, a személyiségre veszélyes gondolkodásra!

A média ma már mindenkié. A közösségi terekben különösen sok emberre hathatnak a torzítások, ezért érdemes gyakorolni a felismerését, és mindjárt a megváltoztatását is. Itt van ehhez egy gyakorló anyag. Lehet a torzításokkal és azok visszafordításával játszani és továbbfejleszteni a listát.

Gyarmathy Éva

Források:
Beck, Aaron T. (1972) Depression; Causes and Treatment. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
Burns, David D. (1989) The Feeling Good Handbook. New York: William Morrow and Company

--