OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Szegregáció
2018. március 17.
» Hozzászólások (5)
: Gyakorlat

62. esélyegyenlőségi napló

Szegregáció

Sokszor írom le én is, hogy a szegregált iskolákban a pedagógusok eszköztelenek. Mert nem bírnak a begyűrűző problémákkal, amit a szegregált környezetben, generációs szegénységben élő gyerekek magukkal hoznak. De egyre gyakrabban úgy érzem: kiürültek ezek a szavak. Konkrét történet nélkül valami általános, távoli, homályos kép sejlik csak fel, ami nem is olyan rémisztő, és amivel nem kell törődni. Senkinek.

De tudom azt is, hogy a történetekkel csínján kell bánni. Mert erősítik a sztereotípiákat, a „na ugye, hogy ezekkel nem lehet semmit...” reakciókat. Növelik a gyűlöletet, és ezt végképp nem akarom, hiszen az már így is túl nagy.

Mégis, muszáj leírnom. Mert a baj óriási, s ezt a szegregáció elszabadulása az utóbbi években felerősítette. A peremre szorult csoportok maguk között maradtak. Otthon is, és az iskolában is. Azzal a kommunikációval, azzal a viszonyulással, ami gátja az integrációnak. Nincs kortársminta. És nem szolgál mintául a kiégett pedagógus sem. Semmilyen minta nincs, csak amit ők maguk adnak egymásnak.

Ezt tudva nézzük ezt a történetet:

„Tanárnéni! Cs. csúnyát mondott nekem!”-mondja a kisfiú. „Ne ismételd meg, légy szíves!”- kérem, hogy ne fokozzuk tovább. „Megmondom én, mit mondtam!”-ugrik fel Cs., megerősítésként ököllel a mellkasára üt. „Azt, hogy leszakítom a fejit, meg hazamegyek hozzájuk, és megb….az anyját.” És nyomatékként még egy íves rúgással a másik feje felé mozdul.

Néhányan az osztályból felkapják a fejüket, kíváncsiak mit lépek majd, mások dolgoznak tovább, megszokták, nem szenzáció már számukra az efféle. Próbálom, próbálnám kezelni a helyzetet, de szavaim hatás nélkül pattannak le róla. Már csak megnyugtatni szeretném, hiszen érzem, a feszültség szinte vibrál benne, egy percre sem vehetem le róla a szemem, mert biztosan beleköt valakibe. Az óra végéig leköt. A többiekre alig marad figyelmem.

De mit is mondhatnék, ami hat rá? Mondjam, hogy ezt meg kell beszélnem a szüleivel?

Talán ők a hibásak? A család? Az apja, aki évek óta börtönben van? Jól emlékszem a filmbe illő jelentre, mikor a faluból elvitték a rendőrök a napok óta bujkálót. Vagy az anyja? Ma is beleborzongok a szavaiba, mikor arról mesélt, hogy az előző párja hogy verte ki a fogait egy verekedésben... „De én sem maradtam adósa!”-mondta nevetve. És nem értette, hogy én miért nem nevetek. Vagy azok, akik még körülötte vannak a valószerűtlenül kicsi, romos házban, ahol az áram az egyetlen, ami a 21. századi világhoz köti őket?

Vagy lehet, hogy a média a hibás? A tévéből vett minta? A gyilkolós-verekedős filmek, amiket késő éjszakába nyúlóan félve, remegve néz, és ebből vesz át viszonyulásokat másokhoz, a világhoz? Vagy a Facebook? Ahol ömlenek a trágár kommentek, megosztások?

Az iskola a hibás? Mert nem képes rendre szoktatni a gyerekeket? Megfelelő kommunikációra, szabálytudatra, viszonyulásra nevelni őket? Mit tehet az a tanár, akinek az osztályában minden gyerek hasonló? De ha csak egy-kettő is, azokkal mit legyen? Tanácsolják el őket? Hová? Ott mi lesz majd velük? Ki tudja kezelni ezt az egészet segítő szakemberek nélkül?

A központi oktatásirányítók hibásak? Mert azt hiszik, hogy amit az íróasztalnál előírnak, az mindenhol az országban működik?

Áthárítható-e ez a felelősség a helyzettel boldogulni nem tudó pedagógusra? Ez a pedagógus kap-e segítséget, plusztámogatást vagy bármi egyebet?

Vagy a gyermekvédelmi rendszer a hibás? Miért hagyják ezeket a problémás gyerekeket a családban? Miért nem emelik ki őket onnan? Hová emeljék? Ezekkel a sérülésekkel, beidegződésekkel hol boldogulnak majd velük? Bárhova kerülnek, cipelik magukkal előző kis életük minden sérülését és az ennek során rögzült valamennyi reakciójukat.

Vagy talán a globalizáció okolható? Hiszen mindenhol csökken a felnőttek tekintélye, a gyerekek szófogadatlanok, feszültek, a szülők nem bírnak velük, az iskolától várják, hogy megoldja a gondokat.

De a legegyszerűbb kijelenteni, hogy maga a gyerek a hibás. Mind a nyolc évével. Mert ilyen. Mert ilyenné vált.

Ma a szegregált iskolákban az ilyen esetek a nap minden percében előfordulhatnak. Hallom néha a gyerekek beszélgetését. Olyan történetekkel, amit a korábbi iskolában sosem tudtam volna elképzelni.

Az egyik iskolát végigkövettem. Az integrált iskola volt. És nem voltak ilyen problémák. Ott volt másik kortársminta, más volt a kortársközösség, mások voltak a pedagógusok is. Végignéztem, ahogy a megnyílt másik iskola, és sorban átkerültek oda a jó társadalmi státuszú gyerekek. Nyolc év alatt szegregált intézménnyé vált. És minden megváltozott. A gyerekek is, a pedagógusok is. Más lett az iskola légköre, fizikai környezete, szellemisége, rejtett tanterve.

Kérdezem az egyik cigány szülőt, hogy mi a véleménye erről. „Az a baj, hogy így egymástól csak a rosszat tanulják. Ha látna mást, aki másképp beszél… akinek mások az élményei, a tapasztalatai. Akkor lenne esély, hogy ahhoz húzzon. De így? Így csak azt látja, éli, amit otthon. Mert ugyanaz van az iskolában is.” – mondja.

A szegregáció tönkre teszi az oktatási rendszert, a pedagógust és a gyerekeket is. Azt állítani, hogy ez spontán dolog, és nem lehet mit tenni ellene, egyszerűen nem igaz. Mindig lehet tenni valamit. De ezt megoldani csak központi szabályozás képes. Mert a szülő, aki számára a gyereke a legfontosabb, magától sosem fog az integrált oktatás felé lépni. Nem fogja a saját gyerekét beáldozni.

Szerintem egy felelős van a történetben. Az pedig az állam. Akinek egy esélyteremtő iskolarendszert kellene fenntartani. Ehelyett engedi, sőt támogatja is az oktatási szegregációt.

L. Ritók Nóra

--