OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A stanfordi színjátéktól egy párizsi kísérletig – avagy két történet azonos tanulságai
2018. június 17.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

A stanfordi színjátéktól egy párizsi kísérletig – avagy két történet azonos tanulságai

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt belefutottam a nálunk éppen médiasztárrá avanzsált Philip Zimbardo egyik fészbukon megosztott előadásába. Nem értettem egyet azzal, amit mondott, pláne azzal az attitűddel, amit képviselt. A vita során a pro-Zimbardo érvek mindig ugyanarra futottak ki: Zimbardo egy szaktekintély, a világhírű, rengetegszer hivatkozott stanfordi börtönkísérlet megvalósítója. Így megkérdőjelezhetetlen. Tabu.

Nem szeretem a tabukat. Elkezdtem keresni az 1971-es börtönkísérletről szóló cikkeket az Interneten, ám feltűnően kevés kritikai szöveget találtam. De az a kevés (1-2) épp eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy tovább kutassak. Így bukkantam rá a kísérlettel kapcsolatos, eredeti dokumentumokat (köztük Zimbardo géppel írt feljegyzéseit) prezentáló, hivatalos weboldalra (3). A dokumentumokat összevetettem a később megjelent cikkekkel, médiában elhangzó állításokkal. Hatalmas volt a diszkrepancia. Világossá vált, hogy egy manipulált történetről van szó.

A hivatalos verzió szerint a kísérletben egyetemistákat egy börtönné alakított helyen őrökre és rabokra osztottak. Ám a szituációnak köszönhetően elszabadult a pokol: az őr-pozícióba kerültek spontán kegyetlenkedni kezdtek, a rabok pedig fellázadtak. Konklúzió: az ember viselkedését az adott szituáció határozza meg. A szörny bennünk lakik, csak egy helyzet kell, hogy felszínre törjön. Pont.

Íme, címszavakban, mi derült ki ehhez képest a dokumentumokból. A diákok (őrök és rabok) tudták, miben vesznek részt, mire fut ki a kísérlet, ami eleve problematikus, hiszen befolyásolta viselkedésüket. A balhét az egyik őrnek ki kellett provokálnia a kísérlet sikere érdekében, mert napokon át nem történt semmi, attól tartott, hiába vesztegetik az időt. A diákoknak szerződésük volt, napi pénzt is kaptak a részvételért, ami tovább bonyolítja a helyzetet, kérdőjelezi meg a kísérlet tisztaságát, stb.

Így csak részben ért meglepetés, amikor a napokban elolvastam Ben Blum „Egy hazugság élettartama” c., a medium.com-on publikált, igen részletes cikkét Zimbardo kísérletének hazugságairól. (Erről később az index.hu-n jelent meg egy leegyszerűsített összefoglaló.) Ami mégis meglepett: a cikkből kiderült, a hazugságok jóval nagyobb kaliberűek voltak, mint azt korábban gondoltam, ráadásul a kísérletet már a kezdetektől komoly szakmai kritika, aggályok kísérték, de hiába.

Blum cikkéből kiderül például, hogy a rab szereppel felruházott Korpi összeomlása, üvöltözése az alagsori helyiségben megjátszott volt. Ezt el is ismerte, ám Zimbardo ragaszkodott hozzá, hogy Korpi ezzel a produkciójával hitelesítse a kísérletet, valós kiborulásnak beállítva azt. Korpinak később egyre kínosabbá vált a hazugság, kérte Zimbardót, hagyja ki a kísérlettel kapcsolatos média-megjelenésekből. Az „őr” Eshelman ugyancsak megjátszotta keménykedő déli akcentusát, úgy gondolta, így tudja növelni a kísérlet sikerét. David Jaffe (a kísérletben felügyelő) és Zimbardo rendszeresen korrigálták az őrök viselkedését, ha azok nem voltak elég kemények. Ellentétben tehát azzal a hivatalos állítással, hogy az őrök a helyzet miatt váltak szadistává, valójában a kísérlet sikere motiválta őket is, akárcsak a rabokat.

Zimbardo a kezdetektől törekedett médiatámogatást szerezni a projekthez, ugyanakkor személyesen próbálta megakadályozni a vele kritikus szakmai anyagok megjelenését a sajtóban. A kor eseményei pedig szintén a kezére játszottak, Zimbardo nem is hagyott ki egyetlen lehetőséget sem.

Például az atticai véres börtönlázadás miértjeire úgy tűnt, Zimbardo kísérlete adja meg a (kényelmes) választ azzal, hogy az őröket és a rabokat morálisan egy szintre emelte, egy börtönállam kölcsönös áldozatainak beállítva őket. Annak ellenére, hogy az atticai gyilkosságokat szinte kizárólag csak őrök és tisztek követték el.

Amikor 2004-ben kiderült, hogy amerikai katonák foglyokat kínoztak az iraki Abu Ghraib-i börtönben, Zimbardo újra végigturnézta a beszélgetős műsorokat, azzal érvelve, hogy a kínzásokat nem néhány „rohadt alma” (értsd: amerikai katona) idézte elő, hanem a "rossz hordó”, vagyis a szituáció maga. Elképesztő érv és védekezés.

Zimbardo tehát a Stanford-börtön-kísérletnek köszönhetően vált talán a legjelentősebb élő amerikai pszichológussá. Pszichológiai tankönyvek sora hivatkozik a stanfordi börtönkísérletre. 2014-ben, illetve 2015-ben végzett felméréseik során Richard Griggs és Jared Bartels egyaránt úgy találták, hogy szinte valamennyi bevezető pszichológia tankönyv Zimbardo narratíváját tartalmazta a kísérletről, többnyire kritikátlanul. Blum kíváncsi volt, hogy lehet, hogy a kísérlet kétes történelméről vélhetően tájékozott szakemberek így döntöttek.

Hárman azt mondták neki, hogy eredetileg elhagyták a stanfordi börtönkísérletet az első kiadásokból, mert aggályaik voltak annak tudományos legitimitása miatt. De még a pszichológus professzorok sem mentesülnek a társadalmi befolyástól: ketten a kritikusok és tanárok nyomására tették vissza a kísérletet, harmadik társuk pedig az Abu Ghraibbal kapcsolatos híradások után.

Blum idézi Francis Cullen kriminológust is: „Később nagyon megdöbbentem, mennyire képesek voltunk mi, valamennyien lemondani a tudományos kételyről”.

Blum írásában arra is keresi a választ, vajon mi az oka, hogy sem a kísérlet replikációjának hiánya, sem a kezdetektől jelen lévő tudományos kritika nem csökkentette „Zimbardo meséjének hatását a közvélemény képzeletére”.

Szerinte ennek oka talán az, hogy Zimbardo egy olyan történetet mesél el, amelyben magunk is kétségbeesetten akarunk hinni, azaz, hogy minket, mint egyéneket, valójában nem lehet felelősségre vonni, ha olykor elítélendő dolgokat is teszünk. Zimbardo víziója az emberi természetről nem csupán nyugtalanító, de mélyen felszabadító is, hiszen arról van szó, hogy tetteinket nem mi határozzuk meg, hanem az adott szituáció.

Létezhet azonban egy további magyarázat is arra, miért nem kaphattak erőre a kritikus szakmai hangok, és miért lehetett töretlen Zimbardo karrierje hosszú évtizedeken keresztül.

Amikor két évvel ezelőtt napvilágra került egy 2013-as, Bertoluccival készült interjú (5) az Utolsó tangó Párizsban (1972) erőszak-jelenetének forgatásáról, óhatatlanul eszembe jutottak a stanfordi börtönkísérlet körülményei. (A két történet időbeli közelsége ugyancsak érdekes.). Az interjú során Bertolucci elmesélte, hogy szándékosan nem közölte a színésznő Maria Schneiderrel, mi fog történni vele, mert azt akarta, hogy Schneider ne eljátssza, hanem átélje a megaláztatását. (Schneider egy 2007-es interjú szerint tényleg „úgy érezte, mintha kissé megerőszakolták volna” – pedig valódi aktusra nem kerül sor.)

Adott tehát egy kísérlet, ahol a kísérleti alanyok tudják, mire megy ki a játék, így nem is kísérlet igazán, és adott egy film, ahol a női szereplővel nem közli a rendező, mit tesznek vele azért, hogy valóban átélje a jelenetet. Nemcsak műfajok alapvető, lényegi szabályai sérültek mindkét esetben, hanem azok egyúttal súlyosan etikátlanná is váltak.

A kérdés, miért volt erre szükség?

Első pillantásra úgy tűnik, mindkét történetben valamiféle „magasabb rendű” cél - egy műalkotás létrehozása, illetve az emberi természet mélységeinek megismerése – érdekében aláztak meg embereket. Már, ha ez érv lehet az erkölcstelenségre. Csakhogy a valódi, a történet végén megbúvó cél már közel sem olyan magasztos – hiszen semmi másról nincs szó, mint a sikerről és a hírnévről. Korunk értékrendjéről, kiválasztási rendszeréről, amelynek köszönhetően érvényesülhetnek remekül a bárkin keresztülgázoló szociopatáink.

Az emberi természet mélységeiről van szó valóban – csak másképp. A kísérlet és Bertolucci filmje önmagukban a bizonyítékok erre. Azt jelzik, hová vezet, ha a média/tudományos siker, az eredmény produkálása mindennél fontosabbá, öncélúvá válik.

Tükör ez a történet a szakmai anyagok és a hírek „fogyasztói” számára is: ilyen könnyen lehet a közvéleményt manipulálni, etikátlan projekteket jól eladni, és belőle remekül megélni évtizedeken át ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna a történtekért.

Pedig csak annyi kellene, hogy leszokjunk a tabukról, a személyi kultuszról és merjünk a dolgok után nézni. Pláne, ha morális aggályaink támadnak – akkor egy pillanatig se hezitáljunk.

Lévai Julianna

Források
(1) http://www.bbc.com/news/world-us-canada-14564182
(2) http://www.powells.com/post/reviewaday/texts-for-torturers
(3) https://library.stanford.edu/spc/exhibitspublications/past-exhibits/stanford-prison-experiment-40-years-later
(4) https://medium.com/s/trustissues/the-lifespan-of-a-lie-d869212b1f62
(5) https://www.youtube.com/watch?v=2UOt7cOgMUw