OFOE | Nyomtatóbarát oldal: „Egyéb rendkívüli körülmény”, avagy magántanulók Budapesten, a XV. kerületben
Archív
: Elmélet

„Egyéb rendkívüli körülmény”, avagy
magántanulók Budapesten, a XV. kerületben

Részletek Ó-Nagy Andrea tanulmányából

Napjainkban egyre több alternatív oktatási módszerről, iskoláról, lehetőségről hallunk, melyek arra szolgálnak, hogy a valamilyen szempontból problémásnak minősített gyerekeket oktassák, iskolai nevelésüket elősegítsék. Felvetődik a kérdés, hogy miért van ezekre szükség. Vajon a gyerekek lettek mások az évek során, vagy az iskolákkal szemben támasztott igények változtak meg?

A kérdést megválaszolni nem tudom, de az biztos, hogy napjainkban egyre több olyan gyerekről tudunk, aki valamilyen ok miatt nem képes a hagyományos általános iskolai elvárásoknak megfelelni. Az okok rendkívül változatosak, a gyermek hosszabb lefolyású betegségétől kezdve a magatartászavarokig. Ezeknek a gyerekeknek a későbbi sorsa nagyban függ az iskola toleranciájától, az iskola és a szülő kapcsolatától, a szülők társadalmi helyzetétől, valamint érdekérvényesítő képességétől és nem utolsó sorban a család belső működésétől. Ebben az esetben is igaz az a megállapítás, hogy az iskola a középosztály nyelvén beszél, és ezért a gyerekek és a szülők egy részének megnehezül a kommunikációja az iskolával.

(...)

Révész Magda véleménye szerint a magántanulóságot eredetileg arra találták ki, hogy „ha egy gyerek nem képes a közösségben megmaradni” egészségi vagy mentális, átmeneti vagy tartós problémája miatt, teljesíteni tudja tankötelezettségét.

1993 óta a törvény által létrehozott lehetőség gyakorlati megvalósítása olyan nehézségeket hozott felszínre, melyek a magántanulóvá válással függhetnek össze. Ilyenkor feltételezhetően a családdal, a családban van a probléma, és emiatt nem tud a gyerek beilleszkedni az iskolai közösségbe. Az persze elég valószínűnek tűnik, hogy a gyermek helyzetét, további sorsát ez nem oldja meg.

Az iskola nem tudja, nem akarja felvállalni ezeknek a gyerekeknek az oktatását, nevelését. Az általa felállított elvárásrendszerbe ez nem fér bele. A válasza a problémákra az, hogy keressenek a gyereknek másik iskolát, vagy járjon speciális iskolába, vagy legyen magántanuló. A magántanulóság így egyes esetekben a kirekesztés eszköze lehet. A magántanulóvá nyilvánítást minden esetben a szülőnek kell kérelmeznie. Ha a magántanulóságot a szülő egészségi ok, betegség miatt kéri (kérelméhez orvosi igazolást kell csatolni), az iskolának biztosítania kell az év közbeni felkészítést és a vizsgáztatást. Az egészségi ok miatt felmentett gyerekek számára ez minimum heti 10 órát jelent.

Abban az esetben, ha más okból kérték a magántanulóvá nyilvánítást, az iskolának kizárólag a vizsgáztatás a kötelessége. Ez egyrészt az iskolával való meglazult kapcsolatot tovább lazítja, másrészt a vizsgákra való felkészülést is megnehezíti. Sok család kezdetben csak a megkönnyebbülést érzékeli a helyzetből, hiszen nem kell tartania az amúgy is konfliktusokkal terhelt kapcsolatot az iskolával. A dolgok neheze azonban ezután jön, hiszen a szülőnek rendszeres tanulásra kell kényszeríteni” gyermekét. Ahol ez elmarad, ott egyre kevesebb az esély a sikeres vizsga letételére.

Célom az volt, hogy a XV. kerületben a magántanulóvá válást mint jelenséget vizsgáljam. Ehhez a Polgármesteri Hivatal Művelődési-, Oktatási és Sport Osztályának adatait, valamint a magántanulóvá vált tanulók osztályfőnökeitől kapott információkat használtam fel.

A Polgármesteri Hivatal MOS Osztályán a következő adatok birtokába jutottam:

(...)

Az éves statisztikában – melyet az iskolák küldenek a MOS Osztálynak – a következő okok szerepelnek a felmentés indokaiként:

A statisztikákban külön meg kell jelölni, hogy az összes felmentett közül hányan töltötték be a 15. életévüket.

Az egészségi ok, a testi, érzékszervi és értelmi fogyatékosság, valamint a tartós külföldi szolgálat miatt felmentett tanulók esetében nyilvánvaló a magántanulóvá válás oka. Ez nem mondható el az egyéb rendkívüli körülmény miatt felmentett tanulókról. Az ő esetükben a statisztikából semmi nem derül ki az okokról. Számuk az összes magántanulót tekintve nem csekély. Az 1995/1996-os tanévtől kezdve az 1998/1999-es tanévig bezárólag a magántanulók több mint felét alkotják. Ha a törvényalkotó eredeti elképzeléseit nézzük, itt kimagasló tehetségű gyerekeket kellene találnunk, akik sport, művészeti stb. elfoglaltságuk miatt nem tudnak nap nap után iskolába járni.

Feltételezésem azonban az volt, hogy ez a „kategória” olyan diákokat takar, akiknek az iskolába járás alól való felmentése mögött a tanulóval együtt járó problémáktól való megszabadulás igénye áll.

(...)

Az 1998/1999. és 1999/2000. tanévben magántanulóként tanulók osztályfőnökeivel töltettem ki a kérdőívet, és leszűkítettem a kört a tanuló „(egyéb) rendkívüli körülményei miatt” az iskolába járás alól felmentett tanulókra. Pontos számukat az iskolákkal való kapcsolatfelvétel után tudtam meg, mivel a statisztikában szereplő adatokból nem derül ki, hogy mennyi az átfedés a két év között. Az 1998/1999-es tanévben harminchét, az 1999/2000-es tanévben húsz tanulót jelöltek meg.

Azért erre a csoportra fókuszálok, mert itt nem derül ki egyértelműen a kérelem oka. Feltehető, hogy ebben a kategóriában találhatóak azok a gyerekek, akik nem fértek bele az iskola elvárásrendszerébe. Szintén itt bújhatnak meg azok a gyerekek is, akik ugyan még tankötelesek, de családjuknak más szerepben van rájuk szüksége. Előfordul, hogy kenyérkereső vagy családanya szerepbe kerülnek, és ezzel nehezen összeegyeztethető a mindennapi iskolába járás.

Negyvenhárom kérdőívet kaptam vissza. Ebből öt olyan volt, melyet nem tudtam felhasználni, mivel négy olyan gyerekről szólt, akik külföldi tartózkodás miatt, egy gyerek pedig betegség miatt lett magántanuló. A beszámolóm tehát összesen harmincnyolc kérdőív alapján nyert információn alapul.

A vizsgált célcsoport nembeli megoszlása: huszonhárom lány, tizenöt fiú. Az osztályfőnököktől két szempontú jellemzést kértem, egyrészt a gyermekről, másrészt annak az osztályban, a közösségben elfoglalt helyéről. A legtöbb esetben nem egy jellemzővel írták le a gyereket, ezért a gyerek viselkedéséről kapott információkat, jellemzőket öt csoportra osztottam:

A pozitív és a negatív jellemzőkkel egy-egy csoportot alkottam. Így a következő jellemzőkhöz és gyakoriságokhoz jutottam:

A kérdés másik része a gyerek osztályban elfoglalt helyzetére, valamint az osztálytársaihoz való viszonyára kérdezett rá.
Az előbb ismertetett eljárással a következő három jellemzési kategóriát tudtam felállítani:

A gyerek helyzetéről az osztályban, valamint osztálytársaihoz való viszonyáról a jellemzések egyharmada nyilatkozik pozitívan, háromötöde pedig negatívan.

Az előfordulási gyakoriság után megnéztem, hogy hány olyan eset van, ahol a gyerekek jellemzésére csak negatív tulajdonságokat írtak. A viselkedés leírásánál ez tizenhat esetben fordult elő, az osztályközösségben elfoglalt helyzetnél pedig tizenöt alkalommal. A magántanulóvá válás okát firtató kérdés esetében is válaszcsoportokat alakítottam ki. Ennél a kérdésnél is előfordult, hogy több okot jelöltek meg a válaszadók, de a kérdés fontossága miatt itt hat ok típust különböztettem meg.

Ha az adott válaszokat jól megnézzük – a családi okokat és a kimagasló teljesítménnyel kapcsolatos okokat kivéve –, elég meglepő kép tárul elénk. Azt kell, hogy mondjam, a felsorolt okok egyikére sem a magántanulóság a megoldás.

Úgy érzem, ez csak a problémák elhárítására alkalmas.

A kérdőívek kiosztásakor, több beszélgetőpartnerem úgy nyilatkozott, hogy „ez az egész kérdéskör tulajdonképpen roma probléma”. Ezért érdeklődéssel vártam a választ arra a kérdésre, hogy „Megítélése szerint tartozott-e a család valamelyik kisebbséghez?”. Pontosan fele-fele arányban ítélték romának és nem kisebbséghez tartozónak a gyereket (19-19). A tizenkilenc romának ítélt gyerek közül tizenhárom volt lány. Ez a szám jelezheti, hogy a lányok új szerepbe kerültek (feleség, családanya), mellyel nem összeegyeztethető az iskolába járás. A házasságszerű kapcsolat, házasság és a terhesség esetében ez egyértelmű, viszont azoknál a lányoknál, akiknél a szülők a leányrablástól való félelem miatt (3) vagy, mert féltették lányuk tisztességét, kérték a felmentést ez nem állítható biztosan.

(...)

Az iskolába járás alól felmentett gyerekek közül tizenheten jól vették a későbbi akadályokat. Az viszont már kevésbé néz ki jól, hogy huszonegyen megbuktak. Ez azt jelzi, hogy ők nem tudnak élni a „tanulási szabadságukkal”. Ez pedig igen szomorú, hiszen a magántanulóságnak a gyerek érdekét kell szolgálnia.

Az iskolák lehetőségeikhez mérten biztosítanak konzultációs órákat a magántanuló gyerekeknek. A kérdőívek felvételekor megkérdeztem az iskolákban, hogy milyen lehetőségek állnak a gyerekek rendelkezésére. A következő megoldási módokkal találkoztam:

(...)

Mivel az okok között a hiányzás az első helyen szerepelt, nézzük, hogy mennyire voltak rendszeresek a gyerek hiányzásai a magántanulóvá válás előtti évben.

A kérdésre adott válaszok azt mutatják, hogy a gyerekek négyötödénél rendszeresnek ítélték meg a hiányzásokat, és ebben igen magas az igazolatlan hiányzások száma (15 eset). Ez azért jelentős, mert az iskolának kötelessége a szabálysértési hatóságnak jelezni, ha egy gyerek a megengedettnél többet hiányzik igazolatlanul. A feljelentésnek következménye lehet, hogy a szülőre bírságot rónak ki. Viszont ha a gyerek magántanuló ez az esetleges következmény nem áll fenn (mivel a gyerek a tankötelezettségét teljesíti). Ezzel a szülők mintegy érdekeltté válnak” a magántanulóság kérelmezésére egy sokat hiányzó gyerek esetében. Az iskolának, mint a jelzőrendszer tagjának a gyermekjóléti szolgálatnak is jelezni kell, ha egy gyerek sokat hiányzik3. Ahhoz képest, hogy a hiányzás milyen központi szerepet játszik az okok között, arra a kérdésre, hogy „Információja szerint van-e kapcsolata a gyereknek, illetve a családnak a gyermekjóléti szolgálattal?”, a következő megoszlásban születtek válaszok:

Megkérdeztem az osztályfőnököket, hogy rendelkeznek-e információkkal a család szociális helyzetéről. Nem tudtak információval szolgálni öt esetben. Tizennyolc család esetében jelezték, hogy egyszülős családról van szó. Tíz-tíz családot jellemeztek úgy, hogy rendszertelen jövedelemmel rendelkeznek, vagy anyagi nehézségeik vannak, illetve, hogy átlagos vagy az átlagnál jobb jövedelmi helyzetben vannak. Hét esetben jelezték, hogy beteg vagy alkoholista van a családban.

Érdekelt az is, hogy látnak-e összefüggést a szociális helyzet és a magántanulóvá válás között. Tizenöten látnak összefüggést, tizennyolcan nem, öten nem válaszoltak. A tizenöt igennel válaszoló között találhatóak meg kilencen azok közül, akik úgy jellemezték a családot, hogy anyagi nehézségeik vannak. A nemmel válaszolók közül négyen a szocio-kulturális különbségeket tartják mérvadónak.

A kérdőívekre adott válaszokat és az ezekből levonható következtetéseket óvatosan kell kezelni, mivel bár a XV. kerület összes magántanulóját vizsgálatom tárgyává tettem, a minta elemszáma alacsony, akár a budapesti, akár az országos iskolába járás alól felmentett tanulók számához képest. Mégis, úgy gondolom, hogy feltételezésem beigazolódni látszik. A gyerekek jellemzéséből kitűnik, hogy a legtöbbjükkel olyan probléma volt, amely kezelését az iskola nem vállalta fel.

Tudom, hogy sem a tanítók, sem a tanárok, sem pedig az iskolák nincsenek könnyű helyzetben manapság. Társadalmi megbecsülésük, anyagi elismerésük messze elmarad a megérdemelttől. Egy gyorsan változó világban kell maradandó értékeket közvetíteniük. Mindemellett, úgy gondolom, sem ők, sem mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyerekeket kivezessenek egy nagyon fontos szocializációs közegből, így szabadulva meg a nevelésükkel járó nehézségektől. Annak a gyereknek, aki „nehezen illeszkedik be, nem tanul, infantilis, antiszociális” stb., nem jelenthet megoldást az, hogy a magántanulósággal áldásunkat adjuk erre a viselkedésre. Sőt, szinte „megjutalmazzuk”, hiszen ezek után már nem kell alkalmazkodnia senkihez és semmihez. Így soha nem tanulja meg azokat a szabályokat, normákat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a társadalom aktív tagjává váljon. Nem tartom üdvös megoldásnak azt sem, hogy a szülők és az iskola egymást hibáztatva, egymásra mutogatva hadakoznak. És ennek a háborúnak egy vesztese van, a gyerek. Vannak családok, melyek nem a többség által elfogadott módon nevelik a gyermekeiket, de ez nem lehet ok arra, hogy ne tegyünk meg mindent ezekért a gyerekekért.

Ha az iskola nem vállalja fel őket, akkor ki tegye? Az eszközök és a módszerek hiányába nem lehet beletörődni. Meg kell találni a módját, hogy ezek a gyerekek is lehetőséget kapjanak egy jobb jövőhöz.

(Forrás: www.szochalo.hu; a tanulmány eredeti címe: Magántanulók Budapesten a XV. kerületben.)