OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Titkos recept, avagy hogyan...
2019. március 3.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Titkos recept, avagy hogyan...

Ott állsz egy szép széles folyó mellett,
ami tömegével ragad el gyerekeket,
és csak tudósítasz, másra nem futja.

Azt, hogy valaki 16 évesen félanalfabétaként hagyja el a közoktatást, legalább nyolc, a közoktatásban eltöltött év előzi meg. Néha több is, ha a helyzet megoldódását az évismétléstől reméli a pedagógus.

A közoktatás előtt érdemes néhány pillantást vetnünk a köznevelés rendszerére is, mert az óvoda nevelési intézmény. Jelen törvényi szabályozás szerint ott is el kell töltenie 3-4 évet a gyermeknek. Annak is, akinek ez inkább kötelesség, és annak is, akinek ez esélyt teremt(ene). Kötelezővé tétele során a nehéz sorsú gyermekek hátrányait ellensúlyozó hatását emlegette az oktatáspolitika. Kétségtelen, hogy miközben hazánkban – a törvény betűje szerint – egyik évről a másikra nagyot zuhant a hátrányos helyzetű gyermekek száma, halmozottan hátrányos helyzetűt is alig találni, továbbra is sok kisgyermek esetében az óvoda az a hely, ahol életkorának megfelelő játékszerekkel, a játékhoz alkalmas hellyel és nyugalommal találkozhat. A táplálkozást – bár szellem nehezen épül test nélkül ¬ nem részletezném itt.


A kép Enrique Castro-Mendivil műve (forrás)

Értő szemű óvónőnek bizonyára feltűnik, hogy a gyermek tud-e magától kezdeni valamit a játékokkal, papírral, rajzeszközökkel, részt vesz-e a „kezdeményezésekben” vagy sem. Kérdés, hogy ha nehézségeket, problémát lát, mit tesz. Tesz-e egyáltalán valamit? Tehet-e egyáltalán valamit? Középosztálybeli család aggódó szülők és nagyszülők szeme láttára cseperedő gyermeke általában már az első jelek láttán a nevelési tanácsadó vizsgálata nyomán segítséget kap: ne hátráltassa őt iskolakezdéskor az ügyetlen eszközhasználat, a beszédhiba, a beszédértés nehézségei, a nagymozgások éretlensége. Hozzájut ahhoz a segítséghez, állami pénzből, amely állapota miatt megilleti.

Mi van akkor, ha ezeket a jeleket a középosztály rétege alól érkező gyermek mutatja? Az állami intézmények szakember – fejlesztő- és gyógypedagógus – ellátottságát ismerő óvónő dönthet úgy, hogy elküldi vizsgálatra a gyereket: hátha kap segítséget. Dönthet úgy is, hogy nem, mert nincs értelme, úgyse lesz szakember, vagy úgyse viszik el stb. Jó döntés? Nem, de előfordul.

Vannak kivételezett helyzetű óvodák, állandó gyógypedagógusi jelenléttel. Mielőtt azt hinnénk, hogy akkor ott minden rendben van, kérdezem az egyik ilyen intézményben az óvónőket egy gyerek kapcsán, aki évet ismétel az iskolában (persze, csakis a szülő kérésére), és akinek 2017. novembere óta nem jutott el a szakértői vizsgálata addig, hogy érvényes, segítségre jogosító szakvéleménye legyen: „az óvodában nem láttátok, hogy nehézégei vannak? De, láttuk. És miért nem foglalkozott vele a gyógypedagógusotok? Hát ő csak az SNI gyerekekkel foglalkozik.” Próbálok érvelni amellett, hogy ha jeleznének, ha jeleztek volna, talán ez a kisgyerek is lehetett volna SNI, papíron is, hiszen a valóságban szemmel láthatóan segítségre szorulna, de nem értik, miről beszélek. Ahogy azt meg én nem értem, hogy a gyógypedagógus miért nem jár nyitott szemmel abban az óvodában, miért nem kérdezi, hogy nincs-e kisgyerek, akit egy előzetes felmérés alapján vizsgálatra kellene küldeni. Aki így kaphatna segítséget, ha rászorul. Nem is kérdezhetem, mert érdekeket sértenék. Az érintett gyógypedagógus Nemakárki hozzátartozója, tevékenysége így megkérdőjelezhetetlen.

Mi lenne a megoldás az óvodák esetében? Nem tudom. Talán szoros együttműködés szülők, óvónők és gyógypedagógusok között. Ahol sok a később tanulási nehézségekre veszélyeztetett gyermek, helyben, teljes állásban dolgozó gyógypedagógus. Az említett gyermek esetében lassan másfél éves csúszásban nyilván a szülőnek is komoly szerepe van.

3-4 év múlva a gyerekek átlépnek a köznevelésből a közoktatásba. Ahol már az iskolaotthonos osztály sem a régi – nincs például délutáni pihenés. Pedig akad, aki éjszaka nem tud aludni, mert a tíznél több embernek három fekvőhelyen kell osztoznia. Ő az egyik legkisebbként gyenge esélyekkel indul a harcban, ellenben életkorának nem éppen megfelelő tapasztalatokban gazdag élete némely történései hordalékként rakódnak le a fejlesztő órákon: „ma éjszaka is megb*szta az apám az anyámat”, mondja, miközben fest. Kicsit reménykedhettem, hogy a minicsoportban a másikat lefoglalja annyira a saját feladata, hogy nem kezd érdeklődni a múlt éjszaka történései felől. Nincs tehát segítség, megelőző jelleggel, nincs pihenés éjjel, és nincs rásegítés a kimaradt alvásra nappal.


A kép James Khoo műve (forrás)

Vannak viszont követelmények: fegyelemben, figyelemben, méretben: októberben már kis vonalközben írnak, és tíz sort egyvégtében. Az az iskolaotthon vonzó ígérete szerint nem visznek haza házifeladatot. Megírják az egészet az órán, csak a hatodik sor elején ott virít egy házikó. Jó lenne, ha a felszerelését se hordaná haza. Nejlonzsák a ruhásszekrénye, amiből egyedül öltözik. Nem ismerjük az életét, csak azt, hogy neveletlen, hogy nem figyel, hogy fegyelmezetlen, hogy… Elvárjuk tőle, hogy alkalmazkodjon – szabályokhoz, és hozzánk; hogy teljesítsen. Sosem voltunk csatamezőn, nem láttunk kialvatlan katonát harcban. De vívjuk háborúnkat a kis bűnbakok ellen.

Tényleg nem lehet tőlük tanítani - ha tanítás alatt azt értem, hogy mindenki egyszerre, ugyanazt csinálja, amit mondok. Varga Tamás már úgy harminc évvel korábban tudta, hogy az osztályokban a gyermekek kb. egyharmada tart ott, ahol azt tanterv és tanító feltételezi. Egyharmaduk messzebb jár, egyharmaduk különböző, jellemzően növekvő távolságból, reménytelenül igyekszik követni az eseményeket. Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy… Nem, nagyon sok kérdés vetődik fel. Az egyik az, hogy miért felel az iskola, és kell-e segítenie egy gyermeknek akkor, ha az túlmutat az iskola falain? A társadalmi hátrányok csökkentése elvárható-e az iskolától? Ha több évtizede tudjuk, hogy a gyermekek ennyire nem egyformák, egyentankönyvek és -munkafüzetek használatával, más eszközöknek erősen híján, 26 órányi tanítással, nem támogató, hanem számon kérő felügyeleti rendszerrel a fejük fölött mit tesznek és tehetnek a tanítók, tanárok? Jogos-e a félelem, hogy ha íráséretlen gyermeket nem gyötrök vonalközbe igazított, álló, köralapú, c-kötéses folyóírással, hanem kezdetben megelégszem vázolással, s nem baj, ha nem köti össze a betűket, nem jelöl kötőelemeket, ha látszanak a szavak határai, akkor egy ellenőrzésnél nekem, a tanítónak lehet ebből bajom? Ha egy gyermek „utoléri” társait, „felzárkózik”, akkor változatlan társadalmi háttérrel és pedagógiai kultúrával mennyi idő alatt alakul ki ismét „lemaradás”? Megoldás lesz-e, ha az érintett gyermek több éves késéssel kap majd hivatalosan lehetőséget arra, hogy az állam által fizetett szakember segítse heti néhány órában, „egyénileg”, ami jellemzően néhány fős csoportot jelent, miközben papagájként hirdeti minden segítő szakma a prevenciót? Aki az első néhány hónapban lemarad, és osztályt ismétel, vagy azért, mert a szülő így látja jónak, vagy azért, mert a maga is szinte írástudatlan szülője aláírja az elé rakott, előnyomtatott „egyenkérelmet”, az alapkészségek fejletlensége és a változatlan háttér mellett vajon milyen hasznot húz az évismétlésből?

Nem tudom, hogy általában hogyan gyártjuk hazánkban a félanalfabétákat. Abban az iskolában (s kisebb részben óvodában, mert az óvodások és iskolások gyógypedagógiai ellátását egy zseniális húzással két szervezetre bontották), amelynek tevékenységét átlátom, a felső tagozaton tanító matematika tanár azzal szembesül, hogy az osztályok nagyjából fele nem tud fejben biztonsággal műveletet végezni. Az írásbeli műveletvégzés során kapott eredményről nem tudja eldönteni, hogy egyáltalán lehetséges-e az adott eredmény. Nem csodálkozik azon, hogy természetes számok körében végzett kivonásnál hogyan kaphatott nagyobb eredményt a kisebbítendőnél. A szorzás, osztás, bennfoglalás tartalmát nem érti, egy 7x8 négyzetből álló téglalapban a négyzetek számát nem szorzással, hanem megszámlálással igyekszik megállapítani, a viszonylag nagy elemszám miatt gyakran hibásan. A szöveges feladatok értelmezése – szövegértési nehézségek miatt – több évfolyamnyi késést mutat. Mire épülhet így a törtekkel, negatív számokkal számolás, az arányosság, a százalékszámítás, s az ezeket firtató feladatok. Matematikai kompetencia, óh...!

Szabadság kellene. Nem szabadosság, de szabadság. Eszközhasználatban, módszerekben, a helyi sajátosságok figyelembevételében. Szabadság belül is: nem félni attól, hogy jön a felügyelet, minősítés, és nyugdíj előtt pár évvel új munka után kell néznie az elbukónak. Tudni, hogy a „felügyelet” célja nem a felnőtt minősítése, hanem támogatása abban a feladatban, aminek az egyéni sajátosságokból és a társadalmi egyenlőtlenségekből is fakadó iskolai sokféleség része, nem gátja. Ehhez persze szükséges lenne, hogy mindez valóban így legyen. Hogy ne kirakatra vágyjanak a minősítést végző szakértők, hanem a gyarló emberi mivoltát felvállaló, fejlődésre kész embert lássanak abban, akik fölé egy sajátos kiválasztási rendszer emelte őket.

Addig marad a 25-30 százalék félanalfabéta. S még jó, ha arányuk csak ennyi marad, és nem nő...

Szabó Anna