OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Pedagógia munka szociális látásmóddal
2019. március 30.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

64. esélyegyenlőségi napló

Pedagógia munka szociális látásmóddal

Úgy alakult, hogy egy időben volt nálam gyakorlaton egy nappali tagozaton tanuló szociális munkás, és egy levelezős tanárszakos. Kicsit összevontam őket, hogy mindketten lássanak egy keveset a másik területből is.

A tanárszakos szinte beleborzongott az épp akkor aktuális történetünkbe egy fiúcskával kapcsolatban. Még egy héttel utána is mondta, mennyire a hatása alatt van. Hozzátéve, milyen szerencsésnek érzi magát, hogy ahol ő tanít, ott nincs efféle. Aztán a következő találkozásunkkor mesélte, hogy képzeljem el, náluk is kiemeltek egy családból gyerekeket, bántalmazás miatt, megdöbbentek mindannyian, nem is gondolta soha, hogy náluk is lehet ilyen...

Máskor is megtapasztalom ezt a „nem is gondoltuk” érzést, mikor látogatók jönnek hozzánk, és csak az iskoláig jutnak, nézik a gyerekeket, „nem is látszik rajtuk” -mondják, hitetlenkedve hallgatva a háttértörténeteket élethelyzetekről, problémákról.

Én is tudom pontosan magamban mérni a szemlélet, tudás változását, mióta az oktatás mellé a szociális munka is csatlakozott az életemben. Mert korábban, főleg mikor még az állami oktatásban dolgoztam, én sem vettem észre sok mindent. Nem tudtam olvasni a számomra ma már ordító jelekből, az elvárások a tanórai keretek közé, az ismeretek átadására szorítják a figyelmet, célokat. Tudja elolvasni, kiszámolni, megválaszolni, legyen jegyekben mérhető eredménye az oktatásnak, más nem fontos, nem lényeges. A pedagógiai munka sikere is ehhez kapcsolódik, a legjobb pedagógusok versenyeredményekkel is megspékelik az elért magas osztályátlagot.

Azt hiszem, ez általános volt, és ma is sok helyen az. Korábban mindenhol ment is ez addig, ameddig egy-egy osztályban csak két-három gyerek volt halmozottan hátrányos helyzetű, ha velük nem is, a többivel lehetett „feladatközpontúan”, tervezetten, célirányosan, tempósan haladni, ők meg, hát, legfeljebb lemaradtak. De hát „nem lehet mindenkiből Einstein”, ugyebár – mondták. Ám ahogy a leszakadó térségek átrendeződtek, no meg nekilendült a szegregáció, az arányok felborultak, ma már az érintett iskolák zömében fordított az arány, két-három gyerek az, akivel lehetne haladni, ha a többi nem kötné le a tanárt teljesen, azokkal a problémákkal, amire nincs se hatása, se tudása. Lassan mindenki lemarad, az eszköztelenné váló pedagógus is feladja. Kiég. Elege lesz mindenből.

Mert itt már nem működik az a módszertan, amit a pedagógusok eddig vittek. Ami zömében a frontális módszereken alapuló, nagy figyelemkoncentrációt igénylő, teljesítménycentrikus szemléletű. Ám ezek működtetését lehetetlenné teszik azok a problémák, melyeket a gyerekek otthonról hoznak magukkal, amelyekről a pedagógusok nem tudnak semmit, és nem is akarnak tudomást venni. Ők „le akarják adni az anyagot”, mert rajtuk ezt kéri számon a rendszer, és az eredményeknek is erről kell szólnia. A statisztikákat bekérőket pedig nem érdekli, hogy hány gyerek volt figyelemkoncentrációhiányos, vagy agresszív órán, hányan élték ki az iskolában az otthon kapott hatások lecsapódásait. Ott csak az a lényeg, hány szótagot olvasott adott másodperc alatt, vagy milyen volt a műveleti sebesség.

Nos, én egyre inkább érzem, hogy a szakemberképzésnek kellene átrendeződnie. Alkalmazkodnia kellene a változásokhoz.

Tartok néha előadásokat egyetemeken, és látom, a hallgatók mennyire keveset tudnak a szegénységről, a cigányságról, hányan gondolkodnak az ostoba sztereotípiáik keretein belül a kérdésekről. Pedig mennyire fontos lenne, hogy erről is tanuljanak. Hogy ne csak a „jól működő” gyerekre készüljenek fel, hanem azokra is, akik ettől eltérnek. Mínuszban is. Akikből egyre több van.

Azt gondolom, kellene egy olyan tantárgy, amit kötelezően fel kellene vennie minden leendő, gyerekekkel foglalkozó szakembernek. Ami szociális nézőpontból tekint rá a pedagógiára, és egyszerűen beemel olyan kérdéseket, amelyek meghatározzák annak a pedagógia munkának a minőségét, amit majd végezni fognak, ha kilépnek a felsőoktatásból. És nem kerülhet mindenki elitiskolába, valakiknek kellene tanítania a szegregálódó, vagy szegregált iskolákban is. De erre fel kellene készíteni őket.

Sok minden szükséges ehhez. Tanítani a lakhatási szegénység mindent meghatározó szerepéről, a szegénységben működő túlélési stratégiákról, látni és érteni a 21. századi fogyasztói társadalom hatásának lecsapódását náluk, ismereteket átadni a leendő szakembereknek a mennyiségi és a minőségi éhezésről, a családon belüli erőszakról, kommunikációról, a droghasználatról, a jelzőrendszerről, a kiemelésről, az uzsoráról, mindenről. Mert most ezekről fogalmuk sincs. Egyszerűen muszáj lenne, hogy rálátásuk legyen szociális kérdésekre, no meg a gyermekvédelmi rendszerre, akikkel karöltve kellene együtt dolgozniuk ezekért a gyerekekért.

Mert akkor jobban értenék, hogy a munkájukat milyen tényezők fogják majd befolyásolni. Értenék, miért viselkedik úgy a gyerek, ahogy, mert pl. a családjuk uzsorás, ahol van pénz, a mások megfélemlítéséből, fenyegetéséből, amihez nem kell tanulni, elég csak „gyúrni”. Vagy miért olyan az, aki meg mondjuk éppen a másik oldalról érkezik, a megfélemlített, rettegő családból, ahol a kölcsönkérések újra és újra ismétlődő hullámaiban vergődnek. Aki a félelmét az osztályban fogja agresszióval levezetni a többin, mert valahol neki is ki kell adnia magából.

Akkor látnák, hogy egy lakhatási szegénységben élő családnál, ahol egy szobába zsúfolódnak télen mindannyian, és egész éjszaka megy a tv, onnan nem érkezhet kipihenten a gyerek. És ha még nem is reggelizett, nehezen lesz motiválható a történelemkönyv adott fejezetének elolvasására. Mert észrevehető az álmatlan éjszaka, az éhség, az abúzus. Ha tudjuk, hogy mit kell figyelni, hogy kell kérdezni, milyen játékokat játszani velük, hogy kiderüljön. Ha a gyerekre figyelünk.

Persze ekkor nyilvánvalóvá válhatna az is számukra, hogy mennyire tehetetlen egy pedagógus ezekkel a begyűrűző problémákkal szemben. De ő is egy rendszer része, és értenie kellene, hogy van kivel összefogni, hogy nincs egyedül. Itt kiemelhető lenne a jelzőrendszer fontossága, hogy igen, legyen gyanús egy elcsípett beszélgetés, egy rossz érzés, amit jelezni kell a gyermekjólétnél, vagy épp a rendőrségnél. Hogy nem lehet mindenből kimaradni azzal a kifogással, hogy „nem dolga egy pedagógusnak” ez. Mert épp ez a baj. Hogy lassan senkinek sem dolga.

Most kétségbeesett küzdelem zajlik, a kapcsolódások lassan eltűnnek, az „ezeket semmi sem érdekli” mint lelkiismeretet nyugtató indok egyre vállalhatatlanabb. Mindeközben áradnak az értelmetlen osztályfőnöki- és szaktanári figyelmeztetések meg az elégtelenek. A gyerekekről (és a szüleikről) pedig mindez lepattan. Még sincs átgondolás, másképp gondolkodás, „újratervezés”.

Nincs rá tudás? Valószínűleg nincs. Talán, ha tanulnának róla. Ha része lehetne ez is a pedagógusok felkészítésének.

A probléma pedig csak nő. Térségek, régiók gondjává válik. Pedig a pedagógusokat éppen arra kellene felkészíteni, hogy mérsékeljék a társadalmi szakadékot. Mert kellő tudás birtokában képesek lennének rá.

Az első lépés lehetne a szociális nézőpont beemelése a pedagógiába.

L. Ritók Nóra

--