OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Egy pillantás, egy gyerek, egy tányér
Archív
: Elmélet

Szatmáry Nóra

Egy pillantás, egy gyerek, egy tányér

Aprócska gyerek áll a sorban, maga előtt lógatja a tálcát, lábával ritmikusan billegeti. Éppen a cipőjéig ér. Bal térd, jobb térd, bal, jobb, nem szabad elrontani, mert baj lesz, bal, aztán a jobb, meglökik, két bal egymás után, elrontotta, most már biztos, hogy valami rossz lesz. Tele nagyokkal az ebédlő, zaj, nyüzsgés, kiabálás, türelmetlen tolakodás.

Ez a szünet ugyanis a felsősöké. Máskor a napközis csoporttal és a tanító nénivel szokott enni, de ma elkérte az anyukája, mert orvoshoz mennek. Jó lenne hamar túljutni ezen az ebéden, bár délelőtt még határozott büszkeség öntötte el, ha rágondolt. Egyedül ebédelni... Miközben evőeszközt és poharat tesz a tálcára, három nagyfiú furakodik eléje; szűk a hely, derekukkal, könyökükkel meg-meglökik a tálcáját. De a fiúcska rezzenéstelen arccal áll, vékony ujjaival az ormótlan műanyag tálca széléhez szorítja a kanalat és a villát, nehogy lepotyogjon a földre a tülekedésben, jaj, micsoda szégyen lenne, még a végén kinevetnék. Jobb nem is gondolni rá. A műanyag pohár is felborul egyszer, mekkora mázli, hogy üres. Szólni nem mer a tolakodó fiúknak, sőt, úgy tesz, mintha észre sem venné, hogy elé kerülnek. Nem baj, legfeljebb kicsit később kerül sorra, bár sietős a dolog, anyukája nemsokára megérkezik, a kapunál fognak találkozni, addigra végeznie kell az ebéddel. Ha lesz sütemény, azt majd az utcán kapja be, azzal rengeteg időt nyerhet.

A konyhás néni keze gyorsan jár, egy gyerek, egy pillantás, egy tányér, egy merés. Aki megkapta, siet is el. Mindjárt ő következik. Egy tányér, egy merés, egy pillantás. A nagydarab néni hirtelen kizökken a ritmusból, kezében megtorpan a merőkanál. „Hát te?” – néz kérdőn a kisfiúra, állával feléje bök, tokája megremeg. „Anyukám elkért... ezért most jövök...” Balról egy türelmetlen könyök fúródik a karjába. „Mi a neved?” „Szentirmai Balázs... harmadik bé... Anyukám elkért, benne van az üzenőmben...” A konyhás néni már nem is hallja a mondat végét, egy nevekkel teli papírba mered. „Szentirmai, Szentirmai, Szentir...” A kisfiú arca lángba borul, szíve vadul dobog. Valami nincs rendben. Jaj, csak mehetne már. A könyök egyre határozottabban taszigálja előre. „De hát te nem is vagy befizetve – kapja fel a fejét a néni –, nem vagy a listán!” A kisfiú keze megremeg, a kanál tompán a műanyag tálca szélének ütődik. Nincs a listán... Zavarában a kiadóablak fakeretére mered, feljebb nézni nem mer, jé, pattogzik róla a festék, de jó lenne lepiszkálni róla azt a nagy, pöndörödő darabot.

„Ha nem vagy befizetve, nem ebédelhetsz” – hangzik az ítélet. Lehetetlen. „De hát én mindig ebédelek...” A mögötte állóknak más sem kell, kikerülik, akár egy tereptárgyat, sietni kell, mindjárt csöngetnek. A merőkanál újra mozgásba lendül, egy pillantás, egy tányér, egy merés, egy gyerek. Mintha ő már ott sem lenne. Pedig igazából ott van még, áll tanácstalanul, bár legszívesebben messze lenne onnan, kinn a folyosón, túl a portán, a kapun, a sarkon, a bolygón is túl, anyu, gyere, emelj fel és tegyél le, bárhová, de ne ide... A konyha hátsó szegletéből hirtelen éles kiáltás hallatszik: „Klárika, a Szentirmai ingyenes, azért nincs a listán!” A merőkanál újra megáll, aljáról egy kövér főzelékcsepp hullik alá. „In-gye-nes?! Há' mé' nem ezt mondod, aranyapám...”

Már a rendelőből hazafelé tartanak, a tornazsák tompán puffan a cipőkön, hol a jobb, hol a bal, megint a jobb, aztán a bal, „be kell még ugrani a közértbe”, jobb, jobb, újra jobb, de már nem lehet baj. „Anyu... – három jobb egymás után, aztán direkt még egy –, légyszi, soha többé ne fizess be ebédre!”