OFOE | Nyomtatóbarát oldal: OFOE Filmklub – Rossz versek
2020. január 5.
» Hozzászólások (0)
: OFOE

OFOE Filmklub – Rossz versek

Az OFOE Filmkluib január 7-i vetítésén a Rossz versek című 2018-as magyar filmvígjátékot nézzük meg. Ez Reisz Gábor filmrendező második játékfilmje. A négy Magyar Filmdíjat nyert, többszörös fesztiválgyőztes alkotás 2019-ben bekerült az Európai Filmdíjak 46-os nagyjátékfilm-válogatásába.

A vetítés időpontja: január 7. (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

A vetítést követő beszélgetésen vendégünk a film rendezője és egyben főszereplője: Reisz Gábor. Moderátor: Horváth Zsuzsanna, magyartanár.

A 33 éves Merthner Tamás magánélete romokban, mert párizsi ösztöndíját töltő barátnője, Anna éppen most szakított vele. Tamás önsajnálatában, a múltjában kezdi keresni a választ arra, hogy a szerelem valóban csak akkor létezik-e, amikor már gyakorlatilag nincs. Magánéleti problémáinak feldolgozása mellett, Tamás emlékeiből ébred rá a mai társadalom elveszettségére is, ezúton kapunk egy rendkívül szubjektív képet Magyarország jelenéről (port.hu).

Részletek a filmről készült írásokból

Magyar sikerrel zárult a Monte Carló-i Nemzetközi Filmfesztivál. Reisz Gábor alkotása, a Rossz versek kapta a fődíjat a világhírű Emir Kusturica által elnökölt zsűritől. A kitüntetést – amit most nyert el először magyar film a fesztiválon – Reisz Gábor személyesen vette át a gálán.

Az alkotó diplomamunkája, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan óriási meglepetés siker volt, kultfilm lett, és világszerte díjakkal jutalmazták a filmfesztiválok. A VAN... sikerét követően Reisz Gábor részt vehetett a Cannes-i Filmfesztivál rezidensprogramjában, amelynek keretében több hónapon át dolgozott Párizsban új forgatókönyvén. A Rossz verseket tavaly decemberben mutatták be a hazai mozik. Nemzetközi premierje az A-kategóriás Tallinni Filmfesztiválon volt, nemrég pedig olaszországi fesztiválpremierje alkalmával Torinóban három zsűri is díjazta.

„Olyan filmet akartam készíteni, amelyből rá lehet ismerni arra a valóságra, amelyben Magyarországon élünk” – mondta el a rendező, aki a Rossz versek főszereplője is egyben (port.hu).

Míg Reisz az első filmjében - minden öniróniával együtt - eléggé elszálltnak tűnt önmagától/a főszereplőjétől, a Rossz versekben sokkal kegyetlenebb saját magával/ az alteregójával. A vígjáték minden snittje azt üzeni ugyanis, hogy a szerelem annyira önző dolog, hogy igazából bőven elég hozzá egy ember, főleg ha megfelelően sajnálja magát. Annáról, a csajról ugyanis konkrétan nem tudunk meg semmit. Neki itt aztán nemhogy lapot nem osztottak, de szövegkönyvet sem, mert az összes megszólalása elférne egy villamosjegyen, de ami még fontosabb, a rendező-főszereplő-zeneszerzőt láthatólag még az áltis énekkarvezető férfitanára is sokkal jobban érdekli, mint ő. Nézőpont kérdése, hogy az ember ezt az érdektelenséget a film hibájának vagy erényének tartja, a csajomat például kifejezetten idegesítette a nők látványos semmibevétele és a rendező önsajnáltató önzése, én viszont az öncsonkító őszinteség bizonyítékaként jól mulattam rajta.

A Rossz versek ezen kívül baromi érzékletesen és viccesen mesél a nyolcvanas évek végének-kilencvenes évek végének Magyarországáról is, az akkoriban kamaszodó főszereplő tekintetén keresztül (Szily László: Baromi jó a Rossz versek, 444.hu).

A szerteágazó, több idősíkon is játszódó, asszociatív szerkezeten túl még egy nagyon fontos dologban különbözik a film a VAN-tól: a Rossz versek lapot húzott 19-re azzal, hogy főszereplője azonos a Rossz versek alkotójával. Reisz Gábor író-rendező játssza a főszerepet és szerezte a film zenéjét is, szóval a filmben ez a filmrendező figura keresi a formát, hogyan lehet ezt elmesélni. Versben? Képben? Zenében? Vagy egy filmben? Mégis milyen formanyelv alkalmas arra, hogy elmesélje, hogy ki az a Reisz Gábor, milyen emlékekből, milyen történetekből áll össze egy személyiséggé? Lelövöm a poént: egy olyan, amit Reisz Gábor saját maga talált ki. A csajozós-vonal mellett megint nagyon erős lett a családi szál, megkockáztatom, hogy a Rossz versek inkább szól azoknak, akiknek a mai napig integetnek a szülei az ablakból, mint azoknak, akiknek éppen összetört a szíve.(…)

De nem is biztos, hogy számonkérhető a Rossz verseken egy olyan banális dolog, mint a lezárás, mert egy ilyen film csak véget érni tud, de nem befejeződni. A forgatókönyv asszociációk mentén halad: a film tobzódik a vizuális és narratív ötletekben. Számtalan technikával forgattak, a 16 mm-es filmtől kezdve a VHS kamerán át az iPhone-ig, így jól elkülöníthető stílusa van az egyes idősíkoknak, de számtalan filmes klasszikust is megidéznek az egyes jelenetek: A makulátlan elmétől kezdve a Megáll az időn keresztül a Fargóig előkerül itt sok minden, az már egyéni ízlés kérdése, hogy ebből kinek mi jön be (Libor Anita: Hová lett, aki azokat a rossz verseket írta? Index)

Részlet a rendezővel készített interjúból

VAN hatalmas közönségsiker lett, igaz, nem azonnal. Milyen volt megélni ezt a fajta hirtelen népszerűséget?

A kisjátékfilm után összehasonlíthatatlan ugrás egy nagyjátékfilm. Ha csinálsz egy sikeres kisjátékfilmet, akkor megnézi pár száz ember, megtapsolnak, utána néhányan odajönnek gratulálni, írnak neked, van, hogy nyersz díjakat, eljutsz pár fesztiválra. De az, amikor tudatában vagy annak, hogy minden nap ezrek nézik meg a filmedet, a nézettség napról napra nő, amikor kimész az utcára és azért jönnek oda hozzád, mert látták – ez az egész felbolygatja az azelőtti ritmusodat. A VAN fogadtatása felülmúlt mindent, amire előtte számítottam, egyfajta lebegő állapotban voltam utána még jó fél évig, életem egyik legszebb időszaka volt. Ráadásul – és ez szerintem csak a véletlenek összjátékának vagy a csillagok állásának köszönhető – akkoriban még kicsit mintha alvó állapotban lett volna a magyar film. Akkor alakult a Filmalap, ami még nem indult be igazán. Talán csak 2-3 vagy 4-5 hazai film született abban az évben, még nézők sem nagyon voltak, ettől még inkább felfoghatatlan volt ez számomra.

Nem féltél – vagy a környezeted nem féltett – attól, hogy el fogsz szállni a hirtelen jött sikertől?

Nem tudom, hogy a környezetem féltett-e. Van ez a gimnáziumi társaságom 1992 óta. Ezekkel az emberekkel kezdtem el a filmezést, ők voltak azok, akik elkérték apu kameráját, akik ők tartanak benne abban a bizonyos „egészséges tartományban”, közöttük érzem magam annak, aki régen is voltam. Sokszor volt, hogy odajöttek hozzám emberek gratulálni a filmekhez. Ezek a „vállon veregetések” segítenek, kis önbizalom-buborékokat adnak egy nagy léggömbbe, de ettől nem száll el az ember – és én azt gondolom, hogy ez a barátaimnak köszönhető. Az ember amúgy sem attól fél, hogy elszáll, hanem attól, hogy minden nagyon megváltozik. Ez mindig bennünk van, ezért félünk a haláltól is – nem feltétlenül a saját halálunktól, hanem attól, hogy olyan változást okoz, ami teljesen kibillenti az embert. Ha a VAN-t vagy a Rossz verseket nézzük, ilyen a szakítás is, ami ugyanolyan erős változást hoz, amitől az emberek félnek. (Matsuzaki Diána Sayuri interjúja Reisz Gáborral a Mandinerben).