OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Alapmítoszaink a nevelésről
Archív
: Elmélet

Dr. habil. Perjés István1

Alapmítoszaink a nevelésről

Mielőtt az „elvárások kereszttüzében” munkálkodó pedagógus (és osztályfőnök) szerepét taglaltuk volna, szükségesnek tartottuk egy pillantást vetni az iskola iránt támasztott, folyamatosan változó társadalmi elvárásokra. Ezért indítottuk szakmai programunkat Perjés István előadásával, aki éppen arra próbált választ keresni, hogy milyen hiedelmek és mítoszok hagyományozódnak át nemzedékről nemzedékre, s ezek hogyan határozzák meg az iskolával szembeni társadalmi elvárásokat.

A pedagógiai kultúra mítoszait a kollektív tapasztalat tartja életben. Amíg pedagógiai kultúra személyes építésért a filozófia, átadhatóságáért a hit, kollektív fenntartásáért a rítus felelős, addig mítosz arra szolgál, hogy mesélhető, hordozható állapotban tarthassuk a pedagógiai kultúra borostyánjába zárt önértelmezésünket. A mítoszok egyféle példabeszédek, elbeszélések, amelyektől nem azt várjuk, hogy sorsot osszanak, hogy kinyilatkoztassanak végső igazságokat, ehelyett azt tapasztalhatjuk meg bennük, hogy kollektív iskolai létezésünk boldogsága akkor válik valósággá, ha személyes erkölcsi igényességgel keressük az igazság felé vezető utakat. A Zrinszky László által neveléselméleti posztulátummá tett Nagy Elbeszélések2, és a számunkra nemegyszer oly kedves iskolai történeteink mindazonáltal nem jelentenek garanciát arra, hogy valóban megtaláljuk a helyes utat, de arra, hogy ez lehetséges (mert történt már ilyen), mindenképpen figyelmeztetnek. Talán éppen iskolai mítoszaink adják meg a kegyelemdöfést a konnekcionista pedagógiai kultúrában kétkedő fejtegetéseknek, hiszen a mítosz egyszerre üzen arról, hogy a kultúra megtörténik velünk, s ha kell, a görög végzet erejével csap le ránk a történelem uralkodó eszméje – csakhogy mégis van kiút: a törvények erejét a méltányosság gyakorlásával mégiscsak megszelídíthetjük, s ahol a Törvény túlontúl embertelen, ott éppen a mítosz csinál helyet a lázadásnak. Az iskolai mítoszok életre szólnak, társadalmi erejükről László Ervin a következőket jegyzi meg: „A mítoszokban az ember tudása, reményei és vágyai egyesülnek olyan térképpé, amely eligazít bennünket életünk válaszútjainál. A mítoszoknak olyan lehetőséget kell mutatniuk, amelyek biztosítják a közösség fennmaradását és fejlődését - ha ez nem így történik, a mítoszait tápláló társadalom maga kerül veszélybe.”3 Afelől nem lehet kétségünk, hogy csak egy olyan iskolai kultúra felelhet egy társadalom nevelésért, ami nem látszatokban él, aminek történetét nem úgy meséljük, mint válságokból válságokba való bukdácsolást, hanem mint olyan örök történetet, amelynek mitologikus hősei között lépkedve olykor-olykor talán még magunkra is ráismerhetünk.

Az előadó három mitologikus hős (Kékszakáll, Kőműves Kelemen, Daidalosz) alakját is értelmezte a pedagógia aspektusából részben annak szemléltetésére, hogy hibás lépéseink ártatlan áldozatai a ránk bízott és nekünk kiszolgáltatott gyerekek. Ezért is olyan nagy a pedagógus felelőssége...

Példaként álljon itt Daidalosz és Ikarosz története:

„A mitologikus ifjú Ikarosz tengerbe hanyatlása egyben annak a mítosznak a bukását is ígéri, amely az iskolai cselekvések rituáléival véli azonosítani a pedagógiai kultúrát. A történet két főhőse, apa és fia, Daidalosz és Ikarosz menekülését írja le Kréta szigetéről. Minosz király emberevő fia számára építtette fel a mesterrel a labirintust. Csakhogy később oly veszélyesnek találta a labirintusban tanyázó Minótauroszt, hogy nem akarta elengedni Daidaloszt, az útvesztő titkának ismerőjét. A mester tollakat és viaszt használva kelt szárnyra fiával, Ikarosszal Athén felé, ám a fiú annyira belefeledkezett a repülésbe, hogy a Nap közelébe kerülve szárnyaszegetten zuhant a tengerbe. A szomorú história egy közös vállalkozás kudarcát idézi, egy apáét, aki hiába volt birtokában a repülés titkát aprópénzre váltó szaktudásnak, mégsem tudta megtanítani ezt a titkot fiának, ezért végül a végzet kezére kényszerül adni tulajdon fiát. A mítosz másik vesztese egy fiú, akivel egyrészt saját tudatlansága, másrészt a közös cselekvés öröme bánik el. Ikarosz nem sajátította el azt az értelmi világot, amely »tollakat és viaszt« adott apja kezébe. Nem volt birtokában a labirintus titkának sem, amiért szabadságukkal kellett volna áldozniuk. S amiről nem tudott, arra nem is emlékezhetett: hiába fürösztötte meg a sors az »emlékezet vizében«, csak a közös repülés boldogságát rögzítheti e mitologikus pillanatkép. Ikarosz története azoknak üzen, akik a pedagógiai kultúrát az iskolai cselekvések kollektivizálásában vélik egyedül megvalósulni, s eltekintenek a világ individuális értelmi megragadásának filozófiai erejétől és attól a hittől, hogy ez az erőfeszítés transzparenssé is tehető.”4

--

Jegyzetek

1 Corvinus Egyetem, Pszichológia és Pedagógia Tanszék

2 Zrinszky László: Neveléselmélet. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002. Pedagógus Könyvek.

3 László Ervin: Harmadik évezred. Veszélyek és esélyek. A Budapest Klub első jelentése. Új Paradigma Kiadó, Budapest, 1998. 55. old.

4 Forrás: Perjés István: Bukott mítoszok, bukott iskolák. Új Pedagógiai Szemle. 2003. február. In: Perjés István: Az iskola mítosza, Aula Kiadó, 2003. 34-35. o.