OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A békakirály
Archív
: Gyakorlat

A békakirály

Élt egyszer egy király; annak a legikesebb lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen. A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrűlombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre, leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta, ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre, legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni. Hát, ahogy ott sírdogál, egyszer csak azt mondja valaki: – Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle! – A királylány körülnézett, kereste, honnét jő a hang, de senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül. – Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? – kérdezte csodálkozva.
– De bizony én – felelte a béka. – Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet.
– Úgyse tudsz te azon segíteni! – sóhajtotta a királylány. – Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.
– No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg: mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat?
– Amit csak akarsz: irályi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is fejemről!
– Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az aranygolyócskádat.
– Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! – mondta örvendezve a királylány, magában azonban ezt gondolta: "Ugyan mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?
A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolat végére ért, máris előbukkant, szájában az aranygolyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé gurította. Annak nagyot dobbant a szíves az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta; fölkapta és elszaladt vele, ügyet sem vetett többet a békára. Az nagy brekegéssel kiáltotta utána: – Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te!
De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy kvakk! kvakk! meg: várj csak! várj csak! – a királylány dehogyis várta meg, örül, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccs-placcs, aztán – egy percnyi csend után – kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta: – Kis királylány, nyiss ajtót!
-– Neked szólnak – mondta a király –, eredj lányom, nézd meg, ki az.
A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egy arasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halott-halványan szaladt vissza az asztal mellé.
– Mi az, édes lányom? – kérdezte a király – mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?
– Jaj, dehogy, édesapám – felelte a királylány –, nem óriás az, csak egy rusnya béka.
– És mit akar tőled az a béka?
Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért cserébe a békának.
Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel és úgy rebegte:
– Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!
Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is bekiáltott:
Kis királylány,
Nyiss ajtót!
Elfeledted,
Mit ígértél
Tegnap künn a kút vizénél?
Kis királylány,
Nyiss ajtót!
Én vagyok itt,
Nem hallod?
Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a baja, hogy hallotta. Hát amikor az édesapja ráparancsolt:
– Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj, és engedd be!
A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. ott leült, és rákiáltott:
– Végy föl magad mellé!
A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt:
– Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!
Erre aztán, bárhogy utálkozott, mit tehetett? fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült, így szólt:
– Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk, ahogy megígérted.
Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak, nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a tányérjából, ivott a poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta: Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.
A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba! A király azonban haragosan ráncolta a homlokát:
– Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!
Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt:
– Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.
Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.
– Nesze, rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!
A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy takaros, szépszemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.
– Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadított a varázslattól – mondta. – Most aztán felelj, állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de hitestársadnak?
A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.
Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik.
Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.
A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyürészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében, amiért a gazdája megszabadult a varázslatból.
Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik, mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott:
Tengely törik, rúd szakad tán?
A hűséges Henrik meg azt felelte:
Egyiknek sincs baja, gazdám;
Csak a szívem pántja pattan:
Bánatomban rávonattam,
Mikor a kút vizében
Béka voltál a mélyben.
Még kétszer hallották útközben a reccsenést. A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj.
Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik szivéről.