OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Mit tudunk és mit nem tudunk a gyermekkorról?
2006. január 29.
: Háttér

Mit tudunk és mit nem tudunk a gyermekkorról?

Golnhofer Erzsébet és Szabolcs Éva új kötetéről

Az elmúlt évszázadban, melyről Ellen Kay azt jósolta, hogy a gyermek évszázada lesz, gyakran lehetett hallani a „legdrágább kincsünk a gyermek” szólást. A köztudatban élő gyermekkép lassanként darabjaira hullik, erősen átszíneződik, s miközben valamennyien evidenciának tekintjük azt a tényt, hogy a gyermek a jövő letéteményese, világszerte növekvő gondokról, a családi és az iskolai nevelés fokozódó nehézségeiről lehet hallani.

Golnhofer Erzsébet és Szabolcs Éva könyve arra vállalkozik, hogy áttekinti a gyermekkorra vonatkozó ismeretek és felfogások változásait. A 90-es évekre kialakult ugyanis egy olyan gyermekkortudomány, amely szakít a felnőtt elvárásokon és ideológiákon alapuló gyermek, illetve gyermekkor-értelmezésekkel. Kezdett megváltozni a helyzet, amelyben a gyerekkorral való foglalkozás szinte kizárólag a fejlődéslélektan előjoga volt, a téma fontos kutatás területévé vált a történettudománynak, az antropológiának, a szociológiának, a humán földrajznak. Ezt a rendkívül színes és folyamatosan változó életszakaszt történelmi és társadalmi kontextusban kell szemlélni, és csak ebben a komplex összefüggésrendszerben nyílik esélyünk arra, hogy reális képet alkossunk a mai gyerekekről, és megfelelő kapcsolatot tudjunk kialakítani velük.

A gyerek nem ragadható ki abból a gyorsan változó társadalmi, információs, technikai környezetből, amelyben szocializációja zajlik. A gyerekkor nem tűnt el, és nem halt meg, mint ahogyan ezt néhány kutató állítja, csak egyszerűen nem felel meg annak a középosztály által sugallt differenciálatlan képnek, amelynek alapján például a pedagógia megközelíti. Meggyőződésem, hogy a gyerekekkel adódó nevelési problémáink jelentős része éppen abból adódik, hogy lelkünk mélyén ragaszkodunk egy olyan ideálhoz, amelynek kialakulása idején egészen más szocializációs, kommunikációs környezetben zajlott a gyermekek felnőtté válása, s ezzel együtt azokkal a korábban beválni látszó módszerekkel közelítünk a ma gyerekeihez és fiataljaihoz, amelyekkel annak idején bennünket neveltek, illetve amelyek korábbi gyakorlatunkban beváltak.

A rendkívül tartalmas kötetből itt csupán egyetlen, az iskolai nevelés szempontjából különösen tanulságos gondolatot emelek ki: „A változó világban az új globalizációs kommunikációs formákból, a gyermekek fogyasztói státusából fakadóan sajátos gyermekkultúrák alakulnak ki, amelyek egyre inkább ellentmondanak az iskolai kultúrának (tananyagnak, tanulási folyamatoknak). Egyre inkább szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy az iskolák, különösen középfokon, egyre kevésbé jelentenek valódi életvilágot a diákok számára. E kultúráknak a megjelenését az iskolák belső világában egyre inkább megnehezíti, hogy a tanárok nem ismerik azokat, illetve nem alakult ki a pedagógusok körében olyan szakmai vélemény, amely segítené a megértésüket. A tanárok (a felnőttek képviselői) a diákok közötti kulturális szakadék a tanórai és a tanórán kívüli kommunikációt is korlátozza, s ez csökkenti a tanárok és a diákok együttműködésének az eredményességét. Nő a távolság a pedagógusok és a tanulók szociokulturális jellegzetességei között, ami alapvető forrása az iskolán belüli konfliktusoknak és az iskolai kudarcoknak.”

Golnhofer Erzsébet és Szabolcs Éva könyve pontos képet ad a nemzetközi gyermekkorkutatás aktuális eredményeiről, egyben a hazai gyerekkorkutatást tudományosan megalapozó munka. Reménykedünk abban, hogy megjelenése a hazai pedagógia gyakorlatát is megtermékenyítő, az iskoláskorú gyermekek valódi világát minél teljesebben feltáró vizsgálatok elindítását jelzi.

SzJ

Golnhofer Erzsébet – Szabolcs Éva:
Gyermekkor: nézőpontok, narratívák. Eötvös József Könyvkiadó, 2005. 122 p.