OFOE | Nyomtatóbarát oldal: „Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk...”
2006. október 23.
: Elmélet

„Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk, De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk”

Nemrégiben jelent meg a kiváló drámapedagógus és irodalomtanár, Debreczeni Tibor „Visszanéztem” (Academia Ludi et Artis Művészetpedagógiai Egyesület, 2006) című letehetetlen, regénynek is beillő önéletírása. Mondhatjuk, hogy könnyű neki lebilincselő életrajzi regényt írnia, hiszen élete, sorsa szorosan összefonódott a 20. századi eseménydús magyar történelemmel. (A kötet néhány, a szerző gyermek- és ifjúkoráról szóló, neveléstörténeti szempontból is tanulságos részlete elolvasható a Taní-tani című folyóirat 37. számában.)

Gyerekkorában a békeszerződések miatt kellett családjának ki (át)települnie a mai Ukrajnához tartozó Váriból. A kis magyar faluban, Anarcson egy hányattatott sorsú falusi tanító gyermekeként nevelődött, elszenvedte a világháborút, aktív részese volt az azt követő újjáéledésnek. A NÉKOSZ tagjaként magukkal sodorták a „fényes szellők”, hitt, reménykedett és csalódott, mint annyi más kortársa. Az ötvenes években sikerült törékeny egzisztenciát alapítania. Debrecenben, fiatal pedagógusként élte át az 1956-os forradalom eseményeit és annak leverését. Az 50. évfordulóra emlékezve ezúttal a forradalmi eseményekkel foglalkozó fejezetből közlünk néhány rövid részletet.

„Hatodik órám volt az első emeleti utcafrontos tanteremben. Talán harmadikosokkal. Az ablak nyitva, a Béke úti fák lombjai szinte behajoltak; fény a terem. Egyszer csak Kossuth-nóta hallatszik az utcáról. Felvonulók énekelnek. Fiatalok, egyetemisták, diákok. Transzparensek a kézben. Jelszavakat skandálnak. Nincs kétségem, a vagongyár felé tartanak. Már a pártház előtt elhatározták, hogy csatlakozásra szólítják fel a munkásokat. Hamarosan vége a műszaknak.

– Jönnek, lányok? – szólok az osztályhoz.

Persze, hogy jönnek. Máris le a lépcsőn, ki azt utcára, csatlakozunk. A vagyongyár előtt már sokaság, akik másfelől érkeztek. Sok a kéksapkás, fazekasos diák.

Lestük a rádió híreit, mi történik Pesten, s olvastuk a Néplapot, mi történik Debrecenben. Egyébként bent tartózkodtunk az iskolában. Ha nem is tanítottunk – a sztrájkhoz csatlakoztunk –, együtt voltunk a lányokkal, a zömük a kollégiumban lakott, közösen okoskodtunk, szólván a történésekről.

Apósom, aki tapasztalt férfiú, úgy véli, ennek a forradalomnak nem lesz jó vége, mert mi, miközben kinyilvánítjuk az ország semlegességét, tehetetlenül nézzük – mit is tehetnénk mást – mint dübörögnek végig éjjel-nappal a Kossuth utcán át Pest felé a szovjet harckocsizó alakulatok.

November 4-én hajnalban robbanásokra ébredünk, s arra, hogy dörömbölnek a kapun, a közeli laktanyából, amelyet megtámadtak a szovjetek, az ágyból kiugorva, ingben, gatyában, ablakokon át szökve, kiskatonák kérnek bebocsátást. És civil ruhát. Persze, hogy adunk.

November 4-én, vasárnap délelőtt csend van a városban, halotti csend, felmerészkedek a Nagytemplom előtti térre, a Nagyposta elé, ott áll kilőve az a magyar harckocsi, mely szimbolikusan kellett, hogy védje az állampolgárok pénzét, mellette egy szovjet harckocsi egy barátságos szovjet harcossal, aki kárpátaljai, beszél magyarul, s azt meséli, hogy őket azzal indították útnak, hogy a Szuezi-csatornához mennek az imperialisták ellen.”