OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Túlélési gyakorlat tanároknak
2007. június 19.
: Elmélet

Botos Réka

Túlélési gyakorlat tanároknak

– avagy milyen létjogosultsága van a reformoknak, és hogyan lehet „túlélni” őket –

Részletek

1. Bevezetés

Az oktatáspolitika fekete bárány. Mindenki tudja, hogy átszervezésre van szükség, de a reformok hallatán gyakran csak a leépítésre, az iskolák bezárására és összevonására tudunk asszociálni. Írásunkban szeretnénk egy kicsit más nézőpontból megvilágítani, milyen tényezői lehetnek annak, hogy a pedagógusok megbecsültsége, a pedagógustársadalom önmagáról alkotott képe megváltozott, és ez milyen mértékben segíti a (látszat?)reformok térnyerését. A tanulmány kitér arra is, hogy milyen gyakorlati megoldásokat, énvédő mechanizmusokat alkalmazhatnak a tanárok a veszélyeztetett helyzetben. Az elméleti háttérinformációkat egy pszichológussal folytatott beszélgetés kiemelt részletei szakítják meg, melyek gyakorlati tanácsokat is tartalmaznak.

2. A pedagógus szakma társadalmi presztízse

Hol vannak a régi szép idők? Amikor a vidéki tanító, a társadalmi hierarchia élén álló „gatyás ember” megkérdőjelezhetetlen volt: a közösség felettes énje, erkölcsi normaadó és pszichológus – egy komplex intézmény. A társadalmi megbecsültség sokrétű: meghatározza a tanárok saját magáról alkotott képe, az állami szféra viszonyulása az oktatáshoz (anyagi és szakmai oldalról egyaránt), valamint a társadalom egésze, melyben minden iskolapolgár (szülő, diák, igazgató és annak helyettese stb.) rendelkezik attitűddel, véleménnyel. Ezek szoros kölcsönhatásban állnak egymással, s önbeteljesítő jóslatként teljesítik szigorú küldetésüket: a köz véleménye hat az egyén magáról alkotott képére, és ezek a folyamatok egymást gerjesztve eredményezhetnek a pedagógusokról egy olyan negatív attitűdöt, mely lehetetlenné teszi a pedagógus pálya elismertségét, s ez természetesen hatással van az oktatás színvonalára is. Ez az ördögi kör visszájára is fordulhatna, a pozitív társadalmi elvárások, viszonyulások segíthetnék a pedagógustársadalom belső motivációjának, szakmai energiáinak megsokszorozását, mely magabiztosság motiváló lehet a nehéz helyzetek megoldásában, az ésszerű reformok megvalósításában.

A Kurt Lewin Alapítvány széles körű felmérést végzett az országban dolgozó pedagógusok között, melyben a kérdezetteknek egy képzeletbeli társadalmipresztízs-ranglétrán kellett elhelyezni magukat. Az elit szakmákhoz képest jóval lejjebb helyezték fontosságukat, ráadásul a tanárok közötti elismertség attól függött, hogy mennyire jó hírnevű iskolában tanít az illető. Tehát például az Apáczaiban tanító tanár úgy érezte, a társadalom jobban elismeri a munkáját, mint például egy gyógypedagógusét. Mindannyian tudjuk, aggodalomra ad okot, hogy ha a nem sikerlétesítményekben dolgozó és/vagy nem „egészséges” gyerekekkel foglalkozó tanárok nem érzik saját munkájuk fontosságát.

Mi vezethet odáig, hogy a tanárok saját társadalmi fontosságukról sincsenek meggyőződve?

A mai világban elsősorban a pénz a mérőeszköz. Ha pedig bizonyos emberek azt hiszik saját magukról, hogy az ő munkájuk ennyit (jelen esetben ilyen keveset) ér, akkor azt gondolják, hogy a munkájuk sem sokkal értékesebb, tehát ők maguk sem. Ez beindít egy negatív folyamatot. És most a pedagógiából kölcsönöznék egy szakkifejezést, ezt úgy hívják, hogy Pygmalion-effektus. Ha valakit mondjuk a társadalom értéktelennek állít be, ezt előbb-utóbb saját maga is elhiszi, és sajnos ennek megfelelően kezd el viselkedni, tehát a társadalom (vagy aki ezt elhiteti) joggal bólogathat, hogy lám-lám, megmondtam, tényleg értéktelen vagy, úgy is viselkedsz.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy az „áldozat”, jelen esetben a pedagógustársadalom is sokszor tehet az őt körülvevő kontextusról. A ’90-es évekre jellemző volt az a nem éppen szerencsés tendencia, mely a tanári szakma „felhígulásáig” vezetett: „aki nem tudja, tanítja…” – szól az unalomig emlegetett vicc. Sokan kényszerpályaként élték meg, hogy pedagógusok lettek, és ez a hozzáállás természetesen nem segített a saját magukról kialakított kép pozitívvá tételében. Mára – egyre inkább ismerve a tanári munka nehézségeit, buktatóit – úgy tűnik, újra hivatás lesz (lehet) a „kényszermunkából”, ami talán optimizmusra is okot adhat; igaz, hogy a tehetségvonzásnak vannak ennél jobb módszerei is (a már említett társadalmi presztízs, jövedelem stb.).

[...]

Tanulmányunk alapvetően a tanárok szemüvegén keresztül nézi a változásokat. Cél, hogy minél több jó tanár maradjon a pályán, illetve minél több leendő jó tanár tartsa fontos hivatásának a nebulók oktatását. Ám az, hogy milyen képességeket tekintünk a tanári pálya nélkülözhetetlen összetevőinek, kultúránként, koronként és iskolatípusként változhat. Számos elvárásnak kell megfelelnie egy pedagógusnak: a társadalmi normáknak, a munkaerőpiac aktuális trendjeinek, a kimeneti szabályozásnak, a fenntartónak, az iskola vezetőségének, a szülőknek, a munkaközösségnek, legnagyobb bíráinak, a diákoknak és természetesen a saját szakmai elvárásinak. Van-e prioritás ezen összetevők között?

Milyen tanári képességek segítik a problémák megoldását, a munkaerőpiacon való elhelyezkedést?

A tanárok általában nincsenek tisztában azzal, hogy olyan alapképességek vannak a birtokukban, melyek számos élethelyzetben és számos munkaterületen megkönnyíthetik a problémák megoldását. Egy jó tanár olyan kommunikációs készséggel bír, mely elengedhetetlen a mai világban, hiszen – többek között – azt tanítja diákjainak, mennyire fontos az, hogy hogyan tudja magát eladni: a mai elvárások nem mindig elégszenek meg a tartalommal, a forma is nagyon fontos. Szintén alapadottság az információk hatékony feldolgozása, rendszerezése és alkalmazása. És ugye manapság, az információrobbanás korában, nem elsősorban az információkat kell birtokolni, hanem a megszerzésükre való képességet. Ha a pedagógusok tisztában lennének azokkal a képességeikkel, melyek segítik a munkaerőpiacon való boldogulásukat, talán sokkal nagyobb magabiztossággal rendelkeznének, és ez azt is segítené, hogy nem éreznék magukat kiszolgáltatottnak, ez pedig akár az iskolai munkájukra is jótékony hatást gyakorolna.

Nehéz úgy dolgozni, hogy az elvárások esetlegesen kizárják egymás jelenlétét. A pedagógus egy komplex szerepet „játszik”, s mivel az ideális tanár szerepe még megírva sincsen, gyakran kerül szerepkonfliktusba, hiszen nem tudja, kinek is kéne elsősorban megfelelnie. A létszámleépítésnél elindulnak a találgatások, hogy milyen alapelvek mentén történik majd.

Milyen negatívumokkal kell megküzdenie az ötvenéves munkavállalóknak, pedagógusoknak?

Általános tendencia, hogy – főleg a középkorú vagy idősebb nők esetében – a munkáltatók nem tekintik értéknek a tapasztalatot, és valóban ez a generáció nem mindig rendelkezik azokkal a képességekkel (számítógépes vagy idegennyelv-ismeret), melyekre ma már a legtöbb munkahelyen szükség van.

Fontos lenne, hogy a munkavállalók saját belső motivációjuk által vezérelve is hangsúlyt fektessenek ezen képességek elsajátítására; ez szintén segítené, hogy ne csak a pedagógusi pályának legyenek kiszolgáltatva – miközben persze természetes, hogy a tanári pályát sokan hivatásnak tekintik, s nem azért dolgoznak itt, mert nem akadt jobb. Ám a már közhelyesen sokat emlegetett rohanó világban az a tendencia, hogy az ember nem feltétlenül egy munkahelyen, egy pályán dolgozza végig aktív életét.

Megfordítanám a kérdést: milyen előnyei vannak egy középkorú, ötvenes éveit taposó munkavállalónak, ha ráadásul még nő is?

Bár a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a munkáltatók és a munkaerőpiac egyre inkább tisztában van a középkorú munkavállalók előnyeivel, Magyarországon még mindig inkább a külcsín számít mérvadónak a belbecs helyett. Pedig például az ötven év körüli női munkavállaló már nagy valószínűséggel nem szül gyereket (nem esik ki a munkából), nem kell gyakran otthon maradnia, ha betegek a gyerekei, és jól tudja, hogy a mai munkaerőpiac nem sok jóval kecsegteti, ezért megfelelő motiválással a leghűségesebb és leghatékonyabb munkaerő válhat belőle. Ráadásul a középkorúak énképe fontos megerősítést kaphat a munkától, a munkatársaktól és a felettesektől egyaránt. Egyébként a tanári pályán sokszor hitelesebb lehet egy tapasztalt, ám az újdonságokra fogékony pedagógus; ugyanakkor az a gyakorlat, hogy a kevésbé motiváltabbakat a közalkalmazotti bértábla „visszatartja” a fejlődés igényétől, hiszen sokakat csak az anyagi javak motiválnak, így tulajdonképpen ebben a formában ez a rendszer inkább visszatartója, mint ösztönzője a minőségi oktatásnak. Azonban természetesen az is fontos, hogy megbecsüljék azokat, akik már régóta vannak a pályán, ehhez azonban kéne egy olyan belső és külső motiváció, ami nem engedi meg, hogy bekövetkezzen a kiégés.

Amit az emberi psziché igen nehezen tud feldolgozni, az a bizonytalanság. Veszélyeztetve érzik magukat a nyugdíjasok, középkorúak, kisgyermekesek, főiskolai vagy éppen egyetemi diplomával rendelkezők, a megszüntetésre kerülő tagozatok osztályfőnökei, egy kis túlzással talán az egyedülálló álló negyvenes férfiakon kívül mindenki – és valljuk be, ők vannak legkevésbé reprezentálva a magyar közoktatásban. Egyetlen szempontot hagytam ki a felsorolásból – szándékosan –, méghozzá a szakmait, hogy ki hogyan tanít és nevel. Merthogy ezt hogyan is lehet mérni? A kompetenciatesztekkel, az érettségi, illetve a szakmai vizsgák eredményeivel? Nem hiszem. A bizonytalanságnak ez az egyik oka: nem tudják a tanárok, hogy milyen elvek mentén „mérettetnek meg”. A beiskolázási mutatókkal való érvelés már nem tűnik túl meggyőzőnek, hiszen számtalan olyan iskolát is „fenyeget” az összevonás réme, melyben nem tátonganak üresen a tantermek. Milyen szakmai szempontok mérettetnek hát meg? Nem tudjuk a választ, de félő, hogy a reformok kitalálói sem.

A fenti írás – melyet a kiadó és a szerző engedélyével közlünk – részlet a RAABE Tanári LÉTkérdések 2007. júniusi kiegészítő kötetében megjelent tanulmányból.

A teljes cikk tartalma

  1. Bevezetés
  2. A pedagógus szakma társadalmi presztízse
  3. Közszféra, avagy „megéri”-e közalkalmazottnak lenni?
  4. Reformok és kiszolgáltatottság
  5. Mit jelent a minőségi oktatás?
  6. Tanárnak lenni életfogytig?
  7. Mit tegyünk, hogy biztonságban érezzük magunkat?