OFOE | Nyomtatóbarát oldal: És tényleg berúgtam...
2007. október 16.
: Elmélet

Federmayer Katalin

És tényleg berúgtam...

Nem akartam elmenni erre a tanári bulira, mert éreztem, baj lesz belőle. Hogy miért? A csuda se tudja, csak rettegtem, balsejtelmek gyötörtek, és előre láttam a vesztem – majd hagytam magam rábeszélni, és elmentem. A tévedések elkerülése végett gyorsan le kell szögeznem, nem vagyok alkoholfüggő. Tisztes középosztálybeli (szűkszoknya, magas sarkú cipő, szolid rúzs), kétgyermekes családanya vagyok – épp olyan, mint oly sokan mások, tanárok. Tehát elmentem és berúgtam. Én egyedül. A következő nap olyan lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy nem találtam a helyem, míg el nem mentem barátnőmhöz, hogy meggyónjak. Ő jót nevetett rajtam, és a várt, remélt feloldozást kis szeletkékben ki is osztogatta nekem. Van ilyen..., néha becsúszik..., nem ennek alapján ítélnek meg, hiszen mióta ott dolgozol, soha, senki nem tapasztalhatta, hogy... Elaltattam hát háborgó lelkem.

Csak pár nap múlva volt merszem újra elővenni félrelépésemet, hogy megpróbáljam megérteni, mi miért történt velem. Hiába boncolgattam múltamat, jelenemet, nem találtam rá magyarázatot. Ezért hát, talán nyomoromban, azt kezdtem boncolgatni, vajon nem a hely, helyzet teremtett-e bennem valami olyan elferdülést, ami magyarázhatná az esetet. A gondolatmenet nem is volt annyira hajánál fogva ráncigált, ugyanis már régebben észrevettem, hogy valahogy más vagyok az iskolában, a kollégáim között, mint „normális” esetben. Azon kezdtem tehát gondolkodni, hogyan is viselkedem az iskolában, a kollégáim között. És ekkor nyomasztó képek ugrottak be.

Értekezlet. A témája napok óta ott függ a tanári ajtaján – természetesen nem olvastam el. Épp csak annyira tudatosodott bennem, hogy lemondjam az aznapi magánórámat, és begyűjtsem az értekezlet alatt elvégzendő feladatokat. Ahogy az igazgató szóra emelkedik, én belezuhanok kedvenc tevékenységembe: összeszámolom a hiányzásokat, beirkálom az óráimat, stb. Néha, mikor feltűnő a csend, felkapom a fejem, bökdösöm a szomszédomat, hogy megtudjam, mi történt. Mivel semmi lényeges, újra visszasüllyedek. Aztán hozzám is eljut a jelenléti ív, aláírom, meg egy második ív, azt is aláírom, és folytatom a rubrikák szorgos töltögetését.

Csak az értekezlet végén tudom meg, hogy az a bizonyos második ív, amit aláírtam, a munkaköri leírásom volt. Elsápadok. Normális vagyok én? Csak úgy, olvasatlan aláírtam? Én, aki ötször átolvasok minden hivatalos papírt (ld. értve olvasási gyakorlat), és akkor sem merek semmit sem csinálni, sem aláírni, sem kidobni, hanem a hűtőre erősítem, hogy majd holnap, ha tisztább lesz a fejem, újra olvashassam. És most? Hová lett az óvatosság, a megfontoltság? Mint a nyomtató ló, teszem eszetlenül, amit elvárnak tőlem. Azt már magamnak sem merem bevallani, hogy valaha komoly szakszervezeti ambícióim voltak, és kardot rántottam a munkaadók önkénye, a munkavállalók tehetetlensége, tudatlansága miatt. Hát hová jutottam?

Egy gyerek bizonyítványába kell beírnom valamit. Belépek az iskolatitkár irodájába. Dúlt asztal, dúlt tekintet. Halkan köszönök, majd amennyire tőlem telik, halkan odalopódzom a szekrényhez – én tudom, mit hol találok, nem kell segítened, te csak végezd a fontos, nélkülözhetetlen munkádat! –, és matatni kezdek. Hirtelen elfelejtem, hányadikos az osztályom. Zavartan turkálok. Az évfolyamonként feszes glédába állított bizonyítványok, mint a dominó, éktelen robajjal leomlanak. Innentől kezdve egy Chaplin-filmjelenet zajlik le. Fél kezemmel megpróbálom feltartani a zubogást, zavart mosolyt röppentek az elmélyült munkájából felriasztott titkárnő felé, a lábammal közelebb halászom a már lepottyant bizonyítványokat. Mondjam tovább?

Röpgyűlés. Az igazgató bejelenti, indulni fog a következő igazgatóválasztáson is. Méltatja eddigi munkásságát, majd felszólít minket, hogy jobbító/kritikai észrevételeinket az e célra kikészített dobozba csak bízvást helyezzük el, mert (és itt idézek) „ő bírja a kritikát”. Hangosan felnevetek. Döbbent csend. Én felnézek (persze megint a naplóval babráltam), mindenki rám néz. Az igazgató feje, mint metronóm, idegesen billeg ide-oda, az enyém vörös, majd lila színekben úszkál. Hát ennyit a minőségi pótlékomról.

Hát normális vagyok én? Nem azért, mert viselkedésemmel romba döntöm nem létező karrieremet, hanem mert nem felnőtthöz méltó a viselkedésem.

És még sorolhatnám tovább a rémületes eseteket, melyek közös nevezője, hogy valamennyiben gyermeki és ostoba módon viselkedem. Úgy tűnik, amint belépek az iskola kapuján, egy hirtelen agymosás, elektrosokk hatása alatt elbutulok, és az egyébként normális felnőttből ügyefogyott gügye válik.

Mi lehet ennek az oka?

Mert mindenki butának tart (titkárnő, mérnök, anyuka-apuka, gyerek…), tehát buta vagyok.

Mert valami kollektív játékszabály azt diktálja, hogy én, a szellem embere, suta vagyok (Albatrosz) az evilági dolgokban.

Mert valami áldemokrácia, álegyenlőség folytán nem tisztázódott bennem az alá-, fölérendeltségi viszony, ezért nem tudom kezelni a munkahelyi hierarchiát.

Mert lenézem magamat és kollégáimat.

Mint kitetszik, a helyzet komplikált. Bonyolult pszichológiai ármány áldozata vagyok, melyet évtizedek óta szövöget a külvilág és a tanárok sajátos belvilága.

Az előbbit nem kívánnám részletezni, ismerjük nagyon is jól. Talán izgalmasabb azt megnéznünk, hogyan roncsoljuk mi magunkat.

Állandóan meg vagyunk sértve. Bánt minket a világ, a gyerekek, a szülők, ezért dúlva-fúlva motyogunk magunkban, mint az a bizonyos dühös malacka a mesében. Úgy érezzük, nem az érdemeinknek megfelelően bánnak velünk, lenéznek, kisemmiznek. És mi mit teszünk? Vagy hőbörgünk, vagy sunnyogunk. Egy biztos, nem felnőtthöz méltó, tudatos, higgadt érdekérvényesítéssel kezeljük dolgainkat.