OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Fapados közoktatás – nekünk így is jó?!
2007. november 28.
» Hozzászólások (8)
: Háttér

Fapados közoktatás – nekünk így is jó?!

Földes Petra

portréFöldes Petra vagyok. Negyvenkét éves, nő, tanár és mentálhigiénikus. Az iskola világát a nyolcvanas évek elején, a budapesti Fazekas gimnázium diákjaként kezdtem el nem-érteni, s itt szoktam rá, hogy a látszólagos evidenciákra rákérdezzek. Ezek után nem csoda, hogy tanárként vonzódom az alternatív pedagógiák és az állandó mozgásban lévő, reflektív műhelyek felé. Magam is igyekszem így működni, s legmeghatározóbb élményeim e tekintetben a Pannon (veszprémi) Egyetem gyakorlatorientált tanárképzésében való munkához, a hallgatókkal közös nagy rácsodálkozásokhoz kötődnek.
Szeretem, amikor az ablaktörlő először siklik végig az üvegen, amikor a motort lekapcsolva hirtelen szétárad a csönd, és nagyon szeretem az elsuhanó tájat fényképezni a száguldó vonat ablakából. Szeretem a jó kérdéseket, és azokat az embereket, akik nem akarnak azonnal válaszolni rá.

Hajnali hat lesz öt perc múlva, ülök a húgyszagú vonaton. Fapados egyetemi oktató indul a fapados kisváros fapados egyetemére. Hétről hétre izgalmas vállalkozás, s mindig megújuló várakozás: ezúttal vajon felforrva vagy összefagyva érkezem? (A fűtési rendszer mindkét verziót egyszerre is képes produkálni…) S a másik kedvenc játékom: a Velencei-tó táján kell megtippelni az érkezés várható idejét; a húszperces késés határozottan jó eredménynek számít a 100 km-es Budapest–Veszprém vonalon.

Ám ezúttal meglepően simán megy minden: Százhalombatta magasságában kezemben vadul kattogni kezd a fényképezőgép – pirkad a hőerőmű fölött. Gyönyörű! Figyelem az órát, s újabb kellemes meglepetés: csak 3-4 percet késünk. Már lassítunk, már halljuk a MÁV-szignált, már látjuk az állomás előtti parkolót. S már látjuk, ahogy ebben a pillanatban kihúz a buszvégállomásról a töküres (senki nem ült rajta!) helyi járat, ami csekély húszpercenként közlekedik...

Mindezt azért mondtam el, mert az itt jelzett közérzetnek megvan a pandanja is az emlékeim között. A ’90-es évek közepén, amikor barátnőmmel együtt nyaranta hét gyerekkel jártuk az országot, emlékszem, többször is rácsodálkoztunk, hogy közlekedni jó! A rendszerváltás szimbóluma volt számunkra akkor ez…

Azóta eltelt jó tíz (nem jó tíz) év. Valami elromlott, s innentől, ígérem, arról beszélek, hogyan láttam mindezt a saját szakmámban.

Kezdetben meglehetősen elkényeztetetten… A ’90-es évek elején, friss diplomával a zsebemben, kisgyermekes hobbipedagógusként pontosan azt csináltam, amihez kedvem volt. S akkoriban már simán meg lehetett találni azokat a programokat, amihez volt kedvem… Szerveződtek az alternatív műhelyek, indult a Rogers és Lauder Iskola, már működött az AKG. Több szakmai műhelyben is alkalmazták már a számítógép első interaktív, készségfejlesztő felhasználásaként a LOGO-pedagógiát… Bár még szamizdatban, de terjedni kezdtek Carl Rogers cikkei. Feltámadt, illetve különböző variánsokban újjászületett a Waldorf- a Montessori- és a Freinet-pedagógia. Volt miről olvasni, gondolkodni, vitázni. Pocakos-szoptatós-pelenkázós, alig-dolgozó óraadóként is értelmiséginek éreztem magamat, és alig vártam, hogy intenzívebben is bekapcsolódjak ebbe a vérkeringésbe. S amikor ’93-ban megkötöttem az első hosszabb időre szánt, normális munkaszerződésemet, nagyon komolyan azt hittem, hogy ezzel egy közös társadalmi akarat részévé válok. Ujjongott a plebejus lelkem: azt képzeltem, hogy az éppen akkor hatályba lépő új Közoktatási törvény szelleme szerint, most kezdődik a közoktatás minden intézményre kiterjedő, alulról történő, mindent átható megújítása! Akkor, egy frissen szerveződő zeneművészeti szakközépiskola közismereti tagozatán, abszolút a miénk volt a pálya. Ráadásul a művészeti iskolákban nem kötelező érettségi tárgy a matematika, így a kimeneti kényszer nyomása nélkül készíthettem el a saját helyi tantervemet! Bár közben történt valami a színfalak mögött (elkapott fojtott mondatok különböző irodákban, egyre gyakoribb önkormányzati raportok, adminisztrációs ellenőrzés), nem különösképpen zavartattam magam, minthogy alulról akartam megváltani a világot éppen. A tanév végeztével azután a program két gazdájának mennie kellett (innentől más vezette a frissen gründolt intézményt), s jobbnak láttam, ha velük együtt én is távozom. Az állami közoktatással való próbálkozásom, s az alulról építkezésbe vetett hitem ezen a ponton véget ért…

Valószínűleg nem vagyok egyedül, aki igyekezett odatenni a kompetenciáját (vagy csak lelkesedését) a szárnyait próbálgató új állami közoktatásba, majd eszeveszett tempóban az alternatív iskolák világába menekült. Egy kicsit mindig sajnáltam ezt, a plebejus lelkem megengedhetetlen elitizmusnak tartotta, a szakmai minőség iránti igényem kielégítésére viszont nem láttam más megoldást. S hogy ezek után két kiváló alternatív iskola és szellemi műhely sem volt elég?

Igen, onnan nézve, ahol most tartunk, sajnálom, sőt szégyellem magam. Bánom, hogy amint átláttam (legalábbis a magam szintjén) az anomáliákat, fásultan kiszálltam az egészből. No, azért a gyerekeimet még beírattam a legjobb helyekre, s a magam számára is megtaláltam a zsíros megbízásokat. Csak a lelkem nem volt ott többé, legalábbis átmenetileg, éveken át. Persze nem vitatom, az én lelkem a legkevésbé sem izgalmas abban a pillanatban, amikor közoktatásunk ontja a funkcionális analfabétákat, amikor megtörténik, hogy gyerekeknek szeptemberben nincs hová iskolába menniük, amikor szülői szervezetek tanárellenes cikkekkel bombázzák a sajtót (és fordítva). De talán mégis akadhat némi tanulság, némi adalék a súlyos ködként ránk telepedett, s messze személyemen túlmutató amorális állapotok megértéséhez…

Talán egyszer majd (igen, mert most érzek felelősséget…) megpróbálkozom egy tisztességes elemzéssel is. Most azonban jobban esik néhány metaforikus történet…

Barátnőm nálam tíz évvel idősebb, világ életében tanár volt. Úgy 2000-2001 táján járhatunk, hét-nyolc évvel a Közoktatási törvény életbe lépése után. Kétségbeesetten és sürgetően hív fel: „Petra, te értesz a Közoktatási törvényhez?” No, nem hirtelen támadt szakmai ambíció vezérli: a gyermekének támadt konfliktusa az iskolában… Igen, én „értek a Közoktatási törvényhez” (a little bit). Miért tanultam meg? Ti miért nem tanuljátok meg? Mit tehetek azért, hogy végre megérezzétek a saját felelősségeteket? Írtam néhány cikket. Még mennyit írjak? Soha, egyetlen „gyakorló pedagógus” nem reagált az írásaimra (szóban, személyesen sem). Eléggé kiábrándító a szakmáról töprengeni, meggyőző érveket találni, metaforákba beleszeretni, miközben tudom, hogy a cikkem nem jut el a közönségéhez. A tanárok, akiknek szánom, akikhez beszélek, nem olvasnak pedagógiai folyóiratot. A szakmai elit saját magát szórakoztatja az elemzésekkel, esszékkel, tanulmányokkal. Egy idő után nép nélküli plebejus népvezérnek éreztem magam, így pedig nehéz a hitet a végtelenségig fenntartani… (Az egyetlen üdítő kivételt köszönöm Neked, Sulifon!)

’97 és 2002 között dolgoztam a Zöld Kakas Líceumban, más iskolából kipörgött, beilleszkedni képtelen fiatalokkal. Mára közülük többen diplomások, az egyik volt tanítványom a kollégám lett. Siker? Bizonyos értelemben feltétlenül, főleg, ha az ember átmenetileg elfelejt ránézni rendszer egészére. De ne felejtsük: ha egy drop-out iskolából sikeres egyetemi hallgatók kerülnek ki, az egyszerre az őket felkaroló iskola pedagógiai sikere, ám egyúttal a „normál” közoktatás szégyene is. Minden gyereknek joga lenne a neki megfelelő tanuláshoz – az ingyenes, állami fenntartású közoktatásban! Azóta sem akarom elfogadni, hogy csak rendszeren kívül lehet normálisnak lenni. Ezért vittem el a tapasztalataimat először „pihenni”, később pedig a tanárképzésbe; hátha a tanárjelölteken keresztül sikerül a közoktatásba némi normalitást visszacsepegtetni. (A saját gyerekeimet ugyanakkor egy alapítványi fenntartású, alternatív iskola biztonságában helyeztem el…)

Vagyis nem tudok koherens lenni.

Roma kolléganőmmel antidiszkriminációs tréninget tartunk, a részt vevő cigány kisebbségi önkormányzati aktivisták imádnak minket. Jogi ismeretekkel és készségfejlesztő gyakorlatokkal segítjük őket, hogy az iskolai integráció folyamatát helyi szinten képesek legyenek előmozdítani. A harmadik napon, a nagy, kerek asztal körül már tényleg intim, összetartó társaság ül, lassan vége a képzésnek, hazafelé készülünk, a partnerekről, családról beszélgetünk. Az egyik csoporttag felénk fordul: „És ti hova járatjátok a gyerekeket?” „Az elitbe” – válaszoljuk nevetve, és nevetnek ők is, és tovább imádjuk egymást…

Nem tudok koherens lenni, pedig szeretnék.

Tudom, hogy a mondandóm értékes, hasznos a tanárjelöltek számára. Tudom, hogy „működnek” a módszereim. Tudom, hogy sokat tanulnak tőlem (már, amikor taníthatok, de ez egy másik történet…). Mégsem tudok koherens lenni. Mert egy olyan intézményben való munkára készítem őket, amiben való létezéstől minden porcikám berzenkedik. Mert nekifutottunk bár, hogy átalakítsuk, de elfelejtettük újradefiniálni az iskolát. Mert az új, szabad közoktatásunk elmúlt 14 évéből 12-13 évet, a teljes iskoláskort ebben az érában eltöltő, most másodéves tanárjelöltek között egy sincs, aki részt vett volna a középiskolában csapatépítő nyitótáboron, aki látott volna egyéni feladatokra épülő csoportmunkát, aki dolgozott volna tanítási projektben (de, mégis, az egyik hallgató most tért haza Németországból…). A hallgatók saját iskolai tapasztalatainak tükrében az látszik, hogy közoktatásunk hétköznapi valóságában az elmúlt 14 évben nem történt semmi! A tanárok frontális módszerrel tanítják a tananyagot, méghozzá a húsz évvel ezelőtt nyomtatott bizonyítványban szereplő tantárgyak neve alatt. A tananyag maga a jól bevált tankönyv szövegével egyenlő. A diákok aktivitása kimerül abban, hogy a táblánál felelnek, témazáró dolgozatot írnak, s mert a frontális magyarázat nem mindig köti le őket eléggé, a rossz magatartás miatt néha röpdolgozatot is. Mindezt azonban egy roppant sokszínű iskolaszerkezetben teszik: egy huszonöt fős szemináriumi csoportban nem volt két hallgató, aki ugyanolyan struktúrájú (fenntartó, évfolyamok száma, tagozat) intézményben érettségizett volna! Ezt sikerült tehát: létrehoztunk egy átláthatatlan és átjárhatatlan iskolaszerkezetet, jobbára ad hoc alapon és az intézmények rövid távú, gazdasági megfontolásai mentén. Egyes hallgatók középiskolai pályafutása alatt az intézményük többször is átalakult úgy, hogy a tartalom és a forma mindeközben mit sem változott. S nekem el kellene hinnem, hogy ezek után, ebbe a közegbe visszatérve, az én tanítványom képes lesz szánalmasan sztatikus ismeretforrás helyett élő szocializációs ágensként viselkedni?

Sajnos nem hiszem el. S éppen ezért itt az ideje, hogy összeszedjük magunkat. Mert a közoktatás hatalmas dinoszaurusza meglehetősen nehezen mozduló rendszer, s most csak törvényi szabályzók erejével rángatják, még ha olykor jó irányba is, de hirtelen, követhetetlen, elrajzolt impulzusokkal, megfelelő szakmai oltalom, iránymutatás, segítség nélkül. Sokan vagyunk, akik a mozdíthatatlanság tehetetlenségéből kimenekültünk az elitbe, kimenekültünk az alternativitásba. S bár azon a helyen tisztességesen tettük a dolgunkat, valljuk be, beletörődtünk, hogy mindez csekély hatással bír. Valójában magára hagytuk a szánalmasan zötyögő, fapados közoktatást. Ha azt akarjuk, hogy tíz és húsz és száz év múlva ne ez a dal legyen, most dolgunk van itt. Akár az NFT2 hatalmas forrásainak ésszerű és szakszerű! felhasználását, akár a komoly társadalmi kérdéseket érintő aktuális problémák (kisiskolák, társulások, szabad iskolaválasztás, szegregáció és integráció) társadalmi megvitatását tekintjük, az aktív szerepvállalás, s a valódi, tartalmas, társadalmilag releváns szakmai viták lefolytatása és ütőképes megjelenítése, a közoktatás tartalmi átalakítására vonatkozó szakmai stratégia megalkotása nem halasztható tovább.

Földes Petra