OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Anna története
2007. november 30.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

Hodor Julianna

Anna története

Nehéz kenyér a pedagógusé...

Ez a történet eredetileg a „Mint arcokon a ráncok” blogon jelent meg. Köszönjük Hodor Juliannának, hogy rendelkezésünkre bocsátotta az írást.

Húsz éve dolgoztam egy szakközépiskolában mint matematika-fizika szakos tanár. Osztályfőnöke voltam egy különösen szorgalmas, egymást segítő közösségnek. A történet szereplője, Anna ebbe az osztályba járt.

Már az első napokban, hetekben felfigyeltem rá. Öltözködése igen feltűnő volt. Mindig feketében járt, körmét, haját, szemét feketére festette. A derekán mindig egy fekete kendő lógott. Azonban nem csak külseje volt különleges, hanem magas színvonalú tárgyi tudásával, kiemelkedő képességeivel is felhívta magára a figyelmet. Ezek mellett azonban cinikus magatartása, lekezelő modora, túlzott önérzetessége még feltűnőbb volt. Mindenkivel éreztette önállóságát, "felsőbbrendűségét". Barátokat nem talált az osztályban, határozottan közölte is bizonyos esetekben, hogy senkire sincs szüksége.

A róla kialakult összképet teljesebbé tette az édesanyjával folytatott beszélgetésem. Az első szülői értekezlet végén megkeresett az édesanya, aki akkor postai kézbesítőként dolgozott. Amikor Anna tudását, képességeit dicsértem, így válaszolt:

„Hát nem is tudom, miért lett ilyen okos ez a gyerek. A férjem is csak egy állatgondozó. Pedig már az általános iskolában is nagyon dicsérték a lányomat. Azt hiszem, orvos akar lenni, azért jött ebbe az iskolába. De ezt ő jobban tudja, mi nem értünk hozzá.”

Az anya szavai nem a szokásos szülő-gyermek viszonyt tükrözték, bár ez a fordított tisztelet némileg megmagyarázta Anna rendkívüli önérzetét. Úgy gondolom, hogy az édesanya felismerte gyermeke rendkívüli (a szülőkét jóval meghaladó) képességeit, intelligenciáját, és helyesen döntött, amikor teljes mértékben rábízta életének alakítását.

Anna a későbbiekben is különleges helyzetet foglalt el az osztályban. Mintha idősebb lett volna társainál. Érettebben, felnőttesebben viselkedett. Szívesen segített az osztálytársainak, ha valamilyen tanulmányi problémáról volt szó. Segített a házi feladatok elkészítésében, elmagyarázta a nehezebb tételeket, sőt még súgni is hajlandó volt. Azonban érzelmi kapcsolatot sem társaival, sem tanáraival nem létesített, minden ilyen irányú közeledést elutasított. Ezt a többiek elfogadták.

A kilencedik évfolyam második felében súlyos egészségi gondjai voltak. Sokáig erős derékfájással járt iskolába, majd gerincműtéten esett át, sokat hiányzott. Meglepett, hogy édesanyja mennyi önállóságot biztosít neki. Az orvosi vizsgálatokra alig kísérte el, az eredményekről, a betegség lehetséges következményeiről, a kezelésekről gyakran utólag, lányától értesült. Anna tanulmányi eredménye alig romlott, pedig sok egyéb tevékenységet is végzett. Újságkihordást vállalt, egy ifjúsági lapnál végzett újságírói, szerkesztői feladatokat. Mikor érdeklődtem, hogy mire gyűjt azt felelte, hogy a jövőjére, s a további kérdések elől elzárkózott. Ezek megerősítették abban, hogy ő magasan a többiek felett áll.

A tizedik évfolyam elején meglepő dolog történt. Anna segítséget kért. Szeptemberben tankönyvsegélyt osztottunk ki. Mivel a szülők keresetét nem tartottuk nyilván, ezért a tanulóknak kellett a segélyre jelentkezni, s a jogosultság mértékét az osztályfőnök állapította meg. Arra kértem a jelentkezőket, hogy mondják el a kérés okát négyszemközt. Anna jött utoljára. Igen rövid volt az indoklás:

„Apám elitta a libák árát, és most nincs pénzünk könyvekre.”

A segélyt természetesen megkapta. Megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve erről beszélgetni velem. A válasz meglepett, mert eddigi kapcsolatteremtő közeledésemet mindig visszautasította: „Most nincs időm, de majd egyszer…”

Az „egyszer” végül bekövetkezett. Egyik hétfőn feltűnően fáradtan jött iskolába. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinált a hétvégén, mi okozza látható fáradtságát. Kicsit gondolkodott, és rövid, meglepő választ adott: „Kihívtam a rendőrséget.” Megkértem, hogy komolyan beszéljen velem, mire ő azt felelte, mondjam meg, mikor érek rá, mert ez hosszú. Megállapodtunk abban, hogy aznap délután megkeres. Így is történt. Nem kellett kérdezgetni, magától mesélt.

„Mióta az eszemet tudom, az apám iszik. Nem bánt minket, anyut sem bántotta soha. Csak nekünk soha nem volt rendes családunk. Pedig a húgom meg én úgy szeretnénk élni, mint a többi gyerek. Már az óvodában sem volt az igazi. Soha nem voltak valódi barátaim. Nem is játszottam senkivel. Mindig leültem a sarokba egy könyvvel és olvastam. (No, persze lehet, hogy fejjel lefelé tartottam…) Egyszerűen kiközösítettem magamat. Sokszor apám jött értem, a kocsmáig kísért, onnan már én is hazataláltam. No, persze… Az iskolában már jobb volt. Lassan rájöttem, hogy nem mindenki így él. Van, ahol az apa nem iszik, a gyerekek meg nem hallják, hogy a szüleik állandóan veszekednek. Aztán elkezdtem álmodozni. Egy fantáziavilágot építettem fel magamnak, ahol nincs veszekedés, kiabálás, ahol nem kell a gyereknek félni. Sokszor az iskolában azon vettem magam észre, hogy nem is figyelek oda, hanem az én kis külön világomban vagyok. Olyan is volt, hogy felelés után nem tudtam, hogy mit kérdeztek, mit mondtam, és a végén mégis ötöst kaptam. Azt hiszem, ekkor ijedtem meg, hogy megbolondulok. Figyeltem magam, és tudatosan ki akartam szabadulni ebből. Aztán sikerült is. Egyedül! Most már a fantáziámat egészen másképp mozgatom. Egy fantáziajáték-körbe járok, ahol történelmi játékokat játszunk, és ez jó.”

Nem tudtam megállni, aggodalmamat fejeztem ki a fantáziajáték-kör miatt, illetve a tanulás fontosságát hangsúlyoztam, elfelejtve az egész párbeszéd kiindulópontját. Természetesen ezzel a beszélgetés lezárult, Anna elment, elfoglaltságára hivatkozva. Úgy éreztem, hogy valamit elrontottam, befejezetlen maradt az egész, pedig mint tanár, helyesen cselekedtem (?). Nem tudtam, mit tegyek, nem kezdeményeztem a beszélgetés folytatását. Néhány nap múlva a tanuló ismételten megkeresett, és befejezte a történetet.

„Szóval a múltkor nem mondtam de apám berúgott, mert megkapott valami pénzt a libákért. Anyuval valami apróságon, nem a pénzen, összevesztek. Anyu felment a padlásra, és felhúzta maga után a létrát. Azt hittem, fel akarja akasztani magát, de lekiabált, hogy felgyújtja a házat. Apám üvöltött, a húgom csak bőgött, én meg nem tudtam, mit csináljak. Azután felültem a biciklire, és kihívtam a rendőröket. Persze azt hitték, hogy anyu részeg. Pedig csak „kivolt” idegileg. No, mindegy. Aztán anyut lecsalták a padlásról, jegyzőkönyvet vettek fel, és elmentek. Apám többet nem szólt hozzám szombaton. Aztán másnap, mintha misem történt volna…”

Ezután még tovább beszélt. Elmondta, hogy az egész rokonsága ilyen, nem sok segítségre számíthat. A húgát is tulajdonképpen ő neveli. Minden pénzt, amit kapnak, vagy keresnek, egy betétkönyvben gyűjtik, mert a továbbtanulásukat a szüleik nem fogják anyagilag bírni. Talán az egyik nagymama lehet a támasza, de ő sajnos már öreg, és nem nagyon érti meg a problémáit, különben is beteg, van elég gondja. A beszélgetés végén úgy tűnt, Anna megkönnyebbült. Megállapodtunk, hogy ha megint gondjai lesznek, újra elbeszélgetünk. Jó néhány ilyen beszélgetés lezajlott közöttünk, amíg az osztályfőnöke voltam.

Anna igen jó képességű, intelligens lány volt. A meglehetősen negatív családi környezet ellenére viselkedése nem vált az iskolai környezet számára teljesen elfogadhatatlanná. Továbbtanulása érdekében hatalmas terheket vállalt magára, melyeknek elviselését a kamaszkor egyéb problémái tovább nehezítettek. Érezte, hogy gondjait valakivel meg kell osztania. Mint osztályfőnök csak arra voltam képes, hogy empátiával forduljak felé, meghallgassam. A meghallgatás eredményének tekintettem, hogy Anna képessé vált arra, hogy az események és gondolatai, elmondásával megszabaduljon szorongásaitól. Azonban a négy gimnáziumi éve alatt végig megmaradt a társaitól való különállása. Nehezen barátkozott, befelé forduló, talán kissé önteltnek tűnő magatartása miatt sokak számára ellenszenvessé vált. Különc volt. A tanáriban is sokszor kellett megvédenem, legtöbbször sikertelenül. Kollégáim emlékeiben róla még ma is, a beilleszkedni nem tudó, renitens tanuló negatív képe él. A vele folytatott beszélgetések során gyakran késztetést éreztem, hogy olyan hasznos tanácsokat adjak, melyekkel minden gondját megoldhatja, illetve legszívesebben magam oldottam volna meg minden problémát. Szerettem volna megváltoztatni. Mivel természetesen ez lehetetlen volt, folyamatosan lelkiismeret furdalást éreztem, hiszen úgy véltem, hogy egy segítséget kérő tanulót nem tudtam támogatni, illetve nem éreztem, hogy az iránymutatás nélküli meghallgatás segítség lenne. Folyton aggódtam, szorongtam, és féltem a beszélgetésektől. Valójában zavarba hozott, az egyenrangú kapcsolat. Át kellett lépnem a hagyományos pedagógus szerepből a segítő szerepébe. Ezt akkor ösztönösen, tudatosság nélkül tettem, s ez okozta a folytonos bizonytalanságomat.

Anna az óta leérettségizett, néha telefonon, e-mail-ben megkeres. Beszélgetéseinkről nincsenek kellemetlen emlékei, elmondása szerint a legnagyobb gondja az volt, hogy nem talált igazi barátokat. Jelenleg főiskolai hallgató, és dolgozik.

Siker? Nehéz kenyér a pedagógusé…