OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Móra Ferenc: A kalcinált szóda
2008. január 29.
» Hozzászólások (1)
: Elmélet

Móra Ferenc: A kalcinált szóda

Móra Ferenc egy tanéven át tanító is volt. Ez az élmény olyan igazságok megfogalmazására ösztönözte, amelyek napjainkban, amikor a pedagógustársadalom (és általában a felnőttek) gyakorta teljesen reménytelennek vélik a tanulók motiválását az iskolai munkára, a tanulásra, rendkívül tanulságosak. Az osztály, ahol élményeit szerezte, a mai szakiskolákra emlékeztet. És megjelenik a korabeli „minőségbiztosítást” ellátni hivatott tanfelügyelő is...

 

Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.

Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rám fért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.)

Mindig kegyeltje voltam a sorsnak s mint szolid és jóerkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítóknak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig és azért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.

– Közismeretet fog tanítani – mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugovics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.

– Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! – adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus és nekem mindmáig igaz jó barátom.

– Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! – mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legfőbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz.

Húsz esztendő távlatából visszanézve a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az istennek embert teremteni ebből a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.

Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott és minden bűnök között a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a test-lelki elhagyatottságnak, a magától ívaló és tenyészeti durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatalúrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.

Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismeret”-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna.

Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra:

– No, olvasd!

A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsiláltnak és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.

– Milyen inas vagy te, fiam?

– Szabóinas.

Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak! Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud!

Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar ember a király”. Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buflifejű kamaszt. Mocskos fehér kötője, a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.

– Miről olvastunk most, fiam?

– A királrul.

– Mit olvastunk róla?

– Nem tom.

– Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király?

– A királ? A királ az királ. Az nem embör.

– Nem? Hát mi a csuda?

– A királ? A királ, az csak egy katona.

Már most azt is mondjam neki, hogy „szamár vagy fiam”? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál.

A pragmatica sanctiótól is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.

– No fiam – simogattam ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből -, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?

Szelíd képű, csendes jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:

– A... a ticáról.

– Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica?

– Vagy izé... a cicáról.

– Mi a mesterséges? – emeltem föl az állát.

– Pék vagyok.

– Hány órakor feküdtél le az éjszaka?

– Háromkor.

– Mikor keltél fel?

– Fél hétkor.

– Mikor fekszel le ma?

– Megint háromkor.

– No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra és aludj egyet hét óráig.

Mégis azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jóisten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy tizenegyéves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik: és máig se teszek szemrehányást érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelidítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.

Az ám, csakhogy a jutában nincs vizsga, az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért.

Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kisinasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendjén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos és leszamarazzon az inasaimon keresztül.

Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Aladdint és a xaxa barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. de így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.

A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagyemberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz nagyhasú őmagasságának semmi köze.

– Derék gyerek vagy – veregettem meg a fiú ragadós képét.

– Szamár vagy – harsogott le ránk a tekintély a katedráról. – Miért írtad a májust m-mel? Még azt sem tudod, hogy a szemelvényeket nagy betűvel írják?

Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrottam. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele!

Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.

– Te tudod, mi az a kalcinált szóda? Ugye? – néztem rá erősen.

A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt.

– Tudom. Az az erős szóda.

– Úgy van – bólintottam rá. – Hát mi csinálnak abból az erős szódából?

Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.

– Spirituszt.

– Bravó – hajolt előre a katedráról a nagyember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.

Erre aztán egészen vérszemet kaptam.

– No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. 2... számmal írd a kettőt, te kófic.

– Na tovább, ahogy következik!

– D...

– A számot is mellé, ahogy következik!

– D3 E4 F5 G6...

– Elég, mehetsz a helyedre – vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.

A csatát megnyertem. A nagyember lejött a katedráról és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.

– Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járom inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen műkedvelést még nem tapasztaltam.

Szerényen meghajoltam és minden érdemet az inaskora hárítottam.

– Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.

– Nem, nem kérem – tiltakozott a vizsgabiztosom –, higgye el, a tálentom teszi az egészet.

Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, és mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. de mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztették el bennem.

Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra.