OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Az idegen: Találkozásom cigány gyerekekkel
2008. április 16.
» Hozzászólások (74)
: Háttér

Az idegen

Találkozásom cigány gyerekekkel

Peer Krisztina

Peer Krisztina vagyok. Nem tanár egy iskolában. Pedig gyerekkoromban annak készültem, még azután, hogy a zöldséges pályáról letettem.
Egy általános iskolában dolgozom, ahol a három éve bevezetett magatartásmódosító modellprogram szakmai koordinációját végzem. Fiatal vagyok, és nő. Ez most nem válik előnyömre, de próbálkozom.

Közel érzem magamhoz a cigány kultúrát. Valami olyat közvetít, amiben otthonosan érzem magam. Idővel azt vettem észre, valahogy mindig a cigánysággal foglalkozom: az egyetemi dolgozataimban, az utcán, a médiában és a munkámban is. Szeretek közöttük lenni.

„Koszos pohárból inni, de mindig elfogadni valamit”

Nem is tudom, mikor volt először, hogy megérintett valami, mert még a gyerekkori cigány szomszédaimmal sem töltöttem olyan sok időt. Ráadásul egyszer úgy pofon vágott egy fiú kislány koromban, hogy eleredt az orrom vére, egyszerre sírtam és nevettem. Aztán máskor, még valláspróbálgatós időszakomban, a templomba menet leszállítottak a bicajomról, és a fülbevalómat követelték. Rövid hajam miatt fiúnak néztek, ezért elengedtek, de segített a hazugság is, hogy bizsu az ékszerem. Ez lenne a cigány „rafkóság”? Mert ha igen, akkor tetszik. Akkor tetszett.

A főiskolán aztán találkoztam egy cigány fiúval, akivel barátságot kötöttem. Ő sokat segített nekem megérteni szokásaikat, életüket. Toborzott nekem kísérleti alanyokat a vizsgálataimhoz (általános pszichológiai műhelymunka: fájdalomtűrés és fájdalomkifejezés, személyiségpszichológiai műhelymunka: Lépésről lépésre iskolai program bemutatása), többször elhívtam aktuális munkahelyemre beszélgetni a cigányságról, a cigány családokról és az általunk felállított „problematikájukról”. Számított, hogy értelmiségi.

A főiskola után több helyen dolgoztam: családot gondoztam gyerekjóléti szolgálatban, ahol a cigány családok nálam kötöttek ki, azaz egy nagy klán, mindenki mindenkinek a rokona alapon. Szerettem hozzájuk járni, bepillantani a világukba, együtt enni velük. Ez nagyon fontos volt, még akkor is, ha a szörnyű lakáskörülmények miatt olyan kosz volt, hogy a táskám sem szívesen tettem le. Koszos pohárból inni, de mindig elfogadni valamit. És ez nemcsak nekik volt fontos! Minden látogatáskor az egész család megjelent, körülvett, részt vett… Ha a rendszer elvárásait nézem, nem is voltam „jó gyermekvédő”.

Aztán egy alapítványnál három évig csoportokat vezettem iskolákban, ahol szintén többször találkoztam cigány gyerekekkel. Így ismertem meg az iskolát, ahol két évig dolgoztam családi kapcsolattartóként, ettől a tanévtől pedig programkoordinátorként.

Újratanítás

Sok a cigány gyerek, de ezt papírra nem szívesen írjuk le, nem is szabad, hiszen akkor az már szegregáció. De hát mi tettük azzá! Mindenhonnan kicsapott, kudarcok sorozatát átélt gyerekek ők, akik már a negyedik-ötödik iskolájukat tapossák, bőven „ellátva” magatartási, érzelmi és tanulási zavarokkal.

De ki mondja, hogy ezek valóban léteznek, és nemcsak mi címkézünk, gyártunk papírokat, mert így sokkal könnyebb elviselni őket, eltávolítani, ha már csak a bajt okozzák? Ha mi, pedagógusok, tehetetlenek vagyunk? Sajnos léteznek még ilyen „gyűjtőhelyek”.

Ezért vezettünk be egy amerikai modellprogramot, amely érzelmi és viselkedészavaros, magatartásproblémás gyermekeknek segít szociális készségeik újratanításában (re-edukáció). A filozófiája, hogy a viselkedés tanult, így meg is lehet azt változtatni. Néhány év eltelte után a gyerekek lehetőség szerint visszatérnek a „normál oktatási rendszerbe”. Sajnálom, hogy erre egyáltalán szükség van. De van.

Szóval velük töltöm a napjaim egy részét, órákat látogatok, szabadidős programot szervezek, egyéni és csoportos foglalkozásokat (élménypedagógia) tartok.

Amikor idekerültem dolgozni, alig volt olyan gyerek, aki ne próbálkozott volna a határfeszegetéssel: a tegezéssel a fiatal korom miatt, a külsőmre tett megjegyzésekkel, hogy zavarba hozzanak, a cigány-magyar kérdés boncolgatásával. Mint nőnek, különösen nehéz helyzetem volt/van, naponta kell a családi normák ellenében tiszteletet elérnem náluk. Sokszor megizzasztottak és hoztak zavarba, de ezt soha nem lepleztem. Nem titkoltam, hogy ez kellemetlen, bánt, s hogy adott esetben mit gondolok egyes helyzetekről.

Szeretem, ha egy gyerek egyenrangúnak érzi magát mellettem. Ez okoz is némi konfliktust akkor, amikor tanórákat látogatok… Azt tapasztalom, hogy még mindig nehezen fogadjuk el, ha egy gyereknek igaza van. Nem mindig vesszük észre, mennyire tudjuk őket bántani megjegyzéseinkkel. Talán éppen ezért élem ismételten identitáskrízisem: pszichológusnak lenni pedagógusok között (úgy, hogy elengedhetetlen, kicsit tanár is legyek). És hogyan is vethetném össze ezt azzal, milyen lehet cigánynak lenni nem cigányok között…

Nem feledkezem el azokról a gyerekekről sem az iskolában, akik pusztán azért, mert nem cigányok, állandó harcot vívnak a túlélésért. Hiszen itt ők a kisebbség. Így ez a természetes. Emellett minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik nap mint nap türelemmel és szeretettel fordulnak a diákok felé, értik őket és beszélnek a nyelvükön. Azt tudják nyújtani, amit korábban nem tapasztaltak. Mikor jut eszünkbe csak azért felhívni egy szülőt, hogy elmeséljük: a gyermeke ma szépen teljesített, ma már az ötből három órán dolgozott, ma nem bántott senkit… A legapróbb (látszólag jelentéktelen) pozitív visszajelzés is segíti a családot abban, hogy tegyen egy lépést azon a hídon, ami köztük és az iskola között van.

Fontos az őszinteség és a nyitottság, ez mentőöv lehet a kellemetlen helyzetekben. Még akkor is, ha én csak az a „magyar” maradok, aki elnyerte bizalmukat; a „vörös hajú Kriszta néni”.

És van még egy út a cigány gyerekek felé, ez pedig a humor. Nagyon szeretik a vicceket, értékelik, és jó együtt nevetni velük.

Látni azt, hogy azok a fiatalok, akik sok kudarccal érkeztek hozzánk, s negatív tapasztalatokkal az iskolákról és tanárokról, jól tudják érezni magukat egy iskolában. Csak meg kell találni bennük azt, ami érték. És ez számomra nem a klasszikus értelemben vett teljesítmény, amit egy iskola megkövetel. Ebben ők nem jók, kevéssé motiválja őket a tanulás. Nem hiszik el, hogy sikerülhet nekik, csak a ma a fontos, hogy holnap mi lesz, nem számít. Talán azért, mert a családban sem érték, talán azért, mert nem is hagyjuk nekik. Lehessen büszkének lenni a bizonyítványon túl másra is!

Vagy mégsem ennyire egyszerű…? Amikor egy srácot sikerült bejuttatni egy első osztályú futballklubba, ahol egyedüli cigányként azonnal elfogadták, mert tehetséges volt, mert akarta, azt éreztem, minden sikerülhet. De amikor a tagdíjból inkább motort vett, elkeseredtem. Aztán rájöttem: miért is bízna abban, hogy focista lesz belőle? A motor pedig ott volt, meg tudta érinteni; még akkor is többet jelentett, ha gyorsan lába kélt…

Szeretnék abban segíteni, hogy megtalálják saját válaszaikat, és mi ne hátráltassuk ebben őket. Tudjanak úgy dönteni, hogy rendelkeznek az ehhez szükséges tudással.

A tavalyi év elején megkérdeztem tanulóinkat, milyen céljaik vannak az életben. Bevallom, a válasz engem is meglepett. Azt gondoltam, hogy a többéves túlkorosság mellett jelentős nehézséget jelent az is, hogy a tanulók többségének nincs elképzelése a jövőjéről. Ezt megcáfolták a kérdőívre adott válaszaik, amelyben a gyerekeknek az alábbi kategóriák közül kellett megjelölniük, milyen céljaik is vannak az életben.

A feltett kérdés: Mik a céljaid?

A tanulók 80%-a megjelölte a továbbtanulást, második helyezést kapott a sok pénz, csak harmadik helyen szerepelt a munka. A továbbtanulás megjelölése mellett több gyereknél is megjelentek a „nagyon szeretnék”, „kérem, segítsenek benne” mondatok, amiből arra lehet következtetni, hogy számukra eddigi sikertelenségük következtében a továbbtanulás csak álom, ami akkor létezik, ha lecsukjuk a szemünket.

A felmérés azt mutatja, hogy a tanulóknak vannak céljaik, csak ezeket nem mindig tudják összekapcsolni azzal, hogy a célok eléréséhez mit kell tenniük. És ebben van a mi szerepünk: utat mutatni nekik, lehetőséget teremteni arra, hogy megtapasztalják a sikert.

Tudom, ehhez nagyon kell a család, nélkülük nem megy. Olyan családok, akik szeretik a gyerekeiket, akik együtt nevelik egymás unokáját, keresztlányát, unokatestvérét és még annak a testvérét is. Akik szívesen veszik a családlátogatást (mindig van meleg leves és kóla), akik kezdenek bízni az iskolában, akik mindig egy lépéssel közelebb merészkednek. Akik egyre inkább részt vesznek az iskolai programokon, büszkén nézik gyerekeik kiállításait, szerepléseiket, akik jelzik, ha a gyerek beteg (még igazolást is küldenek), akik most már előbb felhívnak, mielőtt kérdezés nélkül asztalt borogatnának. Legyenek szereplői az iskola életének!

A szép és a szomorú

Megmutatni azt, hogy igenis vannak diplomás cigány művészek, irodalmárok, médiaszakemberek, kultúraantropológusok, szociológusok… Az én fejemben is sokáig csak a zene és a tánc jelent meg, amikor a cigány művészetre vagy az értelmiségi rétegre gondoltam. Élnünk kell a sokszínű cigány értelmiség minél több tagjának bemutatásával.

A cigány képzőművészet alkotásaival való találkozásom a szépet és a szomorút hozta össze bennem és valami elfelejtetett.

Ráczné Kalányosi Gyöngyi festőművész rövid írását idézem: „1965. szeptember 27-én születtem Komlón. A Kossuth aknán laktunk a cigánytelepen. Már óvodás koromban ismerkedtem a festészettel, amikor nagynéném, Orsós Teréz, elvitt az iskolájába, ahol éppen rajzóra volt. Én is kaptam rajzlapot, festéket, ecsetet, és elkezdtem festeni. Kilenc éves voltam, negyedik osztályos tanuló, amikor a komlói Fürst Sándor Általános Iskolában megismerkedtem Pongrácz Éva rajztanárnővel. Ettől a naptól éjjel-nappal festettem. Reggel mentem az iskolába és csak este mentem haza. Legtöbbször egy nap csak egyszer ettem. Amikor elkezdtem festeni, élénk színeket használtam. Virító kéket, világos rózsaszínt és narancssárgát. Madarakat, szárnyas embereket, a nyarat, a telet, a cigánytelepet, cigány gyerekeket és a papától meséket festettem le. Nyolc éves koromtól négy testvéremre kellett vigyázni, főzni, takarítani. Szüleim elvárták tőlem, hogy úgy gondozzam testvéreimet, mint egy felnőtt. Az iskolában nem ment a tanulás, hisz nem volt senki, aki segítsen nekem. A festészet azonban egyre több örömöt adott. Szabadnak éreztem magam ilyenkor, és azért festettem szárnyas embereket és kétfejű nőket. A tanulás nem ment olyan jól, mint kellett volna, ezért tanáraim csúfoltak.”

Ráczné Kalányosi Gyöngyi alkotása

Ráczné Kalányosi Gyöngyi alkotása

„Az a vágyam, hogy festményeimmel nagyon sok embernek szerezzek örömet, és ne érjen a korábbihoz hasonló több csalódás az emberekben. Ma már gyerekeknek szakkört vezetek az öt saját gyerekem mellett. Pécsett egy összevont, külvárosi intézményben, a Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában és Szakiskolába pedagógus asszisztensként dolgozom. Szakképesítésem megszerzése érdekében középiskolát kell végeznem. Remélem, kitartásom elég lesz ehhez a nagy tervhez. Munkahelyem nagyon biztat, segít a lehetőségekhez képest célom elérésében. Jelenleg is nagyon rossz anyagi körülmények között élünk öt gyermekemmel és férjemmel, aki szívbeteg. Ennek ellenére még most is rengeteget festek saját, és remélhetőleg mások kedvére, nagy-nagy örömmel.”

A kiszámítható keretek biztonsága

Már második éve működik nálunk a Roma Mentor Projekt (Farkas Róbert, Kovács Antal és Jutasi Tamás jóvoltából), ahol kétheti rendszerességgel cigány művészek, zenészek dolgoznak együtt a fiatalokkal.

A csoportfoglalkozások központi témája a cigány kultúra mélyebb megismerése. Erre nagyon nagy szükség van, mert diákjaink ismeretei a roma kultúráról igen hiányosak, nagy részük egyáltalán nem vagy csak részben gyakorolja a szokásokat, tartja a hagyományokat. Mindemellett nem beszélik a cigány nyelvet, bár szavakat vagy kifejezéseket ismernek és olykor használnak is. Zenekultúrájuk beszűkült, szegényes, a cigány művészekről, művészetről keveset tudnak.

Hiszek abban, hogy megértéssel párosuló bizalom a kiindulópontja egy új tanulási élménynek. Egy olyan tapasztalatnak, mely segít a gyerek számára felismerni, hogy igenis használhat egy felnőttet arra, hogy megtanuljon dolgokat: olvasni, szeretetet kifejezni, zenélni vagy egyszerűen csak önmaga lenni. Ebben nagyon fontos szerepe lehet a mentoroknak és a programot segítő szakembernek: kiszámíthatónak, következetesnek kell lenniük, akik felelősséggel végzik munkájukat.

A kétheti rendszeres találkozó biztonságot és állandóságot nyújtott a fiataloknak, kiszámíthatóvá tette az életüknek ezt a szeletét. Tudták, mire számíthatnak, és a mentorok soha nem hagyták őket cserben. Tartoztak egy csoporthoz, ami az övék volt. Azáltal, hogy megtapasztalták, bízhatnak valakikben, könnyebben bíznak meg a többi emberben. Ezt segíti, hogy az iskola pedagógusa is jelen van ezeken a foglalkozásokon, együttműködik a mentorokkal, így a kapcsolatot tovább építheti az iskolában. Rugalmasan alkalmazkodtunk a gyerekek igényeihez és aktuális állapotukhoz. Ha szerettek volna megosztani valamit életükből, meghallgattuk őket, ha ettől elzárkóztak, akkor engedtük, hogy csak jelen legyenek. A gyerekek egy része a program befejezése után is rendszeresen tartotta a mentorokkal a kapcsolatot, elmentek a fellépéseikre, elmesélték, mi történt velük.

A kiszámítható keretek a biztonság legfőbb forrásai egy olyan gyermek számára, aki most fedezi fel a világ és önmaga dimenzióit. Az a felnőtt, aki biztonságos kereteket teremt, elnyeri bizalmát.

***

Az öröm mellett sok nehézséget rejt magában a munka, amit végzek. Nap mint nap ütközöm egy kultúrába, egy „társadalommal” a hátam mögött. Elvárásokba, amit nem tartok fontosnak, mégis ott vannak. De ebben az írásban örülni szerettem volna, mert szükségünk van rá. Hogy meglássuk a saját sikereinket. Apró talpakkal csak picit lehet lépni, de akkor is haladunk. És hogy ki siratja inkább a cigány kultúrát, ők vagy mi, tényleg nem tudom…

Peer Krisztina