OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A gyermekek évszázada után
2008. május 25.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

Vajda Zsuzsanna

A gyermekek évszázada után

(Részletek)

A svéd reformpedagógus, Ellen Key annak idején azt jövendölte, hogy a 20. század a gyermekek évszázada lesz. Valamennyien tudjuk, hogy ez a jóslat nem vált valósággá. Mit várhatnak gyermekeink a 21. században? Erre keres választ Vajda Zsuzsanna tanulmánya, amelyből néhány elgondolkodtató részletet emelünk ki.

Meglepő, milyen következetességgel hagyják figyelmen kívül mind a szakemberek, mind a politikai döntéshozók az egyre gyarapodó iskolai fegyelmi problémák legfontosabb okát: sok tízezer olyan gyerek jár iskolába, akiknek közvetlen környezete nem lát perspektívát a tanulásban, és akik minden értelemben szakadéknyi távolságban vannak középosztálybeli társaiktól: a legelemibb használati eszközökkel sem rendelkeznek, nélkülöznek, nem ritkán éheznek is.

A gyerekek és gyerekesek csökkenő társadalmi befolyása mellett még két fontos tényezőt kell megemlítenünk, amelyek közrejátszanak a gyermekek védettségének, kedvező helyzetének felszámolódásában. Az egyik, hogy létfeltételek bizonytalansága folytán mindinkább elmosódik az életkori szakaszok közötti átjárás, a kisgyerekkor, a serdülőkor, a felnőttkor határa. A határok bizonytalansága értelmetlenné teszi az adott életkori szakaszra való hivatkozást, az adott szakasz jellegzetességeinek megfelelő bánásmódra törekvést. Az életkor jelentőségének csökkenése számtalan körülményben tükröződik a bébi-szépségversenyektől az óvodai vegyes csoportok divatján keresztül a felnőttkori szórakozások és elfoglaltságok egyre korábbi kezdetéig.

További, a felnevelkedés feltételeit jelentősen befolyásoló körülmény a gyerekek fogyasztói marketing által teremtett „emancipációja”, és instrumentális használatuk a fogyasztás érdekében. A gyerekeket megszólító reklámot csak néhány országban korlátozzák, miközben nyilvánvalóak az etikai buktatók. A gyerekek saját fogyasztói döntésre még nem képesek, „lerohanásuk” voltaképpen a felnőttek érzelmi befolyásolása, zsarolása, például olyan döntések kikényszerítése érdekében, amelyek hátrányosak a gyerekek hosszabb távú érdekeire nézve, mint például a gyorséttermi táplálkozás, amely a gyerekkori elhízás járványszerű terjedésének egyik jelentős oka. A gyerekek azonban nemcsak azokban a reklámokban szerepelnek, amelyek őket akarják fogyasztásra bírni, hanem az érzelmi hatás fokozása, nyomásgyakorlás érdekében a felnőtteknek szóló reklámokban is. A jelenlegi szabályozók még korlátozni sem képesek gyerekek szüleik beleegyezése alapján történő szerepeltetését valóság-show-kban, vetélkedőkön, veszélyes versenyhelyzetekben.

[…]

A hazai vitában a felsőoktatási tandíjat pártolók álláspontjával ellentétben az elmúlt évtizedekben a magasabb végzettség már nem juttat szükségképpen jobb keresethez sem. A felsőoktatás expanziója a valóságban nem annak a következménye, hogy egyre nagyobb igény van a magasan kvalifikált munkaerőre, hanem a „diplomák inflálódásáé”. A diplomákkal ugyanaz történt, mint a pénzzel, ha több van belőle, mint a javak mennyisége: az értéke csökkenni kezdett. Az oktatással kapcsolatos viták rendre figyelmen kívül hagyják, hogy az iskola által megszerezhető társadalmi előnyök és a szelektivitás nem választhatóak el egymástól. Az inkluzív oktatásban szerezhető bizonyítványok értéke szükségképpen kisebb, mint azoké, amelyek nehezen megszerezhetők és kevesebb van belőlük. A szelektív iskolarendszert gyakran vádolják azzal, hogy növeli az egyenlőtlenséget, csakhogy látni kell: maga a társadalom, a foglalkozások szerkezete az, ami hierarchikus, az iskolarendszer pedig csak akkor tud felfelé haladó utat biztosítani a diákok számára, ha valamilyen értelemben leképezi ezt a hierarchiát. Hiába növekszik meg a lakosság jelentős hányadának képzettségi szintje, nem kaphat mindenki egyformán előnyös állást. Ezért, ha az iskola nem szelektál, akkor a szelekció egyszerűen későbbre tolódik, a foglalkozásválasztásig.

Az „esély csapdája” következtében a középosztály mind jelentősebb áldozatokra kényszerül előnyös pozíciója megőrzésének érdekében. Mivel azonban mindenki ugyanazt a taktikát követi, csekély az esély a győzelemre, ám aki nem lép be a bizonyítványszerzés csatájába, eleve vesztésre van ítélve. Ráadásul a csapda nemcsak a pályakezdésnél működik, hanem az egész életen át. A globális kapitalizmusban nagyon nagy ritkaság a hosszú távra szóló munka. Nemcsak a foglalkozások változtak meg, hanem a munkanélküliség jelentése és hosszúsága is. A részleges, vagy állandó munkanélküliség, amely korábban csak a nagy világválságok idején volt jellemző, sokak létformájává változott. Azok, akik a statisztikában foglalkoztatottként szerepelnek, gyakran csak alkalmi munkát végeznek, vagy részmunkaidőben dolgoznak. A számuk az elmúlt 15 évben drámaian nőtt. A rugalmas foglalkoztatottság nagy kiszolgáltatottságot jelent, ami azonnal nyilvánvalóvá válik, ha bármilyen okból lelassul a gazdaság működése. Emellett a foglalkoztatási bizonytalanság már nemcsak a fizikai munkásokra, alacsony szakképzettségűekre vonatkozik, a létbizonytalanság demokratizálódott: ma a magasabb végzettségűek esetében is összezsugorodott a biztonságot ígérő, hosszú távú állások száma. A „nyerők” is kénytelenek folyamatosan küzdeni az állásuk megtartásáért, ami többek között a munkaidő végtelenbe nyúlását eredményezte a fejlett országokban.

A korábbi évtizedekben az előnyös társadalmi pozíció átörökítésének az egyik leghatékonyabb módja a gyerekek taníttatása volt. Ma nem ez a helyzet. Bár az iskolai végzettség továbbra is anyagi és kulturális előnyök forrása, az elmúlt évtizedekben a középosztály tagjai egyre inkább arra törekedtek, hogy pénzt és vagyont örökítsenek a gyermekeikre. Ezzel függ össze, hogy mind több országban alakul ki nyomás az örökösödési adók eltörlésére. A kedvező társadalmi helyzet fennmaradását tehát ma már nem a jó szakmától és foglalkozástól várják a középosztálybeli szülők, a mobilitás más csatornákra terelődött. Mindez azt is világosan mutatja, hogy a kevésbé tehetőseknek a korábbinál is kisebb esélye van a társadalmi felemelkedése, ezért értelemszerűen csökken a motivációjuk az iskolába járásra és a tanulásra.

Az esély csapdája nemcsak egyének, vagy társadalmi csoportok problémája, hanem feszültséget teremt a kapitalizmus és a demokrácia között – emelik ki a szerzők. Az oktatás által biztosított esély az elmúlt évtizedekben életben tartotta a demokratikus ábrándot az egyéni teljesítmény és a társadalmi igazságosság között, ráadásul a gazdasági fejlődést is elősegítette. Azonban valójában ez a verseny csak egy viszonylag zárt rendszerben, a kölcsönös függés állapotában, vagyis nemzetállami keretben működik.

[…]

A gyerekek helyzete, az oktatás politikai reflexiói szinte egyáltalán nem vesznek tudomást a fenti helyzetről, egyre nagyobb szakadék tátong a politikai retorika és a valóság között. Eközben a gyermek évszázada után a gyerekek és fiatalok magukra maradtak. Nem kapnak megfelelő útravalót a jövőre nézve, amely egyre kiszámíthatatlanabb. Igaz, vannak szakértők, például az angol médiaszociológus, Buckingham, aki szerint a tanácstalanságból kivezető út az lehet, ha a a gyerekekre bízzuk saját szocializációjukat. Csakhogy a gyermekkor-történet közép- és kora újkori emlékei és számos mai tapasztalat arra int, hogy ez nem megoldás. Talán Golding ismert regénye, A legyek ura ábrázolja a leghívebben, hogyan szocializálódnak azok a gyerekek, akik nem kapnak a felnőttektől útmutatást.

--

(Vajda Zsuzsanna tanulmánya a Miskolci Tanárképző Intézet Knausz Imre által szerkesztett kötetében jelenik majd meg a közeljövőben. A szerző és a szerkesztő engedélyével a teljes szöveg letölthető pdf-ben.)