OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Kinek a dolga?
2008. október 9.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Szávai Ilona

Kinek a dolga?

„Szerfölött tévednek tehát, akik elégnek tartják, hogy az ember megszülessék” – mondta Erasmus pár évszázaddal ezelőtt. Szavait azóta is kevesen hallják, miközben a válság egyik „neve” ma már „demográfiai”, hiszen van, ahol túl sok, de Európa országaiban (Magyarországon is) túl kevés gyerek születik, és ezeket a gyerekeket sem vagyunk képesek a jövőjükre, saját életükre felkészíteni.

Ha az iskola válságban van, ha a család válságban van – akkor kinek a dolga a gyermekek életre nevelése? A kérdést az utóbbi egy-két évtizedben az élet maga emelte ki a feltételességből... És mi a válsághangulatokra jellemző elszánt kétségbeeséssel kísérletezünk a rossz helyzetre adandó – jónak remélt! – válasszal. Miközben a gyerek...? Egyre az a gyerekrajz jár az eszemben, amely ennek a lapszámunknak a borítójára került: két nagy elefánt ormányán egyensúlyoz egy kislány – és mi lesz vele, ha akár csak az egyik elefánt kihúzza alóla az ormányát?

A válság és a válsághangulat rossz, gyakran téves gondolatokat árasztanak, olyannyira, hogy ma már tanácsos az „alap-helyzetre” alapvető kérdésekkel rátalálni. „Szerfölött tévednek tehát, akik elégnek tartják, hogy az ember megszülessék” – mondta Erasmus pár évszázaddal ezelőtt. Szavait azóta is kevesen hallják, miközben a válság egyik „neve” ma már „demográfiai”, hiszen van, ahol túl sok, de Európa országaiban (Magyarországon is) túl kevés gyerek születik, és ezeket a gyerekeket sem vagyunk képesek a jövőjükre, saját életükre felkészíteni. A kísérletezgetés sokszor egyenesen veszélyes és groteszk (Weöres Sándort parafrazálva: nem lehet újabb és újabb gyerekekkel kísérletezgetni!). Itt lenne az ideje a bölcs, belátó gondolkodásnak. „A bölcselet tanításai mintegy a lélek szemei, amelyek bizonyos tekintetben előre vetik fürkésző tekintetüket, hogy lásd, mit kell megtenni vagy pedig abbahagyni.” Az is belátható lehetne végre, ami már Erasmus idejében látszott: „... a bölcselet egyetlenegy év alatt többre megy, mint harminc évi bármily gazdag tapasztalat, és biztosan tanít, ellenben a tapasztalat megszerzése közben többen lesznek szerencsétlenekké, mint okosabbá, úgyhogy a régiek nem ok nélkül mondották arról, aki valamit kísérlet útján akart elérni: (...) kockáztat.”

Én már azt a szóhasználatot is kockázatosnak érzem, amelyet némely pedagógiai hivatalnok megenged magának (na nem a saját gyerekei kapcsán, az neki is fájna!), hogy az „adott gyerekanyag(!) minőségéről” értekezzék. Ezt az „anyagot”(!?) – a „kis embert” (Ady Endre) senkinek nem áll jogában becsmérelni, ellenben mindannyiunknak kötelessége (sokunkat kezelték „gyerekanyagként” egykor), hogy segítsük őt harmonikus, kiegyensúlyozott emberré felnőni. A mai gyerekekre vár a körülöttünk – és miért hallgatnánk el: bennünk! – terebélyesedő válságaink kezelése. A „kinek a dolga”-szerű kérdéseinket ők kapják örökségül. Igyekeznünk kell segíteni őket abban, hogy rátaláljanak a dolgok lényegére... Amit mi is keresünk, gyakran megtalálni vélünk, bár most éppen még csak ott tartunk, hogy a politikát kérdezzük: nem kellene-e tudomásul vennie, hogy „társadalmi közösségünkben gyermekek is vannak?”

A tíz éve alapított FORDULÓPONT minden egyes hajdanvolt gyerek felelősségét és lehetőségeit keresi, mert bármilyen körülmények között, azok ellenében is: felnövünk, és minden cselekedetünkkel, szóhasználatunkkal, gyerekeinknek mondott meséinkkel is a dolgunkat tesszük... Továbbadjuk a reményt.

És hát mindenek ellenére „történnek a dolgok”. Ebben a számunkban is beszámolunk a (Magyarországon) idén húszéves két tanítási nyelvű oktatás esélyeiről, hiszen az Európai Unióba integrálódó magyar közösségek (Románia, Szlovákia stb.) számára is hasznosítható stratégiát kínál. Beszámolunk az idén augusztusban zajlott VII. Nevelésügyi Kongresszusról; bő teret szentelünk az ezzel párhuzamos, pedagógusok százait megmozgató, alternatívákat kereső „virtuális kongresszusnak”, és továbbra is figyelünk minden apró, emberi jelzésre, legyenek azok a testvére halálát és szülei reakcióit nehezen feldolgozó kislány lelki rezdülései a Kolibri Színházban vagy a feketerigó nagyravágyását elemző közös meseolvasás. De...

... Nem tudok szabadulni a képtől: két nagy elefánt „összefogott” ormányán egyensúlyoz egy kislány, és félő, ha akár csak az egyik elefánt is kihúzza alóla az ormányát... Elgondolni is rossz, mi történik. De még rosszabb arra gondolni, hogy a kép változik: már a törékeny kislány áll a porondon, és neki kell már két („munkára és életre nevelt”) kezével fel- és fenntartania a behemót és elöregedett elefántokat.

(Forrás: Fordulópont 40., fordulopont.hu.)