OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A konfliktusok pedagógiája
Archív
: Háttér

A konfliktusok pedagógiája

Szekszárdi Júlia kötete

Részlet a kötetből

Konfliktusok a diákok között

Illusztráció A korábban túlhangsúlyozott kollektivizmus ellenhatásaként a közösségi nevelés napjainkra háttérbe szorult, újraértelmezése, korszerű tartalmának igényes végiggondolása várat magára. Az így keletkező légüres térben a közösség mint nevelő erő a lehetségesnél kisebb szerepet játszik a valóságos pedagógiai folyamatban. Részben ez is magyarázza azt a megdöbbentő (bár nem igazán meglepő) kutatási eredményt, amely szerint a magyarországi gyerekek általában rendkívül negatívan viszonyulnak az iskolához, sivárnak, személytelennek élik meg az iskolai légkört, s osztálytársaik között sem érzik igazán jól magukat. Az elfogadó, védelmező, a szocializációt segítő társas tér, az emberközpontú közösségek hiánya is hozzájárul az erőszak terjedéséhez, a deviáns jelenségek számának gyarapodásához. Ha a gyerek, a serdülő, a fiatalember családja körében sem talál olyan közeget, ahol valóban önmaga lehet, ahol igazán otthon érezheti magát, ahol akár feltétel nélkül is elfogadják, ahol szeretik, akkor – mivel az iskolában erre az esély manapság erősen csökkent – különösen kiszolgáltatottá válik a társadalomban s a virtuális térben terjengő különböző minőségű hatásokkal szemben.

A pedagógus általában egy csoport, többnyire egy osztály tagjaként találkozik az egyes gyerekekkel. A csoporton belül pedig törvényszerűen hatnak a csoportdinamikai folyamatok, kialakul a hierarchikus, vertikális, a tekintélyen alapuló és a horizontális, a szociális szerepek szerinti differenciálódás, s bekövetkeznek a csoport tagjai közötti konfliktusok. E konfliktusoknak a pedagógus csak egy részét észleli közvetlenül, s csak egy hányadában érintett ő maga is mint a konfliktus tényleges szereplője. A gyerekek számára a kortárscsoportban végbemenő folyamatok rendkívül jelentősek. Az ott lezajló konfliktusok hozzájárulnak önismeretük és szociális képességeik fejlődéséhez, az ezekből származó tapasztalatok hasznosulnak a szociális tanulás során. Ez a hatásrendszer spontán módon is érvényesül, de értő és körültekintő pedagógiai tevékenységgel nemcsak felerősíthető, hanem optimális irányba is terelhető. Természetesen nem jöhet szóba sem az indiszkréció, sem pedig a kívülről, felülről történő manipulálás.

A kapcsolódó pedagógiai tevékenységnek nem kell kiemelten a konfliktusokra koncentrálnia. A folyamatkövető megismerés során mód nyílik a konfliktusok észlelésére, megfigyelésére, és a szükségletnek megfelelő beavatkozásra, illetve a kívülmaradásra, s minden esetben a pedagógiai hasznosítására. E hasznosítás lényege a tanulságok levonása, egy-egy konfliktusmegoldási mód következményeinek tudatosítása. A konfliktusok alkalmasak továbbá arra is, hogy felhívják a figyelmet a mélyben húzódó problémákra, kiteljesítsék a pedagógus folyamatos megismerő tevékenységét mind az egyes gyerekek, mint pedig az egész osztály vonatkozásában.

A konfliktusok egy részére számítani lehet, s ezek idejében megelőzhetők és mederben tarthatók. Mások váratlanul, spontán módon következnek be.

Egy-egy osztály tagjai között létrejövő feszültségek azért is szükségszerűek, mert egy-egy osztály tagjai véletlenszerűen kerülnek egy-egy tanulócsoportba. Ahány gyerek, annyi külön világ, családi háttér, élettapasztalat, kapcsolatrendszer, motiváltság, személyiség.

Nagy valószínűséggel bekövetkezik az osztályon belül a formális, hivatalos és az informális szerkezeti oldal közötti ütközés, amikor a nehézkesebben mozgó „szervezet” és a dinamikusabba, rugalmasabban alakuló „kiscsoport” között feszültség jön létre.

Gyakori jelenség a rivalizálás, amely általában olyan esetekben fordul elő, ha több erős valamely értelemben „penetráns” személyiség található az adott gyerekcsoportban. A rivalizálás megítélése lehet pozitív és negatív abból a szempontból, hogy miként hat az érintett tanulóra, illetve környezetére. Vannak olyan gyerekek, akiket nagyobb teljesítményre sarkall a versenyhelyzet, a győzni akarás, míg más, éppen nagyon jó képességűeket ugyanez gátol, megbénít .

Általános feszültségforrás a „másság” elutasítása egy-egy csoporton belül. Ez a másság olyankor külsődleges vonásokon alapul. Kirekesztetté, csúfolódás céltáblájává válhat az a gyerek, akinek valami szokatlan van a megjelenésében (túl kövér, túl sovány, túl alacsony, túl magas stb.), akcentussal beszél vagy furcsa, szokatlan kifejezéseket használ. Sokkal jobb módú vagy éppen sokkal szerényebb családból származik, mint az adott csoport többi tagja. Megesik, hogy egy-egy apróságot, félreértést, villanásnyi ellenérzést erősít fel az osztály közvéleménye, ez alapozza meg a későbbi ellenszenvet, amely a piszkálódástól, a gúnyolódástól kezdve a verekedésen át a peremre szorulásig, kiközösítésig, diszkriminálásig fajulhat. Ilyen sorsra juthatnak a testi hibás, fogyatékos gyerekek, az állami gondozottak és igen gyakran a más felekezethez, etnikumhoz, nemzetiséghez, emberfajtához tartozók.

A kirekesztés sújtotta gyerekek vérmérsékletüktől, intelligenciájuktól, szocializációs szintjüktől, érzékenységüktől, eddigi tapasztalatiktól függően különböző módon reagálhatnak társaik viselkedésére. Van, aki megpróbál „láthatatlanná” válni, s miközben megszenvedi a dolgot, igyekszik elkerülni a helyzet súlyosabbá válását. A visszafojtott feszültség olykor azonban már valami jelentéktelen apróság miatt is kitörhet, és beláthatatlan következményekbe torkollhat. Vannak, akik azonnal reagálnak, viszonozzák a bántást, a tettlegességet, esetleg árulkodnak, s ezzel szinte provokálják az újabb konfliktusokat. De elképzelhető az is, hogy a diszkriminált gyerek megpróbál védelmet keresni valamelyik hangadó társánál, s annak kiszolgáltatottjává válik.

Az agresszivitásból adódó konfliktusok is egyre gyakoribbak a diákok között (is). Agresszivitásra hajlamosíthatnak bizonyos személyiségvonások, például az önzés, a feltűnési vágy, a vezetői aspirációk. 2-3 éves korig az agresszivitás az önkifejezés természetes megnyilvánulása, de kedvező fejlődés esetén a szocializáció során a gyerek megtanulja ezt a megfelelő formában kifejezni, levezetni. Előfordulhat, hogy egy-egy gyereknél az agresszivitás valami okból uralkodó jellemvonássá válik. Rendkívül sokat számítanak az átélt tapasztalatok az iskola, az adott család légköre. Ha a gyerekben túlságosan sok szorongást, feszültséget kiváltó élmény gyűlik össze, s nincs mód ezek feloldására, ha otthon ideges, túlfűtött a légkör, ha túl sok indulatteli élmény tanúja, esetleg résztvevője, sőt olykor áldozata, könnyen mutathat neurotikus tüneteket, s különösen hajlamossá válik az agresszív kitörésekre. Döntő szerepet játszanak az agresszív minták, amelyeket a gyerekek manapság soha sem látott mennyiségben tapasztalnak maguk körül és a média közvetítésével.

Az agresszív gyerekek különböző reakciókat válthatnak ki társaikból. Vannak közöttük olyanok, akiket a többiek elutasítanak, mások viszont éppen testi erejük, erőszakosságuk révén sztárszerephez is juthatnak csoportjukban. Az agresszívvá válást gyakran az eredményezi, hogy az adott gyerekeket az iskola, a pedagógusok az indokoltnál korábban sommásan elutasítják, stigmatizálják, diszkriminálják. Az így megélt sorozatos frusztráció is torkollhat kezelhetetlen agresszivitásba.