OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A másik Magyarország
2009. január 20.
» Hozzászólások (14)
: Elmélet

L. Ritók Nóra

A másik Magyarország

A karácsony elmúlt, mégis írnom kell róla, mert meg kell osztanom másokkal is a tapasztalataimat. Magyarország 33 leghátrányosabb helyzetű kistérségének egyikében dolgozom, intézményvezetőként, kicsit nagyobb körzetben esélyegyenlőségi szakértőként is.

Alapítványunk önként vállalt feladatként évek óta adományokat gyűjt karácsony előtt, és eljuttatja az ünnepekre a leginkább rászoruló családoknak. Mert itt sok ilyen van, tanítványaink több mint 60%-a igazoltan hátrányos helyzetű, sok a halmozottan hátrányos helyzetű család is. Hat településen dolgozunk. Az elmúlt évek alatt már hozzászoktam a mélyszegénységhez, de ezek a karácsony előtti látogatások mindig elkeseredést, ingerültséget, pontosan fogalmazva dühöt váltanak ki belőlem.

Adományosztás

Úgy érzem, nem beszélünk eleget és érdemben ezekről a családokról, nem veszünk tudomást a problémáikról. A sikereken, a lehetőségek emlegetésén van a hangsúly, és hamis kép alakul ki bennünk. Pedig a problémákkal való szembenézés, a tények kritikus elemzése, a megoldás keresése elengedhetetlen ahhoz, hogy egy később kezelhetetlenné váló helyzetet megelőzzön. A látványos fejlesztések, diadalmasan bejelentett iskolafelújítások mögött olyan problémahalmaz feszül, amelyet a vidéken dolgozó pedagógusok közül sokan érzékelnek és tudom, egyre többen jeleznek is.

Meglátogattuk az iskolánkba járó Kingát és testvérét, akiket otthon még négy kistestvér vár, a lakásuk szinte üres, a szobában csak ágybetétek vannak, villany sincs. Timiéknél, akinek otthonát alig tudtuk megközelíteni a sártól, az egyetlen fűtött szobában (nem is értem, hol alhatnak itt ennyien) az egyik kisöccse fogadott bennünket, majdnem meztelenül, decemberben. Vittünk adományt Vikiékhez, akinek édesanyja és alig tizennégy éves nővére egyszerre fog szülni, Józsiékhoz, akik öten alszanak az alig bútorozott szobában, két ágyban, az egyikben ő az anyukájával, a bátyja meg az anyu „fejinél”.

Folytathatnám a sort, hosszan. Nem sokkolni akarom az Olvasót mindezzel, hanem azt az ellentmondást szeretném megvilágítani, amely az oktatás intézmények fejlesztésére fordított beruházásai és azok hasznosulása között feszül. Persze, nem azt mondom, hogy nincs szükség ezekre a fejlesztésekre. De biztosan tudom, hogy az ilyen körülmények között élő családokban ezek hasznosulása csekély.

Adományosztás

Aki a harmadik generáció óta munkanélküli családban él, azt nem fogja motiválni sem a jól felszerelt iskola, sem az új módszerek. Innen nagyon nehéz csillogó szemmel, tudásvággyal, pozitív jövőképpel indulni reggelente. Az is csoda, hogy ezekből a családokból csak annyi problémával jönnek, amennyivel megérkeznek hozzánk. Innen, így nincs kiút.

Persze lehet, hogy valakinek sikerül kitörni, de a többség marad. Marad, és újratermeli azt a réteget, amelynek száma hihetetlen mértékben növekszik. Maradnak a döbbenetes mondatok, amikor a gyerekkel a jövőről beszélünk: „Minek tanulni? Majd élek én is a szociálisból, mint anyuék” – mondja tizenhárom éves tanítványunk. „Nincs gyereke? Akkor mibül él?” – kérdezi fiatal kolléganőmtől tágra nyílt szemmel egy kilencéves kicsi.

Mi, pedagógusok minden próbálkozásunk ellenére végignézzük a gyerekek lemorzsolódását. Látjuk, hogy a középiskolai kollégiumból két hónap múlva szinte minden hátrányos helyzetű gyerek otthon van újra a faluban, és innen jár (egy héten két délután) a dolgozók középiskolájába, azt is csak a családi pótlék miatt.

Ma is óriási dühöt és elkeseredést érzek magamban Szabina miatt, aki kiváló képességű kislányként az egyik kedvencem volt, reméltem, hogy „minta” lesz, de nem tudtam megakadályozni, hogy ne az út mellett kezdje vagy végezze tizenhárom évesen, és ma már régen anya ő is. Vagy Zsanett miatt, akin a családon belül erőszakot követtek el, és vakvágányra futott az élete. Elkeseredetten gondolok arra a sok-sok gyerekre is, akik elsőtől harmadikig, negyedikig remekül, ígéretesen tanultak, majd nyolcadikra bukásra álltak, iskolakerülővé váltak, és könnyedén követtek el kisebb-nagyobb betöréseket. Mindannak ellenére, hogy szakemberek évekig dolgoztak azért, hogy ez ne következzen be.

Nem értem azt sem, hogyan találhatunk ezeknek a gyerekeknek a szülei között analfabétákat vagy két osztályt végzetteket. A tankötelezettség rájuk is vonatkozott, és mégis, itt vannak, és segítség nélkül képtelenek más jövőt mutatni a gyerekeiknek.

Meggyőződésem, hogy ezeknek a gyerekeknek most nem digitális táblára van szükségük. Nem fog segíteni rajtuk a szépen felújított iskolaépület és a projektmódszerek használata sem. Persze, kell a tanítás is, de az nem elég. Nem várható el eredmény az oktatástól, mert hatását csökkenti, semmivé teszi az, ahogy a gyerekek családjai élnek. Önmagában az oktatás soha nem lesz képes segíteni a problémákon.

Mi kellene? Komplex ráhatás, gyorsan és egy időben. Munkahelyteremtés. Visszaszoktatva a felnőtteket a munka világába, adósságkezelés, az uzsora megszüntetése, jövőkép, életcél. A települések problémáinak egyedi kezelése. Mert nincsenek mindenhol alkalmazható módszerek, minden faluban mások a szokások, más az emberek problémamegoldó képessége, így a konfliktuskezelés más módjára van szükség.

Másik Magyarország (az Igazgyöngy Alapítvány képgalériájából)

Nézem a Köznevelés lapjait. Minden szám csodálatos eredményekről számol be, felújítások, versenyeredmények, sikerek, mosolygó gyerekek, boldog tanárok. Persze, ilyen van nálunk is, szerencsére mosolyt tudunk varázsolni mi is a gyerekek arcára. De ha a családjuk, a jövőjük szempontjából nézzük, már más a kép. Szeretném, ha ezt is látnák. Így teljes a kép Magyarországról.

L. Ritók Nóra
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény)