OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Az iskola mint a tanárok és diákok közötti háború színtere
2009. február 9.
» Hozzászólások (2)
: Gyakorlat

Az iskola mint a tanárok és diákok közötti háború színtere

„Háború van, hát háború van, mit tagadjuk”

Úgy tapasztalom, hogy az utóbbi időben a tanulók és tanárok között nem csupán újjá éled, hanem felerősödik az ellenséges, olykor háborús hangulat. Pedig igazán régen volt, pontosan 1942-ben, amikor a nagy pedagógus, Karácsony Sándor, a nyolcéves háború színtereként emlegette az iskolát: „Háború van, hát háború van, mit tagadjuk. Kitört az első tanító és tanítvány legelső találkozásakor, és tartani fog, míg csak iskola lesz a világon. Legfeljebb a hadieszközök és a harcmodor módosulnak néha.”

A pedagógusok egy része mintha fenyegető ellenségként tekintene a diákokra. Az egyik iskolameséhez (Leiner Károly: Mindig kedveltem a kis csibészeket) két olyan hozzászólás is érkezett, amelyik ezt a véleményt tükrözi:

„A mai problémás gyerekekre a csibész és a gazfickó, úgy gondolom túlságosan enyhe kifejezés. Velejéig romlottak és gonoszak. Kezdő és fiatal magyar tanárként szembesültem ezzel egy középiskolában. Már tanácstalan vagyok, hisz próbáltam szépen, kedvesen és kissé keményen. Csupán azt adtam, amit tőlük kaptam. A probléma a tantárgy iránti alapvető gyűlöletből ered. Így az én személyem és pozitív "hozzájuk állásom" eleve rossz érzést vált ki belőlük. Ott próbálnak keresztbe tenni, ahol tudnak. Próbálkozásaim a kapcsolatunk jobbítására folyton kudarcba fullad. Már az sem hatásos, ha figyelmeztetőkkel és egyesekkel írom tele, mivel egy szót sem tanul. Holott jóeszű gyerekekről lenne szó, sajnálom, hogy elkallódnak. (Juca)”

„A mai gyerekek már nem csibészek, hanem igazi csirkefogók, akik nem ismernek sem istent sem embert. Nem csoda, hogy az iskola nem bír velük, hiszen még szüleik is tehetetlenek.”(xboy)

„A tanári kar kezdte…”

„A diákháborúról az él a diáktudatban, hogy a tanári kar kezdte. És ez meglehetősen valószínű, úgy első látásra. Ők az idősebbek, okosabbak, tapasztaltabbak, hatalmasabbak, a minden tekintetben előnyösebb helyzetben levők…” – írja Karácsony Sándor.

A 17 éves Benjámin naplójában a következőképpen idéz fel egy átlagos tanítási napot:

„Reggel, amikor felkelek, egyetlen dolog jár a fejemben de az rengetegszer ismétlődik. Jaj ne, már megint suli! Kikászálódom az ágyból és szenvedek. Megteszem a minden reggel szokásos dolgokat, majd elindulok a magamban igen sokat emlegetett intézménybe. Útközben zenét hallgatok, és sok mindenre gondolok, de legfőképpen azon jár az agyam, hogy nem kéne ma bemenni. (…)

Belépek az osztályomba. Sorban köszönök több haveromnak, majd leülök a helyemre. Körülnézek, és a legtöbb helyen rettegő vagy szimplán csak ideges arcokat látok. Mint akik csatába indulnak. Előveszem a felszerelésemet, ami az elkövetkezendő 45 percben ott lesz mellettem.

Bejön a tanár. Körülnéz. Látszik az arcán, hogy nem felhőtlenül boldog a társaság láttán. Rövid jelentés következik, majd megkezdődik az óra. A beszélgetés szigorúan tilos, aludni nem lehet, az egyetlen szórakozás, amit legálisan lehet tenni, az a színészkedés. Ma azt játszom el, hogy érdekel a tananyag. Sajnos nem megy sokáig. Az első 10 perc után halálos unalom vesz erőt rajtam. (…)

Végre itt a várva várt szünet. 15 perc szabadság, amit mindenki másképp használ fel. Egyesek tanulnak, mások házit írnak, megint mások viccelődnek, nevetgélnek. Én általában az utolsó lehetőséget választom, bár néha elkerülhetetlen a készülés. A szünet utolsó részét (általában 2-3 perc) tantermek közti vándorlással töltjük. Majd jön a becsengetés.

A következő néhány óra hasonlóképp unatkozással telik. (…) Minden nap van legalább egy zűrös óra. Ez azt jelenti, hogy intők és szóbeli megalázás mellett igazolatlan órákat is lehet kapni. Nem kell sok mindent csinálni, elég, ha valakihez hozzászólok órán, aki válaszol, és mindketten mehetünk ki a teremből, várva a büntetést. Rossz esetben ilyenkor mindent be lehet gyűjteni azok közül, amiket felsoroltam. De öröm az ürömben, hogy kijöhettünk óráról. Mindig mi húzzuk a rövidebbet, úgyhogy az emberek nagy része inkább meg sem szólal, csak tűr.”

Van-e esély a békekötésre?

„Kati tanító néni” – Benjáminnak válaszolva – többek között a következőket írja: „Visszagondoltam saját iskolás éveimre, a szülőként megélt, egyáltalán nem felhőtlen évekre, és bólintottam magamban: Igazad van, Benjámin. Szörnyű így eltölteni 12+X évet… Ezek szerint a napi megalázó helyzet természetes. És (a gyerekek) tanulják a megalázott szerepkört. Tűrni, beletörődni. Ha felnőnek, jó alattvalók lesznek? Ez a cél? Ez az iskola célja? Persze, elég csak ránk nézniük. Mi is ezt csináljuk. Ezzel van tele a sajtó.”

„Autonóm személyiség az az ember, aki nem hagyja magát megalázni. Katasztrófa, mikor egy pedagógus hagyja magát megalázni. … Akit megaláznak, az pedig szolga, és egy szolga csak szolgát tud nevelni” - mondta egy interjúban a 2007-ben elhunyt Galambos Márta. Akkor most hogyan tovább? Van-e egyáltalán esély a tanárok és diákok közötti békekötésre, sőt ennél többre: a kölcsönös bizalomra és tiszteletre épülő együttműködésre?

Tökéletesen osztom „Kati tanító néni” gondolatait, aki így zárja a Benjáminnal folytatott virtuális dialógusát: „Ha van cél, amiért képes vagyok még küzdeni, az az iskolában töltött idő becsülete. Hogy öröm legyen iskolába járni. Gyereknek, tanárnak egyaránt. Az ott szerzett tudás valóban megszerzett, ne tölcsérrel töltögetett legyen. Érezze minden gyerek, helye van a világban. És ő is fontos. És amíg ez csak utópiának tűnik, van dolgunk a világban.”

SzJ