OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A változást nem elvárni kell, hanem csinálni
2009. február 16.
» Hozzászólások (21)
: Gyakorlat

Veszprémi Attila

A változást nem elvárni kell, hanem csinálni

Válasz Benjáminnak

Kedves Benjámin!

Nagyon érdekes, hogy előhozod a bokszzsák-dolgot. Ez nagyon fontos! Érzékelteti végre a felnőttekkel, hogy a diák naiv, de nem hülye. Már A Fal című film 11-12 éves gyerekalakja átlátott a szitán: a tanár azért akkora szemét, mert őt is gyötri otthon a pszichopata neje, férje satöbbi.

Azt kellene viszont sejtened, hogy ez után nagyon-nagyon NEM az jön, hogy „nadehát akkor is, hogy képzeli ezt...”. Az átlagember puffog így arra, akivel nem ért egyet, de te ne tedd. Nem rinyálni meg felháborodni kell, mert ez az, amire a tanár úgyis számít – és minden úgy marad vagy tovább romlik. Szülő ordít tanáriban, tanár anyázza szülőt, diákot, politikus picsog erőszakról – remek. Változást akarsz? Akkor ne a felháborodásodat fejezd ki, mert az mit se számít, sőt, kifejezetten rombol, akár igazad van, akár nem. A változást nem elvárni kell, hanem csinálni. De legalábbis részt venni benne, méghozzá pont ott, ahol vagy.

A „szemét” tanár igazából gyenge. Személyisége neurotikus vagy pszichotikus. Többé vagy kevésbé beteg. Beteggé teszi az a társadalom, amelyben te is élsz, amelynek te is része vagy. A tanár nem akar „szemét” lenni, de ha tanári szerepét sérelmek, megaláztatások érték – a közfelfogás, a politika, a szülők, a diákok, a média részéről –, akkor ez a tanári szerep-báb hisztérikusan védekezni fog, azaz el fogja rejteni és takarni fogja azt, aki mögötte van: az embert. És úgy teszi ezt, hogy csapkod, támad, elnémít, megaláz, leugat. A tanár látszólagos hatalma tehát nem erejéből, hanem szerepéből és e szerep elfogadottságából származik.

Ez utóbbi lényegesebb: amikor az osztálytársaid nevetnek a tanár megalázó poénjain, akkor ezzel elfogadják a tanár szerepét. Ez baj. Ezt írod: „Ha nem nevetne rajta senki [mármint a tanár rosszindulatú viccén], valószínűleg nem csinálná, de így nagyon humorosnak érzi magát.” Nem is veszed észre, hogy ez milyen alaptragédia? Pedig az. Kedves Benjámin, ez nem „rátesz még egy lapáttal”, hanem épp ez a diák-nevetés tartja fenn a tanár sikerét. Mert ha nem volna sikeres a dolog, a tanár nem is csinálná, és másféle szerepformát keresne.

Mit lehet ezért tenni?

A tanár a szerepén nem fog változtatni, mert semmi nem ösztönzi erre. Ezért lépjen a diák: a változás előidézésének szándékával lepje meg a tanárt. Még egyszer mondom: a tanár valójában nem akar szemét lenni, csak ez a szerep jutott neki, itt érzi magát biztonságban. Hadd érezze magát más szerepben is így! Ebben segítsetek neki. Valahogy így:

Ha a tanár – az órákon mutatkozó szerepe szerint – ellenkezést, ellentartást, dacot, sértődést vár a diáktól, akkor a diák kerülje el ezeket a viselkedési formákat. Ne kapja el soha a magas labdát – a megalázott diák nyugodt önkritikával, csöpp önváddal „értsen egyet” a tanárral, a megalázás nézői ne nevessenek. A diák reagáljon „alá” a tanárnak, legyen meglepően simulékony, vetkőzze le az osztály felé kötelezően bemutatandó tanár-ellenességét (mert ez is csak egy szerep), legyen együttműködő és kedves, de ne vigye túlzásba. A megalázó gesztusokat csendben ismerje fel, és nyugodt, aládolgozó öniróniával kezelje a helyzetet. Mindezt az akciót beszélje meg a szüleivel, az osztállyal. „Anyu, apu, fiúk, lányok, lehet, benne van a pakliban, hogy holnap kapok egy egyest, de a nyugodt és paradox reakciómmal meg akarom lepni a tanárt, legyetek ebben partnerek...” Viselkedjen szokatlanul. Saját indulatait kicselezve, játékból tegye ezt – a változtatás hátsó szándékával!

Ha a diákok a változás akarását komolyan veszik, akkor ezzel hosszabb-rövidebb idő alatt, gyakran egyetlen órán belül elérhető a cél. Hiszen az olyan beszólással, amivel a diák egyetért, nem lehet megalázni. Azzal az egyessel, amelynek jogosságát a diák nem vitatja, nem lehet büntetni. Az órai tevékenységgel, amelyet a diák kedvvel végez, nem lehet frusztrálni. És esélye kezd lenni annak, hogy a tanárban helyrebillen, hogy ő miért is van itt.

Ez nem őszintétlen viselkedés – ez játék. Olyan játék, amely fájdalmasan hiányzik a kapcsolatainkból, pedig igazi változásokat képes létrehozni – lényegében fertőtleníthetné az egész civilizált világot.

Tudni kell, hogy olyan életrendszerben kényszerülünk élni, tanulni, dolgozni – kormánypártszíntől függetlenül –, amely rendszer a maga fasisztoid elvárásainak garmadájával és ostoba szócséplőivel fenntart egy állandó ideges, a-többiektől-le-nem-maradásra izgató, feladatokkal fuldokoltató légkört. A tanárt pedig szerepe e hazug rendszer védelmére szorítja. A tanárt az őt foglalkoztató rendszer részéről semmi olyan hatás nem éri, amelynek nyomán a kiskirályságának szükségtelen és elhibázott voltát megérezné, és valami mást, valami emberbarátabb szerepformát akarna inkább. Másféle hatások persze érik őt: fenyegetések. Büntetés, felelősségre vonás, megfigyelés, ellenőrzés. Pedig a tanárnak nem ellenőrzésre meg kordában tartásra van szüksége, hanem segítségre és szabadságra – mert ezek azok, amelyek hiánya „szemét”-té tesz. Erről keveset beszélünk – mert a rendszer fenntartói, a hatalomgyakorlók ezt érdekből kifordítva tálalják. Az ő hatalmuk ellen kellene – nem bosszúból – fellépni. És nem a nyomorult tanár ellen, akinek nincs is igazi hatalma, és akitől elvenni úgyis csak kielégülését lehet, az meg aztán végképp taccsra teszi.

A gyerek, a diák épp olyan gyarló, egoista, boldogságát nem megengedett módokon is előmozdító ember, mint felnőtt, a tanár. Ezt kéne elhinni és elfogadni a tanároknak, és ezt kéne elfogadni és tudni a diákoknak. És ez az elfogadás és tudás mindjárt paradox módon kezdene működni: felszabadulhatna az egymástól való félelem, egymáshoz való bizalmatlanság – és a bántásokra, a „nem megengedett módokra” már nem is volna annyira szükség –, mert tudnánk, hogy egy húron pendülünk. A háború, a győzni akarás helyett teret nyerhetne az egymásnak segítés akarása, a valódi, produktív tolerancia akarása – meg aztán rájönnénk hogy ez előbbiek mit is jelentenek valójában. Sőt, talán még az időközben szerényen és halkan kipusztulásnak indult szeretet is feléledne.

Veszprémi Attila