OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Nyanyák a katedrán
2009. február 23.
» Hozzászólások (19)
: Elmélet

Török Ildikó

Nyanyák a katedrán

Nyugodjon meg: ha Ön pedagógus,
és ezt a szöveget olvassa,
akkor még nem a címben jelzett kategóriába tartozik!

Diszkrimináció ide vagy oda, most nőkről fogok írni, úgyis ők vannak többségben a pedagógusok között. Sajnos. (Bár már láttam egy-két férfikollégát is elnyanyásodni…) Sok lány, asszony, néni van a magyar közoktatásban. Ennek felettébb veszélyes voltáról nálam sokkal hozzáértőbbek is felszólaltak már, én ezért egy másfajta veszélyre szeretném felhívni szülők és kollégák, esetleg felsőbb hatalmak figyelmét is.

Kik is a nyanyák? Nos, tudományosan biztos nem lehet meghatározni, mert nem képviselnek új lépcsőfokot az ember fejlődéstörténetében, de a sajátos magyar viszonyok között számuk egyre növekszik, és ez a tendencia az elkövetkezendő években egyre erőteljesebb lesz.

A nyanyaság nem kizárólag életkorhoz kötött, de szignifikánsan mégis a középkorúsággal kezdődő állapot a női pedagógusok körében. Addigra ugyanis már legalább húsz-huszonöt éve a pályán vannak, és bármennyire is szeretik a gyerekeket, nagyon kevés az a nő, aki ezt a hosszú időtartamot ép egészséggel, ép idegrendszerrel és mentális fittséggel vészelné át. (Közhelyszinten még megemlíteném, hogy a pedagógusok társadalmi megbecsülésének szintjét csak a béka körül kereshetjük.)

Szűcs Édua rajza

A szerencsétlen tehát általában nő. Fáradt és keserű. Unott és rezignált. Lehet sírós, kiabálós vagy cikizős, de lehet mindhárom egyszerre. Kedélye – finoman szólva – rapszodikus; befolyásolja az időjárás, az órarend, a magánélet, a hónap vége és a hétfő stb. Már nem érdekli igazán sem a szaktárgya, sem a diákok, a módszertani újításokra csak legyint. Elmegy a szakmai továbbképzésekre, tanfolyamokra is, de az ott tanultak gyakorlati alkalmazásához már túl sok kellene: nyitottság, idő és energia. Megszokás, rutin, manír, bogarasság jellemzik. Már nem „különös, színes egyéniség, inkább „nem normális”. Öltözködése nem „egyéni stílusú”, hanem „turkálós meg öreges”, és nem „mesél”, csak dumál, dumál, de állandóan; vagy kioktat, hegyi beszédet tart és bezzegel.

Magánéletének eseményei is egyre jobban befolyásolják napjait: a férjezettség vagy férjtelenség gondjai, a saját gyermekek nevelése, a család minden problémája éppúgy az ő nyakába szakad, mint más kortársainak, csak neki mindennap fel kell lépni több tucat „néző” előtt. A nyanyák rossz színészek, nem tudják, de nem is akarják palástolni rosszkedvüket, idegességüket, és – mint a legtöbb frusztrált felnőtt – életük szerencsétlenségeiért másokon állnak bosszút. Nem lesz jobb nekik sem, de a „katedrán”, a csukott ajtók mögött ma is vannak „rossz tanulók”, akiket „Frőhlich”-ek nyúznak, és „Kökörcsin”-ek nevetnek ki.

Elég baja van úgyis: például az egyre szaporodó egészségügyi gondok, tetézve – mondjuk – a változókori ún.: „banyakór”-ral, amelynek tüneteit egyébként a körülötte élők mindegyike érzékeli, kizárólag ő nem. Mindenki – tanítvány, család, ismerős – látja, hogy az eddig tisztelt és szeretett személy egyik percről a másikra fúriává változik, vagy éppen szinte varázsütésre eltűnik az életkedve, mintha Harry Potter halálfalói szívták volna el az energiáit: elcsendesedik, lelassul és visszahúzódik, halálosan elfárad – csak túlélni szeretne. Számolja az órákat a nap végéig, a napokat a hét végéig, aztán a heteket a szünetekig. Feljegyzi, hányszor kell még ebben az évben bemenni a gyűlölt X.B-be, melyik órája marad el velük. Onnan ugyanis mindig felzaklatva jön ki, semmit sem tud velük kezdeni, nem tanulnak, nincs felszerelésük, nem dolgoznak az órán, nem figyelnek, dumálnak, rágóznak, leveleznek, durva beszólásokkal szórakoztatják egymást, a legelemibb kérdésre sem tudnak válaszolni… Így aztán az óra úgy nem ér semmit, ahogy van. (Ezzel a kudarccal, hogy ti. a munkám nem ér semmit, naponta többször is szembesülhetnek a pedagógusok.) Ki tehet minderről? Természetesen ő, ezért aztán az önbecsülése, önbizalma is egészen kicsivé zsugorodik az évek folyamán.

Ezt a lelkiállapotot senki nem tudja hosszú ideig elviselni, és ha nem tudott időben elmenekülni a pályáról, amiről bebizonyosodott, hogy valamiért nem neki való, akkor kénytelen kompenzálni. Ki, ahogy tud. A nyanyák a túlélésre játszanak, tehát az életüket mentik, amikor egy-egy óráról a lehető legkevesebb sérüléssel szeretnének távozni, inkább ők adjanak, mint kapjanak.

És valljuk be, a nyanyák félnek is.

A gyerekek nem is gondolják, hány tanár fél tőlük, mert ha az osztály előtt egyszer bebizonyosodik, hogy nem képes uralni a helyzetet, akkor neki vége, nem fog tudni órát tartani. A diákokat nem riasztja már az igazgatói intő sem. A pályakezdőkön még látszik a rémület, hogy egy csomó kritikus kamasz elé kell kiállniuk, akik egymás előtt szeretnének bizonyítani a vagányságukat, mikor beszólnak. Ezért a mai fiatal tanerők már az iskolai gyakorlatokon elhatározzák, hogy más pályán próbálkoznak. Az idősebbek tudják, hogy alig maradt fegyverük, ezért pajzsukat maguk elé emelve lépnek az osztályba: szigorú tekintet, pengeszáj, megvetést sugárzó arckifejezés. Aztán megcsördítik az ostort, a gúnyolódás, a cikizés, a megalázás, a kinevettetés fegyverét. Ez a módszer az egyedül üdvözítő egy velük szemben álló/ülő fenyegető tömeggel szemben. Mert lusta „oroszlánokat” éppoly nehéz munkára bírni, mint dühöseket. Ostort kell használni, hogy bizonyítsák erejüket.

A „katedra” és a padsorok között óriásira nőtt a szakadék. A mai ifjúság a szakadék egyik szélén éli virtuális és valódi világát. A fiatalság érték, az öregség szégyellnivaló lúzerség. (Egyik kerületi óvodában a szülői kérésként merült fel, hogy fiatal tanító nénit szeretnének…) A két tábor között nem mindig lehet hidat építeni, de nem is fog sikerülni, ha nyanyák álldogálnak a szakadék másik szélén…

Márpedig egyre több nyanya lesz a közoktatásban, hiszen a nyugdíjkorhatár felemelésével öt-tíz éven belül a tantestületekben megnő az idősek száma.. De akkor legalább lesz fegyverük: a botjuk.

(Kérem, hogy a „Rengeteg ellenpéldát tudok…” és a „Kikérem magamnak…” kezdetű leveleket az OFOE honlapjára küldjék…)

Török Ildikó