OFOE | Nyomtatóbarát oldal: „Ahogy te gondolod…”: Színházi élmények feldolgozása
2009. április 27.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Dátán Attila

„Ahogy te gondolod…”

Színházi élmények feldolgozása

2004 decemberében találkoztam először a Kolibri Színház pedagógus-továbbképzésre invitáló felhívásával, amire azonnal jelentkeztem is. Az első foglalkozás, ahol megismertük a színház törekvéseit, megnéztünk egy előadást, és játékos formában rögzítettük első benyomásainkat, azonnal meggyőzött a Kolibri programjában rejlő lehetőségek nagyszerűségéről. A képzés szellemi, lelki felüdülést jelentett: akár előadást néztünk, akár a feldolgozás módszertanával foglalkoztunk, az órák észrevétlenül röppentek el, és a fáradtságnak nyomát sem éreztem. Alig vártam, hogy kipróbáljam gyerekekkel is a tanultakat. Az első pillanattól bizalommal voltam a képzés iránt, de megdöbbentett, hogy minden úgy történik a feldolgozás során, ahogy ezt a foglalkozások vezetői Végvári Viktória (színházpedagógus), Császár Bíró Éva (egészségnevelő) és Kulin Eszter (ELTE TOFK docense) mondta. Akkor már tudtam, hogy sok örömöm származik nekem is és reményeim szerint a gyerekeknek is a Kolibri Színház munkájából. Az idő azóta megmutatta, hogy sokkal több öröm származhat belőle, mint azt legmerészebb álmaimban gondoltam.

Önmagában a színházlátogatás is élmény, különös légköre nagy hatással van a gyerekekre (és rám is). Az előadások témái, hangvétele sok új rajongót szerzett azok közül is, akik először el sem akartak jönni. Ismerjük mindannyian a kifogásokat: „Nem szeretem, mert a színház unalmas”, „Ki nem állhatom, ha énekelnek”, és így tovább. Akadt olyan, akit nehéz volt először elcsalni, de legközelebb már ő kérdezte, hogy mikor megyünk. Mentünk, ha volt pályázati támogatás ingyen, különjárattal, ha nem volt, pénzért, tömegközlekedéssel. Az 1-2 óra színházi varázslat után a leggyorsabbak Végvári Viktória vezetésével helyben azonnal feldolgozhatták (feldolgozhatják ma is) az előadást, de ebben nem részesülhet mindenki (csak egy csoport). Mit tehetünk, ha nem mi vagyunk a szerencsések?

Az előadás után, amilyen gyorsan lehet, az első lenyomat, a pillanatnyi érzelmek, hangulatok, az első benyomás rögzítésével kezdjük. A legjobb lenne közvetlenül a kijövetel után, de erre rendszerint nincs lehetőség, mert késő van, a szülők várják már érkezésünket, szóval nincs rá idő. Ezért én azt szoktam kérni, készítsenek egy képet az előadással kapcsolatban. Nem határozok meg sem méretet, sem eszközt, semmit, bármilyen pontosító kérdést tesznek fel, azt válaszolom: „Ahogy te gondolod.” Nem kötelező, csak kérem, hogy készítsék el a képet, mert kíváncsi vagyok, mit gondolnak.

A legtöbben el is készítik, sokan már másnap hozzák. Izgalmas, érdekes képeket tesznek elém, órákig lehet nézegetni munkáikat.

Bátori Laci (7.a)

Van, akit maga a színház ragad meg. Itt a kép fontos részei a függöny, a technika, a díszlet, a szereplők, esetenként a nézők.

Pálfi Alexandra (7.a)

A fenti képen érdekes a székek elhelyezése, a színházban nincs középen út, ez inkább az iskolai elhelyezésre emlékeztet, és ha kiemeljük a hídon ácsorgó fiút, meglátjuk magányosságát. A kép a „Kövek” című előadáshoz készült. (A színdarab rövid leírása elolvasható a Kolibri Színház honlapján.) Mások a történethez készítenek illusztrációkat.

Hegedűs Bálint (6.b)

A garázsbetörésről (a fiú a Jaguár-emblémát feszegeti), a csellengés „romantikájáról” (idilli kép); utóbbi akár egy osztálykirándulásról is készülhetett volna, de jól láthatóan ott vannak a legfontosabb szereplők: a fiúk és a kövek.

Székely Fecó (6.b)

A legtöbben a hídról köveket rugdosó fiúkat választják, hiszen ez a fordulópont, itt vált át a csíny, a megúszható bűn visszafordíthatatlan tragikus kényszerpályára. Az alábbi képen első pillantásra a tragédiát megelőző másodperc pereg, de ha jobban megnézzük, itt még a végzetes kő lepöccintése előtt vagyunk, a jövőre azonban több apró jel is utal.

Pálfi Szandra (7.a)

A város felé (hazafelé) tartó autók fölött sorakoznak a kövek, és két kő még vár a sorára. Az egyik fiú könyököl, kicsit mosolyog, a másik ijedten néz, szája kissé lefelé görbül, pólóján a 13-as szám mutatja, kettőjük közül ő a szerencsétlenebb. A képen lelassult az idő, minden mozdulatlannak látszik (még az autóról is inkább csak tudjuk, hogy halad), egyedül a kő van mozgásban. A feszültséget ez a kis zuhanó kavics kelti. Kaptunk egy kis haladékot, még nem következik be a baleset, ez az autós haza fog érni.

A következő egy ritka rajz. A félelem pillanatait kevesen választják. Az önmagát feladó 13 éves fiú a vizsgálati fogságban kétségbeesetten várja a következményeket, és képzeletében, rémálmában, látomásában végigrettegi saját, kissé a kosztümös filmek világát idéző módon végrehajtott kivégzését.

Kövek

A gyerekek egy része ugyanolyan komolyan veszi a látomást, mint a szereplő, a másik része meghökken, hitetlenkedik, számukra itt válik komollyá a történet, itt vetődik fel bennük a kérdés: valóban ez jár érte? Ekkor kezdenek gondolkodni a tettek és következmények összefüggésén, ekkor kezd alakulni bennük a felelősség első csírája.

Van olyan is, aki összefoglalja a történetet.

K. Zsófia (8.b)

Látjuk a fiút, amikor még egyszerű kamaszként otthon játszik, talán barkácsol, előtte az asztalon szerszám, egy kis fa (makett?), egy másik kéz (tehát nincs egyedül), készülhet például terepasztal is, talán még az asztalt is újra kell lakkozni, mint Janikovszky Évánál. Látjuk haverjával a hídon, a kő és az autó már közelít a végzetes találkozási ponthoz, majd látjuk a tárgyaláson az arctalan (fej nélküli) őrrel kétségbeesetten, megtörten. Mögötte, fölötte a fiatal, gyászoló özvegy nagyban és kicsiben, amint a kép hátterében épp kinyitja a tárgyalóterem hatalmas, súlyos ajtaját, és távozik az ítélethirdetés előtt.

A fiatal özvegy testi mivoltában nem jelenik meg az előadásban, létezésére csak utalás történik, mégis a gyerekek közül többnek megragadta a képzeletét. Íme egy olyan kép, ami teljes egészében róla szól. Hideg hangulatú, metsző, mint a jeges északi szél, és nincs más a képen, csak az üres tárgyalóterem, a fekete szemüveges nő, egy azonosíthatatlan alak, aki egy kalapot tesz le vagy a kalapjáért nyúl (A férjből csak egy kalap maradt? Vagy az utolsó ember is távozik, és a nő egyedül marad?), és a falon a kegyetlenül múló idő.

Vagy nézzük ezt a másik képet, ahol az özvegy és az elkövető egymást átölelve állnak a felborult autót bámulva…

Kövek

Nézzünk meg még egy képet, mely önmagáért beszél! Egyszerre láthatjuk „a rossz” kénkövesen izzó szemét és a lenyugvó napban kirajzolódó végtelen magányosságot. Talán még a gonosz szeméből kicsorduló fekete könnyet is meglátjuk (ez persze lehet véletlen).

Kövek

Nem kell pontosan kitalálnunk, mit akartak mondani a képekkel, tudatosan készült a rajz, festmény, vagy csak kirajzolta magából; elég, ha észrevesszük, hogy a gyerekeknek milyen gyönyörű gondolataik vannak, mennyire ösztönösen jól használják a szimbólumokat, és örüljünk, hogy minket is el tudnak gondolkodtatni. A feldolgozó órákra célszerű mielőbb sort keríteni. Erre érdemes legalább két órát áldozni, mert több órai kompetencia-, személyiségfejlesztés, önismeret, értékpreferencia fér bele, ráadásul a diák–pedagógus kapcsolat is más szintre emelkedik. (Előfordult olyan is, hogy 3 duplaórát töltöttünk egy előadás feldolgozásával, de minden perce megérte.) Minél kevesebb idő telik el a színházlátogatás után, annál nagyobb hatásfokkal idézhetjük fel az előadást.

A feldolgozás két részből áll: az első a visszaidézés: emlékszik-e, értette-e a történetet; ekkor lehet tisztázni esetleges félreértéseket, értelmezni meg nem értett részeket. Ezt egy kis irányítással a gyerekekre lehet hagyni, mert amit az egyik nem értett, a másik értette, és egy jó hangulatú beszélgetés során hamarosan a helyükre kerülnek a dolgok. Az általam leggyakrabban használt módszer az előadás képeinek időrendi sorrendbe állítása és a szereplők lerajzolása, a kép mellé írt jellemzéssel (csoportmunkában). Játékos formában 3-4 fős csoportokat alakítunk, majd közösen megbeszéljük a munkákat.

A másik rész a továbbvitel, vagyis az erkölcsi továbbgondolás, amit magukba építve tovább vihetnek. Ezt a következő munkaformákban szoktam megvalósítani: az otthoni egyéni feladatot azért szeretem, mert mindig igazi önálló munkákat kapok vissza. Mivel nem kötelező, aki elkészíti, önállóan dolgozik (nem befolyásolják a barátok, padszomszédok), mert otthon egyedül és csak akkor készíti el, ha belső indíttatása van, vagy túlzottan kötelességtudó diák. Mindkét esetben őszinte és minőségi munka fog születni. Tapasztalatom szerint sokan a „rendszeres leckeelmulasztók” közül is elvégzik a feladatot, és meglepően színvonalas produkciókkal hívják fel magukra a figyelmet. Ez jót tesz önértékelésüknek, és a közösségben elfoglalt helyük is megerősödhet vagy javulhat.

Az órai feldolgozást kis- és nagycsoportban szoktuk végezni, de ritkán, kérésre választható az egyéni megoldás is: ennek akkor van értelme, ha az ötlet kidolgozását valaki csak egyedül tudja elképzelni. Nagycsoporton az egész osztályt értem. A beszélgetések nagy körben történnek, időnként egy körkérdés fut végig, ahol egy rövid én-közlést mindenkinek kell adni. A közbenső időben kisebb-nagyobb csoportokban dolgoznak; a csoportlétszám mindig a feladatok számától függ (minden csoport más megoldáson dolgozik), és a csoportok elosztása is játékos formában történik.

A drámapedagógiai eszközök lehetővé teszik, hogy a gyerekek felszabadultan foglalkozzanak és beszéljenek olyan dolgokról, amelyek valamilyen formában jelen vannak életükben, de felvetődő kérdéseikre nem kapnak választ, vagy ellenőrizetlen csatornákon keresztül, többnyire megtévesztő információkhoz jutnak. Játék közben fejlődik problémaérzékenységük, szolidaritásérzékük, toleranciaszintjük, kifejezik véleményüket, mások bőrébe bújva kipróbálhatnak helyzeteket, közben saját belső feszültségük oldására is lehetőségük nyílik, és a nyomasztó gondok feldolgozásához is kaphatnak módszert.

Ezekhez az órákhoz minden helyszín megfelel, ahol lehet írni, rajzolni; hallgathatunk zenét, kezünk ügyébe kerülhetnek mindenféle tárgyak, amelyekhez hozzányúlhatunk, leülhetünk a földre és ahol másokat nem zavarunk (és mások sem zavarnak minket). Nekem volt alkalmam táncteremben is ilyen órákat tartani, de természetesen túlnyomó többségében osztályterem volt a helyszín.

Egy kicsit másképp használtuk a berendezési tárgyakat.

Ebben az esetben egy kicsit másképp használtuk a berendezési tárgyakat, és minden alkalommal át kellett rendezni a termet. Ilyenkor a gyerekek csöndben, örömmel, felszólítás nélkül és rendkívül gyorsan pakolnak (az óra elején és a végén is).

Számítanunk kell arra is, hogy az alkotási olyamat egészséges rendetlenséggel és munkazajjal jár. Aggódni azonban nem kell, mert a rendetlenség feladatonként változik, átalakul, a foglalkozás végére pedig teljesen eltűnik, a munkazaj pedig kellemes zsongás, amit aktívan dolgozó gyerekek hoznak létre, és köze sincs a lármához. Még akkor sem volt nagyobb zaj, ha éppen szünetet tartottunk egy kis feszültséglevezető mozgással.

Amikor szükséges volt, mindenki feszülten figyelt. Itt éppen a csoportmunkák eredményét nézik, majd megkezdődik az elemzés, a beszélgetés, a véleménycsere, esetenként az eltérő vélemények ütköztetése, ahol mindenki érvel, és kulturált hangerővel beszél.

A gyerekek a csoportmunkák eredményeit nézik.

A feldolgozó órák csúcspontja a tárgyalás szokott lenni, ahol két nagy csoport dolgozik: az egyik az ügyész és csapata, a másik a védő és segítői. Felkészülnek, összegyűjtik az érveket, majd egy ember képviseli a vádat, egy a védelmet. A többiek papíron súghatnak, a „jogászok” időkéréssel jelezhetik, ha cserét kérnek. Parázs viták szoktak kialakulni, utána persze fordított szereposztásban is eljátsszuk. Lezárásként megkérdezzük az esküdtszéket (az egész osztályt), hogy „Bűnös vagy nem bűnös?”.

A Kolibri Színház előadásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy új lehetőséget fedezzünk fel a szülőkkel való kapcsolat fejlesztésére. A visszajelzések egyértelműen azt mutatták, hogy az órák visszhangja messze túllépett az órák keretein. A szülők boldogan számoltak be arról, hogy gyerekeik örömmel mesélik az órán történteket, nagy lendülettel készítik otthoni feladataikat, és várják az új színházlátogatást. Több szülő megköszönte, hogy az előadásokat megbeszéltük a gyerekekkel, és olyanok is akadnak, akik kérik, hogy hétvégén menjünk színházba, mert ők is szeretnének jönni. Az ily módon megélénkült kommunikáció tágította ki határainkat, és bővítettük Szülők Iskolája című programunkat a tanulásmódszertanon túl a nevelés más területei felé, többek közt a Kolibri Színház törekvéseinek bemutatásával (A látókör négyszögesítése. Móra-füzetek 3. Budapest, 2008).

A Kolibri Színház évekkel megelőzte korát akkor, amikor elkezdett a válással, csellengéssel, alkoholizmussal, a bűnelkövetővé válással, a hajléktalansággal, a testvérféltékenységgel, a fiatalok közti erőszakkal, a fiatalkori szexualitással, és ezek hátterét is felvillantó előadásokat létrehozni. Ezzel korábban (néhány megszállott kivételével) csak azok foglalkoztak, akik áldozataivá váltak bármelyik jelenségnek. Most egyre többen kapják fel a fejüket, mert az előadások összecsengenek a médiahírekkel, a tálalás minősége azonban nagyon különbözik. Éppen ezért lenne jó, ha a gyerekek előbb találkoznának előadás formájában a többségüket érintő problémákkal, megtanulnák kezelni őket, és csak utána kellene a megmagyarázatlan (vagy félremagyarázott) félinformációk tömkelegében eligazodniuk. Régen rossz, ha csak a kortársaktól hallottak, a köztük tapasztaltak és a médiában felszínesen tálaltak alapján szocializálódnak.

A Kolibri Színház értéke szemléletében, közvetítőerejében van. Az előadásokban rejlő lehetőségek kiaknázásával megelőzhetők lehetnek a tudatlanságból, befolyásolhatóságból, az önértékelés és önérvényesítés hiányából fakadó önsorsrontó helyzetek, melyek hatása sohasem áll meg az egyén határánál.

A veszélyeket nem takargatni, leplezni, tagadni kell a gyerekek előtt, hanem fel kell készíteni őket önmaguk megvédésére lélekben és testben egyaránt.

Dátán Attila
(Móra Ferenc Általános Iskola,
1162 Budapest, Ida u. 108-110.)