OFOE | Nyomtatóbarát oldal: In Memoriam: Istvános diák voltam
2009. szeptember 21.
» Hozzászólások (5)
: Elmélet

Peer Krisztina

In Memoriam

Istvános diák voltam

„Miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak.”

Ottlik Géza: Iskola a határon

Emlékszem arra, amikor mindenki oda akart járni. Az ismeretlen új vonzása elhomályosította azt, amit kezdeni akartunk magunkkal. Pontosan tudtuk, hogy a német tagozatos, jó hírű dorogi iskolából nagy esélyünk van a rostán átesni, és hetedikes korunkban elsősként bemutatkozni. Azon a rostán, ahol a gyűrűmet forgatva Szabó Lőrincet szavaltam; ahol megnevettettem a tanárokat, ugyanis elárultam, hogy a felvételi csakis azoknak kedvez, akik fiatal pedagógusokhoz kerülnek a szóbelin, hiszen ők biztosan „jó fejek”. A folyosóra kihallatszó kacagást anyám is hallotta, akinek izgalmamban nem tudtam elmesélni a nevetés tárgyát; ahol fogalmam sem volt az ideális fürdővíz hőmérsékletéről; ahol megtudtam, hogy a hegyoldalban kialakított szőlőültetvény esetén jó, ha a kapa feje merőlegesen éri a földet.

Arra is emlékszem, hogy rakott szoknyában és parasztblúzban álltam az évnyitón, a posztóból készült tumpa cipőmet mindenki megbámulta. Meg arra, hogy volt, aki leszarta, miben kell megjelenni, és az akkor még megvehetetlen piros farmerját húzta föl. Már akkor is bátran képviseltem, hogy én nem veszek fel köpenyt.

Emlékszem arra is, hogy az első napokban csak a korábbi osztálytársaimmal beszélgettem, aztán a hangadókhoz csapódtam; meg arra, amikor megszóltam mások ruháját.

Arra, amikor az avatás gyengén sikerült, annak ellenére, hogy mindent megpróbáltak, mert még nem volt dolguk kiselsősökkel. Meg arra, amikor a „második anyukánk” énektanárként és iskolai karvezetőként szembesült azzal, hogy az ő osztályában vannak a legtehetségtelenebb zenészek. Emlékszem, amikor állva, egyedül énekeltem az Oragna Figát úgy, hogy még a dallamot sem találtam el. Ma már tudom, hogy a paksi srác nem laza srácot jelent.

Emlékszem, hogy a kificamított bokám nem vetett gátat a történelem felelésnek, és életemben először és utoljára ülve adhattam számot tudásomról. A könyveimre, amik tele voltak az idegen szavak szótárának jegyzeteivel; a fizikaóra előtti szorongásra, amit már akkor is a nem létező gyomorfekélyem okának véltem. És persze azokra a fizikaórákra, amikor a „krumplifejűek” megtanulták a táblát balról jobbra letörölni, meg amikor nem tudtak „fenét se”, csak tisztára mosni azt egy kettesért.

Arra, amikor a felelés kizárólag ugyanazokat érintette, mindegy volt, hol nyílik a napló; meg arra, amikor mindezen már csak nevettünk.

Emlékszem, amikor egyik reggel azzal fogadtak, hogy egy osztálytársunkat elütötte a kamion, és meghalt. Életében először és utoljára ő vezette a triatlonos bringásokat. Csak nevetni tudtam a folyosón, egészen addig, míg nem értem be a terembe, ahol nem láttam egyetlen tekintetet sem. Meg arra, hogy „az élet megy tovább”, és hogy a kamaszok a temetésen zavarukban vagy a trauma hatása miatt nemcsak síró-, de röhögőgörcsöt is kaphatnak. Nem is tudták, hogy ötödikben kézen fogva korcsolyáztunk az egyetlen dorogi jégpályán, ahova anyu hozta a teát és a zsíros kenyeret, és sosem szólt rám, amiért csak pulcsi volt rajtam.

Emlékszem arra a színpad mögötti reggelre, amikor zokogva borultam az osztályfőnökömre, hogy nem tudom az elszakadt cipőmet visszacserélni, mert elveszett a blokk; és ő pontosan tudta, hogy nem ezért kerestem meg.

A magyar faktra, amely miatt Shakespeare-összessel járkáltam Esztergomban; amikor megállítottak, és azt mondhattam, hogy én tényleg ezt olvasom; amikor rájöttem, hogy A galamb valóban hajaz Az átváltozásra és arra, amikor már ezt nem láttam. Emlékszem, évekig A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője volt a kedvenc filmem, holott addig Greenaway-nek hírét sem hallottam.

A Kis-Duna parti szünetekre, a tuják mögötti dohányzásra; meg arra, amikor osztályfőnöki órán én számoltam össze, hányan szívtak az osztályból már füvet, amit Ancsi néni csak „fűszeres cigarettának” nevezett. Meg arra, amilyen beszélgetést ez elindított.

És arra, amit a tanárokról leveleztünk az órán; meg arra, ahogyan ők ezt „nem vették észre”. Ahogy rámutattak, hogy a súgás büntetése valójában az empátia gyakorlásának elfojtása, ezért nem adnak egyest.

Emlékszem azokra az osztálytalálkozókra, amikor már tegeződve koccintottunk, és amikor tényleg érdekeltük őket.

És arra, amikor tíz év és néhány személyes mondat után már mindannyian csak egy dologról tudtak beszélni. Nem voltak már ugyanazok.

Peer Krisztina