OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Egy, kettő, bal, jobb...
2009. szeptember 28.
» Hozzászólások (6)
: Elmélet

Domokos Zsuzsa

Egy, kettő, bal, jobb...*

Bosszantóan leegyszerűsítő cikket közölt a Népszabadság szeptember 24-i száma Trencsényi László docens tollából (Jobboldali fordulat – balról?). Mint állítja: a progresszió a pedagógiában mindig a baloldali politikai mozgalmak felől érkezett. Nem vagyok pedagógiatörténész, de kapásból olyan jobboldaliként elkönyvelt és progresszív pedagógiai közírók jutnak eszembe, akiknek haladó szelleme ma is több figyelmet érdemelne: Németh László, Karácsony Sándor.

Másrészt jó is, hogy kezembe került ez az írás. Végre megértettem néhány kudarcom okát. Például azt, miért nem sikerült társaimat soha meggyőzni róla, hogy interdiszciplinárisan és időszinkronosan kellene tanítani a gimnáziumokban a magyart és történelmet, mert az lenne könnyen elsajátítható, ugyanakkor hasznos tudás a diákjaink számára. Volt egy iskola a nyolcvanas években: a hatvani Petőfi Gimnázium, ahol humán blokká szervezték át a művészettörténet, rajz-, ének-, irodalom-, történelem- és filozófiaórákat, és a tanárcsapat (mai nevén team) együttesen gondoskodott az előző órákon feldolgozott ismeretek következő órai alkalmazásáról. Csakhogy mire ehhez elkészült néhány új taneszköz, az oktatás irányítói jónak látták bevezetni az egyszakos egyetemi tanárképzést. Lehet, korunk nem a polihisztorok kora, amint ellenkezésemre válaszul megkaptam, de talán kevesebb állás nélküli tanár lenne manapság, hiszen könnyű belátni, hogy egy átlagos létszámú iskolában nincs elegendő földrajz-, rajz-, ének- vagy olaszóra egy szaktanár számára.

Ez a magabízó mentalitás, hogy minden, ami jó, csak a „mi csapatunk” ötlete lehet, és senki sem akarhat jót, aki vélünk vitatkozni mer – a pedagógiai szakma ma látható csődjének legfőbb oka. Ezért volt egyszerre öt elfogadott 12.-es történelemkönyv, hogy a szaktanárokra mérhetetlen nyomást gyakorolhasson a szülői akarnokság: azt tanítsák, ami kell a felvételin. Szerintem bölcsebb lett volna egy vagy kettő, de olyan, amely tisztelettel tanítja mind a bal-, mind a jobboldal eszméit. Konszenzust keresve – nemcsak egymással, hanem közelebb kerülve így, ezáltal és ezért az igazsághoz is.

Az oktatás irányítói hatalmi helyzetükkel számos esetben visszaélve döntöttek. Ha ki is kérték a társadalmi, civil, szakmai szervezetek véleményét – formálisan, figyelembe sem véve a gyakorlati szakértők kételyeit. Ilyen erősen vitatott döntés számtalan volt az elmúlt húsz év alatt, de persze a nyolc évig irányító oldalra hárul nagyobb felelősség a téves döntések miatt. Csak a fontosabbakat említve: számosan vitattuk, hogy jó ötlet a hatosztályos gimnáziumok engedélyezése, mert féltünk, hogy a magasabb színvonalú általános iskolai nyolcadik osztályok kiürülhetnek. Ugyanis csak ilyen helyekről jelentkező tanítvány tudott helytállni a felvételin. Féltettük a leszakadó családok gyerekeit a társadalmi szegregációtól… Hiába adtunk hangot ennek, mégis bevezették, és lám, nem jutott be halmozottan hátrányos helyzetű gyerek ezekbe az iskolákba! Most drága pénzen integrálni próbáljuk ezeket a gyerekeket – csakhogy vidéki kis falvakban már nincs kihez! Aki tudott, elköltözött a kihaló falvakból. De hasonló szegregáció a fővárosban is megfigyelhető: a szülők inkább komoly összegeket kifizetnek az alapítványi iskoláknak, csak ne kelljen ambiciózus csemetéjüknek elviselni egy nehezen nevelhető gyermek jelenlétét.

A szakoktatásról írottak sem vetnek jó fényt Trencsényi Lászlóra, hiszen mint egyetemi oktató és a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke bizonyára jobban tudja nálam, hogy a Kádár-kori szakoktatás nem volt „tanoncképzés”! Sőt! Nagyon is gondoskodtak a későn érő tehetségek kibontakozásáról, mivel a sikeres szakmunkásvizsga után beiratkozhattak a gimnázium esti vagy levelező tagozatának harmadik osztályába. Az, amiről docens úr itt becsmérő hangütéssel beszél, a Horthy-kor szakképzésére vall…

Hogy vissza akarják állítani a Kádár-kori szakképzést? El sem kellett volna törölni, hiszen minden szakoktató állítja, a manuális készségek már nem fejleszthetők tizenhat éves korban, az elvesztegetett két év inkább árt, mint használ. Tudom, hogy ezt szakmai szervezeteik még a döntés előtt kifejtették, – mégis bevezették. Drága gépek, gyakorlati tantermek kerültek a szemétdombra. A szülők is hiába akarták, nem tudták elérni, hogy gyermekük eljárjon az „szakmai előkészítő” kilencedik és tizedikbe, hiszen ott pont azokkal a tantárgyakkal gyötörték őket, amelyeket már nyolcadikban sem szerettek: irodalommal, nyelvtannal, matematikával… Ezért olyan gyerekek váltak bukottá vagy iskolakerülővé, akikből lehetett volna egy boldog pék, favágó vagy virágkötő. Ha időben kiengedik őket a padokból és beengedik a műhelybe…

Téved a cikk szerzője abban a kérdésben is, hogy a régi rendszerben a „félelem légköre” uralta az iskolát, de a nyitott, demokratikus társadalomban, az ő reformjaik következtében már nem. Mint pályám felét a Kádár-rendszerben középiskolai oktatóként dolgozó pedagógus állítom, hogy ez pont fordítva volt. A régi rendben ugyanis szilárd volt a vizsgakövetelmény, nem volt esetleges az értékelés, nem volt ekkora verseny az egyetemi férőhelyekért – ráadásul még volt idő és pénz szakkörökre, tehetséggondozásra, sőt a közösségi élet színterei a legtöbb szakmunkásképzőben is nagyon sokat segítettek az önismeretben, a szocializációban. Röviden: a túl sok és kapkodó változtatás, a társadalom rosszabbodó mentális állapota okozza, hogy ma már a gimnazisták igen nagy százaléka a sport vagy a szakkör helyett is különórákra jár – és a túlterhelt gyerekek könnyen válnak deviáns szokások rabjaivá.

Az osztályzásról sem alakult ki társadalmi konszenzus, akár a fentebb vázolt problémákról. Tény, hogy az a pedagógus, aki harmincöt gyereket minősíteni tud öt kalkulussal, bűvész. De a dolog azért működött, éspedig eredményesen (ha nem is teljesen sikeresen), mert minden érintett: szülő és diák is pontosan tudhatta, melyik tárgyból mit kell tudnia egy kettesnek, közepesnek és így tovább. Vagyis a társadalom – függetlenül a világnézettől – ezt fogadta el, és azt tartja demokratikusnak és progresszívnek, ami konszenzussal született döntés. Legyen ez akár egy új tantárgy, akár új érettségi vizsgaszabályzat, netán egy osztályzata a gyerekünknek. A jó tanár tudta ezt, és azért is volt tekintélye, mivel az érintett tanuló is igazságosnak érezte az osztályzatait. Valahogy így van ezzel a kollégáink többsége is: szívesebben állt volna a reformok előremutató része mellé, ha azt érezte volna, hogy véleményét akkor is tiszteli a hatóság, ha az esetleg kritikai megnyilvánulás. Így azonban a hasznos és haszontalan döntések összekeveredtek a közvélemény szemében.

Sokunknak néha az az érzése, hogy a „jobb kéz nem tudta, mit csinált a bal, vagy a bal kéz nem tudta, mint csinált a jobb”. Nem lenne szerencsés, ha az olvasók elhinnék, hogy ez a sokféle tévedés azonos a baloldalisággal. Mert sokunk szerint csak „balogság, balgaság ”, ami azt is jelenti: baloldali, de azt is, hogy suta, butus, ügyetlen…

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Domokos Zsuzsa
c. egyetemi tanár

--

Jegyzet

* Domokos Zsuzsa egy Népszabadságban megjelent cikkre reagált, válaszcikkét a Népszabadság azonban nem jelentette meg. A szerkesztő (Révész Sándor) a cikket túl terjedelmesnek és tartalmi szempontból vitathatónak találta. Szerinte ugyanis a Kádár-rendszer iskolái félelemkeltőek voltak, az akkori szakmunkásképzés pedig zsákutcás. Vitatta továbbá, hogy Németh László és Karácsony Sándor a korábbi rendszerben jobboldaliként lett volna elkönyvelve.