OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Családom karácsonya
2009. november 19.
» Hozzászólások (2)
: Gyakorlat

Családom karácsonya

Bertáné Márta Edit óraterv-pályázatunkra küldte el ötödikeseknek készített foglalkozását, melyet az együtt gondolkodásra épít. Az óra az érzelmi feltöltődésen túl különösen jó szolgálatot tesz a gyerekek megismerésében.

„Mit tehetnék érted, hogy
Elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem
A gonosz varázslatot?”

Halász Judit

Téma: Családom karácsonya

Évfolyam: 5. osztály

Javasolt létszám: az egész osztály

Szükséges eszközök: Sztár karácsony CD; fényképek; Koskóczi Mária: Nyugtalanító segítség; illatgyertyák, adventi koszorú; szaloncukor

Előkészületek: A teremben körbe rendezni a székeket, mécsesek, illatgyertyák meggyújtása, sötétítő behúzása, CD bekapcsolása, kör közepére az adventi koszorú elhelyezése. Amikor a gyerekek belépnek, essen le az álluk.

Az óra menete

I. Bevezető beszélgetés

Csoportalakítás: Az 1. mellékletben található fényképeket a terem különböző pontjain helyezzük el. A gyerekeknek az a feladatuk, hogy megkeressék, melyik az a fotó, melynek a hangulata a legjobban hasonlít az ő családi karácsonyuk hangulatához. Ezután megkérjük őket, hogy ahhoz a képhez álljanak, amilyennek látni szeretnék a saját karácsonyukat (4 perc).

II. Ráhangolódás

Megkérjük a tanulókat, hogy szóforgó (kerekasztal) formájában mindenki mondjon néhány mondatot arról, náluk hogyan zajlik a karácsony (10 perc).

III. Problémafelvetés

Felolvassuk Koskóczi Mária történetét (2. melléklet) (5 perc).

IV. Beszélgetés a történetről

A kerekasztal formájában zajló beszélgetés során felelevenítjük a történetet, meghallgatjuk a gyerekek véleményét, és arra törekszünk, hogy a beszélgetés végére egyfajta értékrend alakuljon ki a gyerekekben. A legfőbb kérdés ezen a ponton az, ki milyen felnőtt is szeretne lenni (11 perc).

V. Szituációs játék, felkészülés

Kérjük meg a tanulókat, hogy páros munkában gondoljanak ki más befejezést a történethez (néhány mondatnál ne legyen hosszabb egy-egy jelenet). Játsszák el párban, hogyan köszönték volna meg a segítséget (5 perc).

VI. Befejezések bemutatása

A gyerekek bemutatják páros jelenetüket, majd az osztály közösen kiválasztja, melyik lett a legjobb, legfrappánsabb, legérzelmesebb stb. befejezés. Az értékelés során az a cél, hogy kiemeljük, ki miben nyújtott jó teljesítményt (10 perc).

A feldolgozás tapasztalatai

A mai korszerű iskolával szemben támasztott követelmények között szerepel, hogy olyan embereket neveljen, akik alkalmazkodnak a kor elvárásaihoz, tudásukat maguk építik fel és tartják szinten, fejlesztik tovább. Hajlandók gondolkodni, másokkal együttműködni.

Ezeknek a követelményeknek a konstruktivista pedagógia szemlélettel tudunk csak megfelelni. Ehhez a valóságból kell kiindulnunk, életszerű helyzeteken át kell gyakorolni, problémát megoldani. Ezt változatos munkaformákkal és módszerekkel tehetjük még izgalmasabbá. El kell fogadnunk, hogy nem ismeretközlők vagyunk, hanem segítők, akik a helyes megoldás felé terelgetik tanítványaikat.

Az előzőekben leírt óravázlatot ennek alapján készítettem el.

Az osztály, amelyben feldolgoztam, 31 főből áll. Képességek szerint heterogének, egy fiú küzd tanulási problémákkal (dyslexiás), és hányatott családi körülmények között él 4 tanuló.

Az osztály elsőtől kezdve kooperatív technikákat használt. A téma feldolgozására karácsony előtt kerül sor, jó lehetőséget biztosítva számomra a gyerekek jobb megismerésére. Ám magában rejti annak a veszélyét is, hogy a különböző értékrendű diákok összeütközésbe kerülnek egymással.

Csoportalakítás: fényképek segítségével, meglátják, ki hogyan tölti a karácsonyt, akik egy helyre kerültek, tapasztalatot is cserélnek, jobban megismerve ezzel egymást. A gyerekek is jól ismerik a módszert, szinte azonnal rendeződnek.

Tapasztalat: az átrendeződés csak 3 gyereknél fordult elő, ők a nagyobb tömegben töltött karácsony helyett szűkebb családi körre vágytak. A magányos képet senki nem választotta. Örömmel töltött el, hogy ez az ünnep még mindig őrzi bensőséges jellegét.

II. Beszélgetés a családi karácsonyról, szóforgó: nagyon kedves beszélgetés vette kezdetét, körben ültünk és mindenki elmesélt valamit, ami a karácsonyról eszébe jutott. Voltak vicces történetek, és voltak bensőségesek, sokan a történeten túl érzelmeiket is megosztották velünk.

Tapasztalat: gördülékenyen ment a beszélgetés. Szájtátva hallgatták egymást, együtt „sírtak-nevettek” a mesélővel. Közben kosárban szaloncukrot adtunk körbe és cd-t hallgattunk.

III. Történet felolvasása: én olvastam fel a történetet. Olyan történetet választottam, amely napjainkban játszódik, és bárkivel megtörténhet, ezzel próbáltam közelebb hozni a gyerekekhez a hagyományos értékeken túl a modern értékeket is.

Tapasztalat: a felolvasást döbbent csend követte. Mindenki átérezte a történet drámáját. Kicsit talán meg is fogadták, hogy ők soha nem lesznek ilyen felnőttek, és megtanulnak köszönetet mondani még akkor is, ha nehéz.

IV. Beszélgetés a történetről: ismét a kerekasztal formát választottam; mindenki elmondta, mi ragadta meg a történetben. Ha valaki gondolait már elmondták, passzolhatott vagy kiegészíthette az előtte szólót.

Tapasztalat: erre a feladatra hosszabb idő kellett. Sok minden kiderült belőle, ütköztek az értékek is. Parázs vita alakult ki az ügyvédről, hogy vajon boldog-e. Szerencsére a gyerekeknek mást jelentett a boldogság. Minden kételkedőt sikerült meggyőzni.

V. Szituációs játék: az egymás mellett ülők alkottak párokat. 5 perc felkészülés után meghallgattuk őket. Többféle megoldás született. Voltak nagyon eredeti és vicces gondolatok is. Születtek meglepő fordulatok is, például a hajléktalan nem más, mint előkerült távoli nagybácsi…

VI. Összefoglalás, értékelés: az óra kellemes hangulatban telt. Egymás jobb megismerésén túl képet kaphattam az otthoni állapotokról is. Bepillantást nyerhettem a gyerekek vágyaiba. Megnyugodhattam, hogy az értékrendjük rendben van.

Készítette: Bertáné Márta Edit
Zsombó-Csólyospálos községek Általános Iskolája és AMI
Kós Károly Általános Iskola Zsombó

Tanítás helyszíne: Kós Károly Általános Iskola, Zsombó

(A fenti foglalkozás-leírás az OFOE óraterv-pályázatára érkezett írás szerkesztett változata.)

Mellékletek

1. melléklet: Képek különböző karácsonyokról

2. melléklet

Koskóczki Mária: Nyugtalanító segítség

A fürge esőcseppek vidáman kopogtatták az ezüstszürke Audi ablakait, miközben dr. Radóczki Tamás hazafelé vezetett a kövér pocsolyák borította főúton. Mogorván nézte az előtte vánszorgó, zöld teherautót, s magában szitkozódott. Rémes nap állt mögötte. Délelőtt veszített a tárgyaláson, éttermi ebédje túl zsíros volt, holnap meg viheti a kocsit újra mosatni. Remek. Csak érne már haza...

A Perczel utcában, egy kétszintes, fehér, tekintélyes családi ház előtt egy hajléktalan kuporgott. Hatvan körüli, koszos, rossz szagú. Testét lyukas, vékony, sárga esőkabát védte. Ám kilógó, vastag, őszes szakállát eláztatták a kövér, konokul pergő, nemtörődöm vízcseppek. Antal bácsi – a környékbeli csavargók így nevezték – már évek óta errefelé élt, s legtöbbször e ház előtt húzta meg magát. Egy éve itt gázolta el bozontos, fekete, korcs kutyáját egy Zsiguli. Az öreg a túloldalon lévő akácok alá temette az állatot, s azóta ragaszkodó emlékezet kötötte e helyhez.

Egyébként asztalos volt. Harminc évig dolgozott egy közeli, forgácsszagú kis műhelyben. Ám egy éjjel suhancok felgyújtották üzletét, s mindene porrá hamvadt. Újjáépítésre nem volt pénze, máshol nem talált munkát. Lassan felélte maradék vagyonát, végül eladta szobakonyhás lakását. Az utcára került.

Úgy inna egy csésze, forró, gőzölgő kakaót. Ez járt a fejében, amikor éles csikorgással lefékezett előtte az ezüst Audi. Radóczki, becsapva maga után az ajtót, mérgesen előkotorta belső zsebéből kulcscsomóját, s a kovácsoltvas kapuhoz lépett.

– Menjen már innen! – kiáltott a hajlott öregre, aki arrébb húzódott. – Nem. Ne csak arrébb! Menjen el innen! – förmedt rá újra, miközben kirántotta a kaput. – Miért kell folyton itt ülnie?... Tudom, a kutyája, de nem érdekel – mondta bezárva a kijáratot. – Takarodjon a házam elől! – dörögte még vissza otthona rézkilincsű bejáratából, azzal becsapta a tölgyfaajtót.

Az öreg szótlan maradt. Csak ült tovább áldatlan némaságba bújva, s nézte, amint a haragos, érzéketlen, zúgó eső megtisztítja a járdát.

– A frászért nem megy már el innen ez az öreg – dühöngött Radóczki, miközben néhány száraz bükkfát dobott a téglakandallóba. – Még ilyet... Á, ez már más – dörzsölte össze kezeit érezve a felszálló meleget, miközben lehuppant a halkan percegő tűz elé a fotelba. Ki nem állhatta a hajléktalanokat. El kellene már vitetni ezt is a háza elől.

A december szinte rázuhant a tájra, s karácsony estéjén szürke hófelhők szitálták tele a környéket. Este fél kilencre álltak a mutatók, amikor Radóczki vastag, barna, kötött pulóverben, kezében egy nagy, piros ajándékdobozzal kilépett otthona ajtaján. Barátnője csupán négy háznyira lakott, oda igyekezett a kinti hőmérséklet dacára vékonyan öltözve. Izabella szép, csinos, intelligens nő volt. Ügyvéd, akárcsak a férfi.

Radóczki kilépve a kapun meglátta az átfagyott arcú öreget. A bácsi ott didergett a vaskerítéshez lapulva, egy kukából kotort ócska, műszőr kabátban.

– Boldog karácsonyt! – mondta neki felnézve az öreg, akinek senkije se volt. Ám az ügyvéd némán elhaladt mellette. Néhány napja, amikor fagypont alá esett a hőmérséklet, eszébe jutott, talán beengedhetné az öreget az udvarán álló, néhány négyzetméteres, fűtött üvegházba, ahol a bonszai fáit tartotta. De végül elvetette az ötletet. Ám most, alighogy megtette volna a következő lépést, csizmája megcsúszott, Radóczki háttal a jeges járdának csapódott, fejét a kemény betonhoz verve. Az utca kietlen volt, fagyos és néma. Az öreg odafigyelt a puffanásra. Látta, a fekvő férfi nem mozdul. Feltápászkodott hát a földről, s mozgásra kényszerítve elfagyott, edzőcipős lábait, elindult az ügyvéd felé. Odaérve látta, hogy nagy a baj. A férfi nem mozdult, tarkója vérzett, szemét behunyva tartotta. Az öreg ekkor kihalászta zsebéből utolsó húszasát, s a közeli telefonfülkéhez sietett. Nyolc perc elteltével már éles sziréna verte fel az utca baljós, havas, nyugtalan csendjét.

Radóczki hátát a párnának támasztva feküdt a kórteremben és másnapi vádbeszédének szövegét javítgatta. Már egyáltalán nem fájt semmije. Koponyáján összevarrták a repedést, agyrázkódásának nyoma sem volt, s eszméletét két napja még a mentőben visszanyerte. Arra, mi történt volna vele, ha nem találnak rá, jobb volt nem gondolni. De pont az az öreg... Radóczki nem is igazán tudta, miért, de azóta, hogy a mentősök tájékoztatták, a hajléktalan segített rajta, egyfolytában ez járt a fejében. Kifejezetten nyugtalanította a dolog. Miért nem valamelyik szomszédja vette észre? De akárhogy is spekulált, el kellett fogadnia, az öreg volt az, aki megmentette az életét.

Megköszöni neki. Határozta el végül. Ám amint közeledett hazaengedésének órája, egyre inkább feszélyezve érezte magát. Sehogy se fűlött hozzá a foga, hogy megszólítsa az öreget. Ritkán beszélt hozzá, s akkor sem épp barátkozó szándékkal. De meg fogja tenni, hiszen úriember. S az úriember mindig tudja, mi a dolga.

Délután meg is jött a taxi. Izabellának tárgyalása volt, így nem jöhetett a férfiért. Radóczki különös feszültséggel telve ült a kocsiban. Nem kívánt kötelességére gondolt. Ám hazaérve az ügyvédet váratlan dolog fogadta. Az öreg nem volt sehol. Radóczki kissé csodálkozva, ám annál nagyobb megkönnyebbüléssel lépett be tágas otthonába. Talán mégsem kell hálálkodnia, gondolta. De valahogy mégiscsak foglalkoztatta a dolog, s másnap reggel kocsija mellett állva rá is kérdezett a szintén munkába igyekvő szomszédjánál.

– Ki? Ja, az öreg. Két napja meghalt. Megfagyott az éjjel. Mégiscsak ki kellett hívni a rendőrséget – mondta a szomszéd, akivel az ügyvéd többször is beszélgetett arról, el kellene már távolítani innen az öreget vagy szóval, vagy hatósági erővel.

Radóczkit különös érzés járta át. Sajnálná az öreget? Nem valószínű. Mindig is azt kívánta, ne legyen többé a kapuja előtt. Talán mégis be kellett volna engednie... Ez motoszkált benne még akkor is, amikor leparkolta kocsiját a bíróság előtt. Tíz perc múlva azonban már kezdődött a tárgyalás, s többet nem foglalkozott az öreggel.

Két év telt el. Radóczki még mindig egyedül élt, tárgyalásokra járt, s növelgette vagyonát. Ám ha elhaladt egy hajléktalan mellett, mindig a kezébe nyomott egy tízest. „Isten áldja meg”, mondogatták neki. S olyankor mindig elmosolyodott. Mégiscsak jó ember, gondolta.