OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Szárny és teher – avagy a politikai apátia veszélyei
2010. február 8.
» Hozzászólások (2)
: Elmélet

Schüttler Tamás

Szárny és teher – avagy a politikai apátia veszélyei

Választások idején rendszerint megszaporodnak a különböző társadalmi alrendszerek – így többek között az oktatás – helyzetének értékelésével és távlati fejlesztésével kapcsolatos dokumentumok, programok. Az elmúlt két évtized során született ilyen „jövendölések”, agendák azonban igen csekély hatékonysággal tudták orientálni a valóságot, kevéssé hatottak a konkrét kormányzati, fejlesztési folyamatokra. Éppen ezért a közvélemény, még a szűkebb szakmai körök is, egyre fokozódó szkepszissel tekintenek a pártok, a civil szervezetek és más hasonló grémiumok nagy ívű, fontos helyzetértékeléseire, jövőképeire.

A társadalmi nyilvánosság politika iránti érdektelensége, a különböző társadalmi folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni immunitás és apátia azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a véletlenül vagy a körülmények szerencsés összjátéka folytán létrejövő fontos dokumentumok is áldozatul esnek a társadalom, sőt mi több a szakma már-már fájdalmas közönyének.

Erre a sorsra jutott például a 2008-ban közreadott Zöld könyv, amely az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal éveken át tartó elemző munkájának nyomán született meg, és számos fontos javaslatot dolgozott ki az iskolai nevelés problémáinak megoldásától a szegregáció és az iskolai kudarcok megelőzésén át egészen az iskola és a munkaerőpiac a mainál sokkalta finomabb, jobb, összehangoltabb viszonyának kialakításáig. Boldogabb országokban egy ilyen Zöld könyv jellegű dokumentumról széles körű társadalmi vita alakul ki, uram bocsá’, értelmiségi hetilapok több hónapon át taglalják az elemzések, javaslatok tartalmát, továbbgondolják, konkrét cselekvési programokká operacionalizálják (értsd aprópénzre váltják) azt, amit a kutatók-fejlesztők az általánosítások szintjén fogalmaznak meg. Nálunk azonban szinte alig-alig bukkant fel a sajtónyilvánosságban mindaz, amit a Zöld könyv megpróbált a közvélemény számára tematizálni.

Az érdektelenség, az agyonhallgatás okaira különböző magyarázatokat lehet találni, például azt, hogy a „kerekasztalt” az önmaga és mások által egyaránt lejáratott, politikailag elhasznált Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hívta életre, s a kutatók-fejlesztők munkáját a hitelét vesztett kormány koordinálta, finanszírozta, sőt magát az elemzést is a Miniszterelnöki Hivatal jelentette meg és tette fel honlapjára.

A közelmúltban épp egy deszegregációs program pedagógusaival beszélgettem, és elkövettem azt a mérhetetlen ostobaságot, hogy a roma tanulók integrációjának lehetséges megoldási módozatai kapcsán megemlítettem a Zöld könyv egyik idevágó fejezetének példáit. Kis híján elszabadult a pokol. „Elég volt ezekből a hülye Gyurcsány seggét nyaló bandákból, ezek csak a maguk pecsenyéjét sütögetik…” – válaszolt indulatosan egy egyébként kedves, negyvenes pedagógusnő, aki mellesleg nagyjából azt a fajta gyakorlatot folytatja, amelyről a Zöld könyvben érdekesen és meggyőzően ír Havas Gábor. „S ha ezt, mondjuk, egy Orbán Viktor által életre hívott kutatói kör írta volna le?” – kérdeztem kicsit kajánkodva a tanárnőt. „Egy kutya mind, nekem ne mondjanak se jobbról, se balról bölcsességeket… Próbálják meg helyettem tizenöt funkcionális analfabéta roma gyerekkel értelmezni a Rómeó és Júliát…”

Most ismét kísért a veszély, hogy felülről, kívülről osztott bölcsesség gyanánt szemlél majd a közvélemény s persze a pedagógusszakma is, egy nagyon értékes, bölcs, szemléletében egyszerre konzervatív, ugyanakkor sok tekintetben előremutatóan új gondolatokat tartalmazó dokumentumot, amelyet a Sólyom László köztársasági elnök által életre hívott Bölcsek Tanácsa dolgozott ki számos jeles szakértő segítségével. A Szárny és teher címmel megjelent dokumentum része egy olyan vitaindító sorozatnak, amely a társadalom legégetőbb kérdéseiben a bölcsek (Csermely Péter, Fodor István, Eva Joly és Lámfalussy Sándor), valamint felkért szakértők által felvázolt gondolatokkal kívánja ösztönözni a vitát, a társadalom érzékenyítését, a lehetséges megoldási alternatívák keresését. Talán nem véletlen, hogy ez az első vitairat a nevelési és oktatási rendszer újjáépítésével és a korrupció elleni harc lehetőségeivel foglalkozik, hisz aligha lehet ma fontosabb annál, mint hogy mi lesz a felnövő nemzedék tudásával, még inkább lelki, mentális épségének megteremtésével és erkölcsi fejlesztésével. A megvesztegetési botrányok, ingatlanpanamák, a közpénzek felhasználásában jelentkező, vérlázító csalások olyan méreteket öltöttek, ami minden tűréshatárt átlép, ami végsőkig rontja az amúgy is csapnivaló társadalmi közérzetet.

E helyütt elsősorban a nevelésre, oktatásra vonatkozó helyzetképet és megoldási javaslatokat ajánlom az olvasó figyelmébe, utalva azonban arra, hogy a bölcsek megoldási alternatívái szorosan kapcsolódnak a korrupcióban kifejeződő morális válságból történő kiútkereséshez is.

Aki figyelmesen végigolvassa az oktatás és a nevelés újjáépítésére vonatkozó fejezeteket, abban bizonyosan megfogalmazódik, hogy a bölcsek helyzetképe, sőt megoldási javaslatai semmi újat nem tartalmaznak. Hiszen ki ne tudná, hogy mennyire nem képes az iskola a tanulók szocio-kulturális hátteréből adódó különbségek kiegyenlítésére; hogy nemzetközi összehasonlításban mennyire gyenge a magyar tanulók szövegértése; hogy mennyire felhígult a felsőoktatás s azon belül a pedagógusképzés; mennyire nincs valós tudásfedezete az iskolai bizonyítványok és a diplomák jó részének.

Mi akkor az új, az előremutató ebben a vitairatban? A Szárny és teher azért jelent fordulatot a hasonló jellegű dokumentumok sorában, mert körvonalazódik benne annak felismerése, hogy az oktatás, de különösen a közoktatás világában jelentkező súlyos problémák megoldása csak a mainál sokkalta nevelésközpontúbb, az értékközvetítést előtérbe helyező szemlélet érvényre juttatásával lehetséges. A vitaanyag egyik legfontosabb gondolati magva az iskola s benne a pedagógus értékközvetítő szerepének hangsúlyozása, annak kimondása, hogy az értékválság kezelésében, a társadalom morális hanyatlásának megfordításában milyen fontos szerep hárul a pedagógusra. A közállapotok megváltoztatása, a közmorál javítása, a bizalom, a szolidaritás, a tolerancia, az emberi kapcsolatokban érvényesülő tisztelet, elfogadás értékeinek erősítésében, rehabilitálásában semmivel nem pótolható funkciói vannak az iskolának, továbbá annak, hogy a pedagógus vállalja személyiségét, saját értékrendjét, s azt minél hitelesebben közvetítse. Ezért tulajdonítanak olyan jelentőséget a „bölcsek” a pedagógusok kiválasztásában és képzésében szükséges változásoknak, a pedagóguspálya anyagi és erkölcsi megbecsülésének, továbbá annak, hogy alakuljon ki egyfajta konszenzusminimum az iskola által közvetített értékek terén.

Valamikor a rendszerváltás – én azért hiszek benne, hogy volt ilyen – hajnalán, a Nemzeti alaptanterv első fogalmazványának szerkesztése idején egy maroknyi lelkes csapat hitt abban, hogy szükség van az iskola által közvetítendő értékek minimumának konszenzusos meghatározására, s írt egy Értékek című fejezetet. Érdekes módon a NAT 1990-es vitája során az akkor még lelkes és reménykedő pedagógustársadalom jelentős hányada fontosnak s – hangsúlyozom – lehetségesnek tartotta egy értékkonszenzus megteremtését. Pedig ez a korszak az értékpluralizmus érvényre jutásának időszaka volt, amikor sokakban élt a vágy, hogy kifejezzék, kinyilvánítsák sajátos, egyedi értékvilágukat. Aztán „valahol utat tévesztettünk”. Voltak, akik konszenzus helyett megint egy meghatározott – bár a korábbihoz képest más előjelű – értékrend egyeduralmát kívánták ráerőltetni a közre; az akkori „felkent bölcsek” erre válaszul meghirdették az értéksemleges iskola ideológiáját, amely jelentősen hozzájárult az iskolai értékközvetítés lassú eróziójához, a tudás- és tanulásközpontú iskola ethoszának vagy inkább doktrínájának majdnem kizárólagos érvényesüléséhez.

A Szárny és teher két évtized után kimondja, hogy az iskola az a hely, az a tér, az a szellemi és érzelmi közösség, amelyben a felnövő embernek a sokféle tudás mellett magáévá kell tennie azt az értékrendet, amely nélkül működésképtelenné, élhetetlen falanszterré válik a társadalom. Ezért jogos a vitairat oktatással foglalkozó részének címe: A nevelés és oktatás rendszerének újjáépítése. Hiszen az értékközvetítés sok tekintetben újjáépítésre, újragondolásra szorul. Számos eleme ugyanis tönkrement, elsivárosodott, ami pedig megmaradt, az többnyire avíttá és hatástalanná vált.

S az újjáépítés kapcsán megint esély van a lassan végtelenné váló acsarkodásra, pedagógiai kultúrharcra, mivel a megelőző évek kormányzásával, társadalmi és gazdasági hanyatlásával elégedetlen politikai erők retorikája is folytonosan az újjáépítésről szól. A fogalomhoz egyre inkább jól körvonalazódó politikai tartalmak kötődnek. S ez éppúgy veszélybe sodorhatja a Szárny és teher-t vitára bocsátó bölcseket meg a köztársasági elnököt, aki felkérte őket. Rájuk vetül a politika, méghozzá megint egy meghatározott politikai irány. Ha Magyarországon ma valami akárcsak érintkezik a politikával, kísért annak veszélye, hogy sokak sokféle módon utasítják el, mivel – mint már utaltunk rá – a politikát bizony ma mélységes apátia kíséri. Többek között ezért sincs most igazi kampány, jobb a visszafogottság, az antipolitikus „politizálás”.

Pedig a Szárny és teher vitairat azért született, hogy beemelje a közbeszédbe azt, ami az oktatásban és a nevelésben megoldásra vár, méghozzá halaszthatatlanul. Ezt a vitairatot nem veheti körül a politikát övező közöny! Ez nem kampánytéma: erről mindazoknak gondolkodniuk kell, akikben az idő és a kor megannyi mételye még nem rágta szét a felelősséget és a tenni akarást.