OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Iskolabetegség
2010. szeptember 16.
» Hozzászólások (6)
: Elmélet

Iskolabetegség

Reflexió Vekerdy Tamás írására

Nincs biztatóbb üzenet a tanköteles gyerekek és szüleik számára szeptember 1-jén, mint azt hallani a nevelés gurujától, hogy az iskolába járástól a gyerekek megbetegszenek (Vekerdy Tamás, Figyelő Net, 2010. szeptember 1., Az iskola még mindig betegít). Miközben Vekerdy a gyerekek esetében fölöttébb ártalmasnak ítéli a szorongást, a szülőket egyáltalán nem próbálja megóvni tőle (Vajda Zsuzsanna).

Betegség-e a szorongás?

Vajon valóban az iskolába járás volna az, amitől megbetegszenek a gyerekek? Ezek szerint a világ jelentős hányada lelki beteg lett az elmúlt másfél évszázad során. De vessünk egy pillantást az opciókra: mit csinálnak, mit csináltak azok a gyerekek, akik nem járnak iskolába? Sajnos, ma is sok millió gyerek kényszerül rá, hogy iskolába járás helyett bérmunkát végezzen, kisebb testvéreire vigyázzon. Hogy ez milyen érzés lehet, azt tükrözi a századforduló szépirodalma, amelynek gyerekhősei arról álmodoztak, hogy a nehéz munka helyett fűtött, biztonságos helyen ülhetnek és tanulhatnak az iskolában. Az iskolát a gyerekek érdekében hozták létre, megteremtve a gyerekkorból a felnőttkorba való fokozatos átmenet feltételeit. Az iskolai életet szakemberek alakítják ki a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelően, nem úgy, mint a bébikortól szervezett szépségversenyeket, embertelen sztár-válogatókat, versenysportistállókat és a súlyos sérüléseket okozó gyermek motorversenyeket. Bár még hosszan sorolhatnánk a mai gyereket valóban fenyegető, embertelen versenyre, egészségtelen fogyasztásra késztető szervezeteket, az utóbbiak ellen, vagy legalább a szülők tájékoztatása érdekében a legritkább esetben emelik fel szavukat a neves kollégák.

A szülők iskolával riogatásának visszatérő mantrája a gyerekek szorongása. De nézzük meg közelebbről a kérdést: betegség a szorongás? Szó sincs róla, a szorongás hiánya a betegség. Csak a szélsőségesen elhanyagolt, agyonkínzott, koravén gyerekek, a bűntudat nélküli pszichopaták nem szoronganak. A szorongás az élet része, amely nélkül nincs erkölcs, nincs teljesítmény, de valódi siker sem. Csak a reklámklipekben állandó örömködés az élet. A stresszmentes iskola, kudarc nélküli tanulás, az erőszakmentes nemzedék csak üres szólamokban létezik. Sem a stressz, sem a kudarc, sem az erőszak nem küszöbölhető ki sem a gyerekek, sem a felnőttek életéből. A feladat az, hogy megtanuljuk kezelni őket, mind önmagunk, mind mások esetében, és a tanulást gyerekkorban kell elkezdeni.

Nem a pedagógusok tehetnek róla

Az sem alátámasztható, hogy az iskolai értékelés, a tanárok viselkedése volna a szorongások legfőbb forrása a gyerekek számára. A kutatási eredmények egyértelműen igazolják, hogy jóval szorongatóbbak a családi gondok, a szülők egzisztenciális nehézségei, egymás közötti konfliktusai, később a kortársakkal, partnerekkel való kapcsolatok. A pedagógusoknak egyébként sem az a célja, hogy megkeserítsék a gyerekek életét. Bátran kijelenthetjük: aki nem szereti a gyerekeket, egy fél évet sem fog kibírni közöttük. És az is teljesen hamis beállítás, hogy a gyerekek kiszolgáltatott kis nyulakként ülnek a tanteremben. Ez még a mainál jóval szigorúbb iskolarendszerben sem volt így. A gyerekek, különösen csoportosan, képesek fellázadni, ellenállni, csak nagyon szélsőséges körülmények között lehet őket feltétel nélkül kényszeríteni, és a hátuk mögött állnak a szülők is. Ma ráadásul jogszabályok erdeje biztosítja, nehogy személyiségi jogaikon sérelem essék, külön ombudsmanhoz lehet fordulni a panasszal. Más kérdés, hogy a jogi szabályozás túlsúlya, a pedagógusi fenyegetettség, ami szintén a tanárokkal szembeni bizalmatlanságot sugároz, elemberteleníti a kapcsolatokat.

Vajon a pedagógusok tehetnek róla, hogy kevésbé támaszkodhatnak saját megérzéseikre, tapasztalataikra, ők az okai, hogy kudarcot vallott az oktatáspolitika számtalan pozitív kezdeményezése? Gyakori, de szintén irreális az a lehetetlen feltételezés, hogy a jogalkotással minden rendben, csak a végrehajtók ellenállnak. A valóságban az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az oktatásirányítás. Egyre részletezőbb törvények és szabályok avatkoznak be az iskolai élet szinte minden percébe, és a kihágást – mindegy, mi volt a célja, vagy oka - a hatóságként működő hivatal szigorú pénzbírsággal bünteti. Ugyanakkor a tanítóknak, tanároknak egymásnak gyökeresen ellentmondó feladatot kellene megoldaniuk: tananyagot is tanítani, de az ismétlődő, értelmetlen mérésekre is felkészíteni a gyerekeket, hiszen az iskola megítélése egyre inkább az utóbbiaktól függ. Egyénileg kellene foglalkozniuk a tanulókkal a harminc fős tanteremben, egyszerre nyújtani valamit az írni – olvasni alig tudó romagyereknek és annak az ambiciózus nebulónak, aki elitgimnáziumba vágyik. Kisugárzásukkal, személyiségükkel kellene megakadályozniuk, hogy a gyerekek gorombáskodjanak, vagy fegyelmezetlenkedjenek – más eszközük ugyanis nemigen van.

Nem meglepő, hogy a tehetséges, kiegyensúlyozott fiatalok számára nem vonzó a fent vázolt szerep. Jól hangzik ugyanis, hogy csak a legkiválóbbak tanítsanak, ehhez azonban arra volna szükség, hogy legyen kiből válogatni. Ami a tényeket illeti, a tanári pálya presztízse és a fizetés a fejlett országokban is kedvezőtlenül alakult, a minőségi kiválasztás még ott is illuzórikussá vált az elmúlt időben, ahol ez hagyomány volt, például Franciaországban. Az a tény, hogy több nyugat-európai ország hirdet külföldi állásokat hazai, magyar anyanyelvű pedagógusoknak, minden felmérésnél világosabban jelzi, hogy a minőségi kritériumok formálisak.

Irreális elvárások az iskolával szemben

Az iskolával szemben támasztott irreális elvárások közé tartozik, hogy az iskolai integráció képes áthidalni súlyos társadalmi különbségeket. Vekerdy állításával ellentétben az Egyesült Államokban a nagy csinnadrattával beharangozott buszoztatás a hetvenes években csúfos kudarcot vallott. A feketék egy szűk csoportjának sikerült magát felküzdenie középosztálybeli szintre (ahogyan a hazai romák egy szűk csoportjának is), de ez elenyésző kisebbségük csupán. Bár a feketék valóban felbukkannak a politikai elitben és kétségkívül fekete az Egyesült Államok elnöke, a bebörtönzött afrikai amerikaiak aránya az összes fogságban tartottaknak körülbelül a harmada, míg a lakosságon belüli arányuk 14% csupán. Az interneten bárki számára könnyedén elérhető adatok és statisztikák szerint a fiatal feketéknek hatszor akkora esélye van, hogy börtönbe kerülnek, mint fehér társaiknak, álláskeresésnél pedig jóval gyakrabban utasítják el őket. A faji előítéletek ott sem nem szűntek meg, mivel azok alapvetően mindig a társadalmi egyenlőtlenségek következményei, az utóbbiak pedig az elmúlt évtizedekben világszerte nőttek.

Az integrációt valóban sok helyen erőltetik a világban, mivel a mindenható „think tankok” – például az OECD-szakértők – gyakran teljesen megalapozatlan, ötletszerű, vagy nem korrekt vizsgálati eredményeken alapuló álláspontját kritika nélkül fogadják el a nemzeti kormányok. Az integráció dogmává emelése nemcsak azért okoz súlyos konfliktusokat, mert szítja és növeli a feszültséget az együtt élő, különböző társadalmi helyzetű csoportok között, hanem azért is, mert negatívan minősíti a külön oktatásnak azt a fajtáját is, amely a felzárkóztatást szolgálja. Ez utóbbi az egyetlen kiút a hátrányos helyzetűek tehetséges gyerekei, de nem a többség számára. Az utóbbiak iskolai teljesítménye csak akkor fog javulni, ha javulnak a körülményeik – ez az a kínos tény, amivel a globális és lokális törvényhozók ugyancsak nem szeretnének szembesülni.

Ha félni nem is kell az iskolában, szerepe átgondolásra szorul. A közoktatás a nemzetállami fejlődés jellegzetes terméke, a modernizáció nélkülözhetetlen tartozéka volt, mára azonban a körülmények gyökeresen átalakultak. Megváltozott a kultúra és a gazdaság, a munkafajták, a tudás természete, megváltozott a képzettség és a társadalmi mobilitás viszonya, alapvetően átalakult a társadalmi hierarchia, áthatja életünket az elektronikus kommunikáció. Alapvető változásokon ment át a gyerekek és a felnőttek viszonya is. És nem utolsósorban: alapvetően meggyengültek a tananyag kereteit, az iskolai szocializáció értékeit formáló, a szocializációért áldozatokra hajlandó nemzetállami közösségek is. A közoktatás, amelytől továbbra is azt várják, hogy töltse be a XIX-XX. századi funkcióját, a világon mindenütt komoly problémákkal küszködik. A valódi gondokkal való szembenézés helyett azonban valami egészen más folyik, legalábbis a politikához dörgölődző szakértők, „think-tankok”, kormányok feletti szervezetek oldaláról: az iskola és a pedagógusok bűnbakká tétele. A megoldás pedig még több globális szabályozás, elvont konstrukciók erőltetése, a tanárok személyes mozgásterének szűkítése, majd annak megállapítása, hogy a dolog mégse működik.

Az iskolának mindig voltak sommás bírálói, ellenfelei. A társadalmi konzervativizmus, amely a jövedelmi különbségeket az egyének képességeinek tulajdonítja, ma jelentősebb pozíciókkal rendelkezik, mint valaha. A közoktatás pozícióit gyengítik a profitra éhes világvállalatok is, amelyek arról papolnak, hogy a tanulást nemcsak az iskolában, hanem bárhol meg lehet szerezni, csak meg kell venni az ehhez szükséges programot és számítógépet. Nem mellékesen, így ők rendelkezhetnének az iskolákra költött állami pénzek jelentős része felett. Komoly versenytársai az egyre inkább lenézett közoktatásnak a globális mérésekből rendre kimaradó, valódi szakmai kontrollal nem rendelkező, de borsos árat kérő magániskolák és a szaporodó egyházi iskolák is.

A tanteremben pedig a többek között szakértők által is gerjesztett társadalmi elutasítottság és más bajok miatt frusztrált pedagógusok próbálnak megbirkózni a szülők gyanakvásával és a felnőtteket egyre kevésbé respektáló, részben agyonkímélt, részben folyamatosan „fejlesztett” gyerekekkel.

Vajon kinek használ, ha tovább élezzük a helyzetet?

Vajda Zsuzsanna
pszichológus, egyetemi tanár