OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Szigor és agresszió
2010. november 23.
» Hozzászólások (19)
: Gyakorlat

15. esélyegyenlőségi napló

Szigor és agresszió

Alig pár éve volt, amikor először szóvá tettem egy iskolában: miért kell reggel 10 percen át egyenes sorokba felsorakoztatni 90 SNI gyereket addig, amíg egyszerre nem mondják:„Jó reggelt kívánok!” Aztán nem értettem azt sem, miért az az asztal kapja délben a leghamarabb a levest, ahol a gyerekek hátra tett kézzel, síri csendben ülnek... A szakemberek azt válaszolták, én nem értek hozzá, nem tudhatom, hogy nekik nagyon fontos a szabálytudat kialakítása. Megértettem, csak az volt a fura, hogy nálunk, a művészetiben e nélkül is működtek a gyerekek...

Most több általános iskola mindennapjaiba is beleláthatok. Az egyikben különösen sok a durva, agresszív gyerek. Sok a HHH-s, és a cigány is. Amint elmegyek az elsős tanterem előtt, hallom, ahogy a tanító néni épp betereli a kicsiket. Hangosan, kiabálva, bántó hanghordozással utasít: „Na most befogod a szád, leülsz, és hátrateszed a kezed! Azonnal!”

Valami furcsa borzongás fut végig rajtam: Valóban így kell? Csak így lehet?

Sokat küzdünk mi is az órákon. Főleg, mert a halk, gyengéd mondatokat meg sem hallják.

Ugyanezek a gyerekek pár órával később jönnek hozzám órára. Az egyik fiúnak könnyes a szeme, kérdezem, mi történt. Szipogva mondja, hogy egy osztálytársa nekilökte a radiátornak, és nagyon megütötte a karját. Megnyugtatom, leülünk, rajzolunk.

Óra végére néhány szülő is megjön. A kisfiú anyukája is. Megmutatjuk a napi termést, a szép rajzokat, örülünk. Közben ejtek egy mondatot az óra eleji könnyekről is. A fiúcska neki is elmondja, mi történt. Az anyja üvöltve rárivall: „És mit mondtam, mit csinálj, ha bánt? Hogy rúgjál bele, ahogy csak bírsz. A hasába...”

Úristen! Próbálom csitítani, hogy talán nem így kellene. Értetlenül néz rám: „Miért, hát hagyja magát? Itt máshogy nem lehet. Meg kell védenie magát.”

Ja, persze, védje meg magát. De ne úgy...És az eszement gyűlölet, ahogy a szavakat kimondja, nem elviselhető. De talán ebben a rendszerben tényleg nem lehet másképp. Ahol kiabál a tanár, ott a gyerek, és a szülő is ezt teszi.

Ma egy másik iskolában voltam. Egy fiú testvérpár verekedett össze. Sírásig. Próbálok mindkettővel beszélni. Főleg a nagyobbal, aki agresszívebb. Félrevonom, magamhoz húzom. Lassan megnyílik. Óvatos kérdésekkel közelítek. Aztán már mondja. Hogy otthon a mostohaapja mindennap megveri Gyakran szíjjal. De ő kibírja. Nem is fáj annyira…és gyűlöli a másikat. Aki nem kap ki. Semmiért.

Ebben a helyzetben szocializálódik. Aztán az agressziót továbbadja. Ha teheti a testvérének. Ha nem, akkor bárkinek. Mi lesz ennek a vége?

A kommunikációnkban mintákat adunk a gyerekeknek. Pedagógusok, szülők, felnőttek, mindig, mindenhol. A túl hangos, értelmetlen, hatalomfitogtató, idomító szabályok, az agresszív megnyilvánulások nem adhatnak jó mintát a kommunikációra. Nem adhatnak jó mintát a helyes emberi viszonyokra.

Miért van, hogy mégis évtizedek óta jelen van? És főleg azokban az iskolákban, ahol a szülő sosem nehezményez, hiszen ő is ugyanezt alkalmazza a családban, tehát természetesnek veszi.

Mert őt is így nevelték otthon, és az iskolában is. Ezekben az iskolákban, családokban nem fejlesztés, hanem átörökítés folyik. Valamié, amit már nem kellene átörökíteni. De megtörténik, ma is ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt.

Csak közben úgy teszünk, mintha egy modern világban élnénk.

L. Ritók Nóra

--