Könyörtelenül¹

– Más megoldás nincs.
– De van – mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
– Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? – kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
– Az irgalom.

(Kosztolányi Dezső)

Persze sokszor kifakad az ember. A legutóbb is, amikor a felnőttvilág tükörképeként úgy viselkedtek a gyerekek irodalomórán, mintha a megasztár közönségeként kellene őrjöngeniük, magamból kikelve üvöltöttem: „Ezért lesz új oktatási törvény! Mert a szabadsághoz az kellene, hogy az ember tudjon saját magában rendet tartani! Ha erre nem vagy képes, jönnek a katonatisztek, és sorba állítanak! Jön az új oktatási törvény, amely rendet akar vágni köztetek (az már az ő baja, hogy úgysem tud)! És ez egyikünknek sem lesz jó.” És ma is: matekórán el kellett volna osztani 16,3-at 4-gyel. A tizedikes gyerek azt mondja, nincs nála a számológép. Annál jobb, mondom, hiszen a fejed ezerszer jobb bármiféle számológépnél. Na ne vicceljen már, tanár úr, én ezt nem tudom…

Azaz a mai iskola eléggé lent van a padlón. Lépni kell. Viszont attól tartok, az új törvény semmit se fog javítani a helyzeten, sőt. Törvényszövegek olvasásában nem vagyok járatos, nem mindig fogom fel a nyelv kitekerésével elfedett konnotációkat, igazi szándékokat, viszont az oktatásügyben dolgozóként eléggé érzékeny vagyok az iskolai folyamatokra, na meg olvasom is a nyilatkozatokat; végigültem az országjárás egyik háromórás alkalmát, ahol az előre beadott kérdéseimre csak mellébeszélő válaszokat kaptam. Hadd próbáljam meg érzékeltetni, hogyan képzelem el a törvényt támogató gondolatsort, majd hadd tegyem hozzá, hogyan látom mindezt saját pedagógusi munkám alapján.

I. Ezek a gyerekek nem tudnak semmit. Nem tudják, mi az a tisztelet. Mi az a tekintély. Majd most megtanulják, hogy tanulniuk kell. Hogy egy egyetemet végzett felnőtt embernek mégiscsak több igazsága van, mint egy taknyos tizenévesnek. Különben is: az iskola első számú értéke a rend. És a kilencven százalékban közös műveltség! Mi az, hogy érettségit kap az is, aki nem olvasta Vergiliust? Aki nem olvasta Kármán Józsefet? Csokonai olvasott Vergiliust. Teller Ede olvasott Vergiliust. Akkor talán a mai tizenöt évesektől is elvárható, hogy olvassák. És tudjanak megoldani exponenciális egyenlőtlenség-rendszereket is! Különben is: én, a tanár ezeket tényleg ezerszer jobban tudom, mint ők, itt vagyok biztonságban, itt tudom megmutatni, hogy több vagyok náluk. Csak az boldogulhasson, aki a kezdetektől fogva a komoly dolgok tanulására szenteli ifjú életét. Aki nem alkalmas erre, hulljon ki. Irgalom nincs! A gazdaságnak úgyis kétkezi melósokra van szüksége inkább. Azoknak meg úgyis mindegy. Eleve miért van ennyi gimnázium? Majd mi megmondjuk, hogy ki lehet gimnazista. Hogy melyik gimnázium maradhat gimnázium? Nyilván előnyt fognak élvezni azok az iskolák, akik szilárd értékrenddel bírnak, amelyek képesek már az öndefiníciójuk alapján is az erkölcsi nevelésre. És így tovább, és így tovább… Hogy a harminckét órás előírás tulajdonképpen csak a közgondolkozásban meglévő sztereotípiák (három hónapos nyári szünet, félnapos munkácska) leküzdésére szolgál. Ne folytassuk.

II. A gyerekek tényleg nem tudnak semmit – már ami az iskolában elvárt tudáselemeket illeti. Tényleg tiszteletlennek tűnnek – bár el lennék keseredve, ha valamiféle törvényi előírás miatt kezdenének tisztelni. Csakhogy ezeket a bajokat nem lehet semmiféle oktatási törvénnyel megváltoztatni. Előbb értéket kellene adni a tudásnak. Pezsgő kulturális életet létrehozni, a bóvlit bóvliként mérni, perspektívát adni a felnőtt világnak stb. Nem lehet kimeneti előírásokkal (hogy például ötven százaléktól kettes az érettségi eredmény) színvonalat emelni. Nem lehet előírni a természettudományi érettségit akkor, ha összesen hat(!) fizikatanár végzett az idén az országban. Egyáltalán, az „erkölcsileg rendben levő” kivételezett iskolákban gunyorosan csak „gettó”-nak csúfolt nehezebb sorú iskolákban érdekelni fogja-e a majdnem írástudatlan szülőket, gyakran éhes gyerekeiket a kimeneti követelmény? Milyen hozzáállás az, amely átteszi a felelősséget: hiába lehetsz szuperokos, ha olyan családban nőttél fel, ahol nem érték az, ami csak a többségi társadalom egyre kisebb részében érték, akkor nyugodtan kihullhatsz, magad tehetsz róla!

Úgy adódott, hogy egy nem „elit” gimnáziumban tanítok. (Azért teszem idézőjelbe az elit szót, mert érzem benne a hierarchiát, márpedig nem a munka mennyiségében, értékében különbözünk egymástól, csak irányában.) Nálunk azért érdekes dolgokat is lehet látni. Egyrészt sorsokat. Azt a kicsi lányt, aki őszönként azért hiányzik hetekig, mert a mezőn dolgozik, hogy a családnak legyen pénze. Azt a másikat, aki rendszeresen éhes. Azt a harmadikat, akit kiraktak a szülei. A negyediket, aki a kollégiumból hónapokig az üres lakásba megy haza, mert a szülők külföldön próbálnak boldogulni. A tizediket, huszadikat, századikat, aki már a többedik címre költözik az alkoholista apuka elől menekülve. És azt is lehet látni, hogy nem egyszerre érik meg mindenki. Lehet látni az elsőben, másodikban még reménytelennek tűnő gimnazistát, amint harmadikban észbe kap. Érettségi találkozókon azt, hogy a gimis éveket elkajláskodó szélhámos gyerek huszonkét éves korára megérik, elvégez több felsőfokú képzést, és harminc éves korára megtalálja saját útját. Na, ezek a gyerekek azok, akiknek nem Vergilius kell, meg a majd én megmutatom, hol lakik az Úristen követelményszint, hanem irgalom, megértés, némi türelem.

Úgy adódott, hogy a most érettségizett osztályommal az utolsó évben nagyon érdekes munkákat végezhettünk. Rövid színielőadásra kértek fel bennünket vakokból álló közönségnek, diszkóbaleset-szimulációt tartottunk a rendőrséggel együtt az utcán, hátrányos helyzetű gyerekekről szóló könyvek bemutatójára készítettünk előadást stb. Feltételezem, a munkában részt vevő gyerekek igen sokat tanultak, pedig még az is meglehet, nem kérdeztem ki tőlük az aszklepiadeszi strófa képletét…

Lehetne sorolni a törvénytervezet problémáit. Hamisnak érzem például azt az érvelést, hogy a nem önkormányzati/állami iskolák azért térhetnek el a szabályoktól, mert ha a szülők igénylik a világnézeti nevelést, akkor azt biztosítani kell akár kisebb osztálylétszámmal is. Egy kutatás talán kimutathatná a fordítottját: a szülők elég nagy százaléka inkább a különleges elbánást igényli, netán a cigánymentességet, ezért aztán még a világnézeti nevelést is elviseli…

A harminckét órás rabszolgapasszus is aljas. Nehogy azt higgye valaki, hogy lógni akarnánk: nekem harminc megtartott órám van minden héten, az értekezletekkel, adminisztrációval, műsorkészítéssel, osztályfőnöki teendőkkel és ezer elképzelhetetlen feladattal gyakran negyvenöt órát is az iskolában töltök (és még a dolgozatokhoz hozzá sem nyúltam…) Nyilvánvaló, hogy ez az ötlet burkolt óraszámemelést, magyarán jelentős bércsökkentést jelent. És hogyan kell ezt elképzelni? Az igazgatóknak hetente kell jelentést írniuk, hány százalékosra teljesítették a tervet? Kap-e büntetést az az igazgató, aki nem teljesíti a gazdasági tárca (önnön tehetségtelensége árát mással megfizettetni akaró) kizsigerelési szándékát? Állítólag ezt csak az életpályamodell bevezetésével egyszerre vezetik be. De miért higgyünk egy ilyen mondatnak? Nincs-e meg az a veszély, hogy úgy kell ezt elképzelnünk, mint ahogy a matekórán tanítjuk: a kiemelés egy kijelölt szorzás és egy elvégzett osztás. Mi lesz, ha a törvény megszorító részét valóságosan elvégzik, a dotálást viszont csak kijelölve hagyják?

Hogy csak morogni tudok, de javaslatom nincs? Hát hogyne lenne. Meg kell honosítani a gyerekeket különleges értékként, lehetőségként kezelő mentalitást. Megbecsült, önálló, szabad döntéseket hozó derűs, minőségi tanári társadalmat kell létrehozni. Olyan iskolarendszert, ahol nincs kivételezés, ahol a legnyomorultabbakkal foglalkozó világvégi iskolának legalább annyi a becsülete, mint az öntömjénező szupereknek. És így tovább.

Eltelt húsz év. A japánoknak, koreaiaknak, finneknek ennyi elég volt, hogy elinduljanak. Mi elherdáltuk. Szívesen belegondolnék, mi lett volna, ha a rendszerváltás első évei nem a harácsprivatizációról és társairól, hanem az iskola felépítéséről szólt volna. Helyette ez lett, ami most van. Most már valós megoldások kellenének. De az biztos: egy roncstársadalmat nem lehet „jótanáros” könyörtelenséggel fölemelni.

Achs Károly

¹
A cikk a Magyar Nemzet december 6-i számában „Törvényt támogató gondolatsor” címmel jelent meg. Vajon miért? Az egyik lehetséges indok (a szerző szerint) a szerkesztő „egydimenziós” gondolkodása. Én viszont arra gyanakszom, hogy a szerkesztő csak a második bekezdésig jutott el a olvasásban…